Vesztegzár a Grand Hotelben/Harmincnyolcadik fejezet
XXXVIII
szerkesztésEste volt... Éjfélkor jön... Borckman...
Maud megírta egy levélben őszintén a helyzetet, és a küszöbre tette. Azután lecsavarta a villanyt a szobában, cigarettára gyújtott és várt.
Az elmúlt eső nyomán nagy lomha cseppek hullása cuppant időnként, és békák kvartyogtak a pállottan forró indiai éjszakában... Pára burkolta vastagon a szigetet.
Azután messziről egy hajósziréna sírt hosszan, búgva, bizonyára mélységes köd ült az óceánon. Félóra is eltelt. A cseppek halálos egyhangúsággal jelezték az idő múlását.
Nyugtalan szorongás nyomasztotta Maudot. Az éjféli találkától nem félt. Félix miatt érzett lelkiismeret-furdalást. A vidám, lelkes szemű jó barátja esetleg bajba keveredik most miatta.
Valamelyik emeleti folyosón léptek csoszognak... Egy ajtó csapódik, vízcsap zuhog... Csend... A kertben valami lehullott egy fáról, tompa puffanással. Pinceízű virágillatot lehel a föld, és beárad lassan a szobába, ahogy felszabadul a légnyomás szorításából. Négy-öt moszkitó is döng körülötte, és egy közeli szobában tizenkettőt kondul...
Éjfél!
Borckman órája.
Reccsen a moszkitóháló: egy denevér vágódott neki. Maud megfordul. Csodálatosan nyugodt. Az ablak előtti sötétből előbukkan egy mozdulatlan pálmakorona, révetegen tűző, füstfehér, bizonytalan holdfényben.
"Hui-Hi, Hui-Hi, Hui-Hi..." - ismétli idegőrlő azonossággal egy vakmerő kis manguszt, és prüszkölve felhördül, ahogy összecsapott a kobrával...
Csend.
Valamelyik már elvégezte. A manguszt vagy a kígyó, esetleg mind a kettő?...
Indiai éjszaka...
Az éjfél utáni, ellenkező szél, a poshadó mangroveingovány enyhe záptojás-légáramlását vegyíti a nedvesen lihegő kert szagával...
Cseppek hullásában dermedő mélységes csend. A holdfény elvonult, és az éjszaka, mint vastag, megfoghatatlan, fekete fal áll a szobában.
Maud előveszi az öngyújtót, cigarettát tesz a szájába...
- Nem rágyújtani!
A szobában szólalt meg a hang. De nem az ajtó irányából. Aki megszólalt, az bizonyára itt tartózkodott, mielőtt Maud bejött. Itt lapul órák óta.
A leány engedelmesen letette az öngyújtót és a cigarettát.
- Maga az, Borckman?
- Igen.
- Hallotta tehát, amit az imént beszéltem azzal az úrral. A füzet az irodában van egy boyruhában. A küszöbre egy levelet tettem magának, mert nem tudtam, hogy a szobámban bújik. Adjon haladékot arra, hogy megszerezzem ismét a jegyzetet.
- Gondolkozni kell. Holnap ismét üzenet lesz az ajtónál. Maradjon csendben.
Maud nem látta a beszélőt. A szoba legtávolabbik sarka felől jött a hang. A leány nem is fordult arra. Egyszerre az ajtó hasadékán kihunyt a folyosólámpa fénye. A látogató négy hatalmas ugrással ott termett, lenyomta a kilincset, és máris kinn volt...
Két másodpercig úgy látszott, visszatér a vigasztalan csend...
De egyszerre mintha az ördögök szabadultak volna el...
- Megvagy - dörgi egy hang, de nyomban rá csörömpölés, puffanás, futó léptek, zuhanás és egy elhaló, vészes kiáltás:
- Fogják el. A gyilkos! Fogjááák el!
Bumm! Bumm! Bumm!
Három lövés!
Maud zsibbadtan ült.
Ismét világos lett. Ajtócsapkodás... zaj... A folyosón hangok...
- Megsérült, Elder?...
- Elég jól fejbe ütött valaki... Sajnos, a lámpa kihullott a kezemből, mielőtt meggyulladt volna... Kösse át a fejemet...
- Vaktában lőttem a sötétben, nem tudom, eltaláltam-e... - mondta a kapitány. Azután tökéletes hangzavar nyelt el mindent.
Felébredt lakók siettek elő.
- Az isten szerelmére - süvöltötte Wolfgang hangja -, mi történt?
- Azonnal távozzék mindenki a szobájába - rendelkezett a kapitány. - A rendőrség minden körülmények között fenntartja a rendet.
Erre természetesen hisztériás rettegés lett úrrá mindenkin.
Magányos hölgyek elhatározták, hogy együtt hálnak, és égve hagyják a villanyt reggelig. Raverdan márki tetőtől talpig felöltözve bicegett elő, botjára támaszkodva, és egy régimódi párbajpisztoly remegett a jobb kezében.
Sergius herceg csak a fordulóig jött. Amikor látta, hogy Maud ajtaja előtt csoportosulnak az emberek, elájult. Shilling, Tonga-sziget kormányzója átkarolta hirtelen.
- Orvost!... Orvost! Valaki rosszul lett... - kiáltotta.
