Velence (Kosztolányi Dezső)
| Velence szerző: Kosztolányi Dezső |
Miért hatott reánk oly rendkívülien – a mértéken felül is lúdbőröztetően és rökönyítően – a velencei halál? Most, amikor a tudósítások vékony hasábokká olvadnak, és a szenzáció mellől elfogy a riportanyag, még mindig visszhangzik belé az európai sajtó, s a fülünk még mindig cseng a rossz hír hallásától. Emlékszem pedig, hogy ugyanazon a napon, amikor a sajtó leközölte az első cikkeit, dugott helyen, apró petittel* adott hírt arról, hogy akkor reggel háromezer asztraháni halász hulláját nyelte el az óceán. Ez senkiben sem keltett rokonérzést. Mindenki a velencei katasztrófától fázott, holott az áldozatok száma aránytalanul kicsi volt a másik katasztrófához képest, amelynek kárvallottjait, mint apró szardíniákat, mosta partra a keserű-sós hullám. Velencének a kedves, fürge, fehér vaporetto* a villamosa, a gondola a konflisa, a motorcsónak az autója. Alapjában csak egy megrázó villamosszerencsétlenség történt.
Mégis a vízi város katasztrófája izgat és nyugtalanít engem is, s amikor magamba nézve firtatom az okát, megtalálom, hogy miért. Nemcsak a földrajzi közelségénél, a félig-meddig budapesti-magyar voltánál fogva. Nekem mindig érthetetlennek tetszett, hogy ebben a farsangoló, bálteremszerű városban a vegetatív élet megy a maga útján, hogy a villákban, amelyek alját a lagúna hervadt vize nyaldossa, szabóműhelyek, sajtkereskedések, kórházak vannak, hogy az emberek nemcsak mutatványos, dekoratív, kirakatféle életet élnek, de üzleteket kötnek, a babaszobákban szűk díványokon hevernek, a remekbe készült reneszánsz kastélyokban dolgoznak is. Úgy érzem, itt mindenki csak átutazóban van, s az élet itt csak színjáték. A kilincseket megbámulom, de sohase gondoltam arra, hogy velük kapukat nyitogatnak. Divinációsan* nyilatkozott meg előttem e város lelke, midőn először végiggondoláztam a canalén*, és egy aranyos házon – csodálkozó gyermekszemmel – megláttam egy fogtechnikus címtábláját. Bizony elkényszerült mosolyra rándult a szájam. Nem hittem, hogy a velenceieknek fáj a foguk. Azóta tízszer-tizenötször jártam itt, félig honos is lettem, de az első benyomásokat nem tudtam kiverni a fejemből, és még mindig nem tudok hinni e szép-szép, ezerszer szép város gyakorlati voltában, mint ahogy nem hiszek egy költemény praktikumában. Úgy vagyok vele, mint az olasz nyelvvel, amely csemege az ínyemnek is és fülemnek, édes datolya, dallamos terzina*, de nem bírom elképzelni, hogy holtomig ezt az ünnepi nyelvet használjam hétköznapi mondanivalók kifejezésére. Amilyen tarka itt az élet, olyan furcsa a halál is. Láttam a temetőjüket. A sírokon a fekete lámpákat vérvörös pipacsok takarják. Ide feküsznek le a szereplők a játék végeztével, az ötödik felvonás után.
Most azután a bálteremben egyszerre meghal sok-sok ember, a színpadon igazán meghal egy tömeg. A commedia dell arte szereplője, a pantallós legény leveszi fekete maszkját, és elárulja, hogy ugyanaz, aki a kórházakban, a pesti sikátorokban, az autószerencsétlenségeknél és a háborúkban öl, a közönyös, a cudar, a modern barbár: a halál.