Versek
szerző: Béky Zoltán
Nyugat 1937. 12. szám

A fiatalon elhunyt költő utolsó versei


Jó is a férfi szerelem,
Puha a hölgyek selyemágya,
De rossz, a félős kis gyereknek
Betörni a hideg világba.

S nagyon nehéz is megmaradni,
De nagynak lenni is nehéz:
Két gyönge kéz és két gyerekszem
Csak visszahuz, csak visszanéz.

Az ember csetlik-botlik itt,
De ha az élete üres lett,
Úgy megtölti valami kis fény,
Hogy kiskorára visszaleshet.

S mindent lát és mindent megért,
Hogy régi földje csöppnyi rét már.

eztán rándit egyet a vállán
S a másvilágra visszasétál.



Csak elnézem az életem
És nincsen abban semmi friss iz,
Akár kopár kutakba néznék,
Hol elfogyott a semmi kis viz,

Ami tavaly is semmi volt
És nem tudott előre kapni,
Tul a káván, a gémeken túl
A szikkadt földbe beharapni.

Más víz a tengerig megyen,
Vagy pocsolya az óceánja,
De valahogy kitör a földből,
Vagy a termékeny föld kihányja.

Itt a csöppek már elakadtak,

Nem törhetik a kút falát...
Egy-két csillag hallgatja csöndben
A békák egykedvű dalát.



Ami mégis csak hátra van,
Vagy fut előttem: az a pár nap
Szines betükkel legyen irva,
Mint ünneplő, igaz vasárnap.

Hiszen egy élet múlik el,
Kár, hogy nem tudott megeredni,
De tudja Isten - jobb-e az:
Rokkant szivvel megöregedni?

Rokkant kedvvel megöregedni,
Korty füst se érjen a tüdőig
S nem jajdulni föl boldogan, ha
Valami a szivhez ütődik?

Libegjenek el a napok,
Mint lepke szárnyán gyönge sóhaj,
De az utolsó integessen
Picike, piros lobogóval.