Néhány nő sikoltozni kezdett, a francia attasé ötéves fia tele torokból bömbölt, és Wolfgang igazgató halálsápadtan állt, homlokára lógó hajáról verejtékcseppek hullottak.
Nagy nehezen helyreállt a rend.
Markheit injekciót adott a hercegnek, azután Eldert vette kezelés alá, aki egy teljesen átvérzett rongyot szorított a fejéhez.
- Maud... - mondta halkan a herceg.
- Semmi baja - felelte Elder. - Már beszéltünk vele. Ön, kegyelmes uram, menjen a szobájába, mert itt most a rendőrségnek zavartalanul kell végeznie a munkáját...
Miután a herceget elvezették, megindultak Maud szobája felé. Markheit is velük tartott... Nem lehetett tudni, mi van ott, mert Elder csak Sergius megnyugtatására mondta, hogy beszélt Mauddal.
A folyosó telefonjánál Elder megállt.
- Egy pillanatra - letárcsázott egy számot. - Nos? - kérdezte. Azután hallgatott. - Nagyszerű. Köszönöm Sedlintz, kitűnő volt. - Letette a kagylót.
- Mit jelentett Sedlintz? - érdeklődött a kapitány.
- Megkértem legutóbb, hogy ha ismét kialudna a villany, bármi is történjék, rohanjon azonnal a kapcsolótáblához, és készítsen a fogantyúról ujjlenyomatot.
- Bravó! - mondta önkéntelenül Markheit.
- Kitűnő ötlet - hagyta helyben kissé savanyúan a kapitány. - Valószínűleg a cinkos húzza le a fogantyút, hogy sötét legyen.
- Szerintem maga a tettes.
- Miért gondolja?
- Mert tudom, hogy ki a tettes. Szeret háttérben maradni.
- Ismerem az elméletét, tehát nem firtatom az illető nevét. De honnan tudta, hogy ma éjfélkor a leánynál látogatást tesz egy gazember?
- Engedje meg, hogy ezt se közöljem. Igen nyomós okaim vannak. Ön nagyon gyorsan és erélyesen cselekedett, kapitány úr.
- Sajnos valószínű, hogy a sötétben célt tévesztettem. De honnan jött elő az, aki fejbe ütötte magát?
- Egy közeli szobából. Hallottam az ajtót nyikorogni, és nyomban eltalált egy vas- vagy gumibottal.
A leány ajtaja előtt voltak. Elder kopogtatott.
- Igen! - kiáltotta egy nyugodt hang.
Maud derűs arccal nézett rájuk. Most nem színészkedett. Megszűnt minden félelme, szorongása. Ment a sorsa elé.
- Azt hiszem, Borckman kisasszony - mondta Elder -, leghelyesebb lesz, ha megszakítás nélkül elmeséli mindazt, ami ma éjszaka itt történt... amennyiben a folyamatban lévő nyomozást érinti - tette hozzá gyorsan.
- Kérem...
Elmondta, hogy éjfélre találkozót kért valaki levélben, továbbá a különös látogató rajtaütésszerű megjelenését, és pontosan idézte a beszélgetést.
Elder gondolkozott.
- Legutóbbi kihallgatásán azt mondta, hogy nem tud semmiféle "jegyzetről".
- Nem mondtam igazat. Elloptam Decker tanár leírását a banánoxidról. Egy gonosztevő zsarolt valamivel, amiről nem vallok. Oda akartam adni neki a jegyzetet, de sajnos, nincs meg már. Erről sem mondok többet.
- Akkor önt őrizetbe kell vennünk, Borckman kisasszony - mondta sóhajtva Elder.
- Ez természetes - felelte nyugodtan Maud.
- Most térjünk a látogatójára. Bizonyos abban, hogy jól idézte az illető szavait?
- Nagyon jó emlékezőtehetségem van.
- Így kezdte, hogy "ne gyújtson rá"?
- Nem egészen. Azt mondta, kategorikusan: "nem rágyújtani"!
- És végül azt mondta: "Gondolkozni fogok... jeladást talál az ajtónál"?
- Nem egészen: "Gondolkozni kell... Jeladás lesz az ajtónál..."
- Köszönöm. Ezzel az egyik cinkost könnyen elfogjuk. Jó éjszakát, Borckman kisasszony. Bízzék bennem, ha lehet, én kirántom a csávából, anélkül, hogy baja lenne belőle. Kérem, tartózkodjék ezentúl a szobájában. Egy posztot állítunk az ajtaja elé.
A folyosón idegesen kérdezte Eldert a kapitány:
- Miért mondta azt, hogy az egyik cinkos megvan?
- Mert nem nehéz a hotelben tartózkodó bennszülöttek között megtalálni azt, aki ma este a leány szobájában járt.
- Honnan veszi ezt az újabb meglepetést? - kérdezte Markheit.
- Jellegzetes bennszülött szokás, hogy a különféle igealakok helyett legtöbbször az úgynevezett infinitívuszt használják, mivel az ő primitív nyelvjárásaikban alig van igeragozás. Mi azt mondjuk: "ne gyújtson rá, gondolkozni fogok..." A bennszülött így mondja: "nem rágyújtani... Gondolkozni kell".
- Azt hiszem, újra fején találta a szöget... - dörmögte a kapitány.