Verespatak
szerző: Tompa Mihály
- - - - -
Régen város volt ez helyen,
Zsigmond király idejében.
Két templomok, nagy tőtések
Arany bányák és sok ércek.
Az mély árok bizonyítja,
Bonfinius ezent irja;
De a dúló rabló Csehök
Elpusztiták, a pártütők!
A Krisztusért immár kérünk,
Édes atyánk légy mivélünk!
- - - - -
Anno 1624. die 26. augusti.
(A telkibányai templom falán, belől.)
Hol Telkibánya bércein lebeg
Bozótos erdő kétes árnya,
S a fejsze egyhangúan döng, kopog,
Odvas bükkök tövébe vágva;
Hol, vén fukar módjára, a bérc
Sziklás ölébe rejti kincseit,
S megátalkodva állja, tűri
A kutató bányász vas-ékeit:
Áll Kányahegy, Itt hajdanában
Arany- s ezüstre vitt a gazdag ér;
Öléből most forrás buzog fel,
Veres habokkal, mintha volna vér.
Lelkem varázs fuvallat éri,
Állván a bércen s a patak felett;
S im titkos ajk susog fülembe,
Csodás regében ó történetet.
------
Miként a hangya, nyárszakában,
Dolgozva hemzseg lyuklakában,
- Hogy megrakott tárháza légyen,
Ha vihar fog dühöngni télen -:
Régente e bérc mély ölében
Úgy hemzsegett az ember épen;
A bánya népe éj-naponta
Érces sziklát feszíte, onta.
Az ember kincs után sovárog
S ha intnek a csábos sugárok:
Megjárja a mély tenger ágyát,
És fúr sötét hegyekbe' bányát.
E bérc igen dúsan fizette,
Hogy élve benne eltemette
Magát a bányász; s merre vágott,
Elé ezüst s arany sugárzott,
És szombaton, déltől napestig
Dolgozhatott saját kezére;
Szorgalma addig amit ásott:
Az lőn egy héti munka-bére.
------
Épen kondult a dél harangja,
- A bérceken széttörve hangja; -
S a hét utolsó napja lévén,
Moraj támadt a bánya mélyén.
Szerencse föl! harsogva zengett;
A bérc repedt, a szikla rengett
Erős karok sulyos csapásán,
Forogván bennök tompa csákány.
A munka folyt nagy szenvedéllyel,
A kincs sovár, lázas dühével;
S a dúlást gyakran abba hagyván.
Civódtak hitvány ércdarabkán.
De aki ül kincsén sötéten,
Harag gyult a szellem szemében;
S megútálván e kapzsi népet,
Barlangja ajtaján kilépett.
S kiket kincsén kapkodni látott;
Nagy boszúsan köztök megállott;
S hogy ellenségit elveszítné:
Hatalmas karját szétfeszíté...
Az érc fenn estimára kondúlt,
Midőn a bányaőr kiindúlt,
S imádkozni egy Miatyánkot,
A bánya torkánál megállott,
Azonban rémület fogá el,
Észrevévén, hogy nádpálcája,
- Mit megtámaszta a torokban -
Görbülni kezd abroncs módjára.
"A bánya száll!" kiálta rögtön,
- És a kiáltás mélyre szállott;
"A bánya száll!" kiálta újra,
Hanem hivőkre nem talált ott.
"Isten nevére esküszöm, hogy
A bánya száll! siessetek ki...!"
De a kincsvágy erős a szívben!
Gunyszó felelt, - s nem jött ki senki.
S a bérc nagy hirtelen lesűlyedt,
Földrázó dörgésnek közötte;
S a bánya kincsbeteg dulóit
Ércomladék alá temette.
Mely elragadt testvért, barátot,
S bús sírja lőn a kedveseknek:
A bércet, fájdalom-szavával
Nevezte a nép Kányahegynek.
------
A veres patak - szól a monda, -
A gyilkoló sziklák alatt,
- Kik háromszázan voltanak, -
A holtak véréből fakadt.
S mig az idő betelni nem fog,
Mely a szellemnél irva van:
Foly a patak s eret kutatni
Jár a bányász haszontalan;
De majd megenyhül bősz haragja,
- A vérszin forrás enyész, -
S mikép hajdan volt, Kányahegyben
A gazdag bánya nyitva lész.