Vaszary János új képei (1912)
szerző: Bálint Aladár
Ősi keresztény legendák elmosódott sorai, csetlő-botló jámbor mondatok ötlenek fel Vaszary János új képei láttára, a késő férfikorban új hitre tért emberekről és egyebek.
A megilletődés egy neme kíséri a megállapodottnak vélt művész ilyen irányváltozását, amely a művész hite szerint szükségképpen bekövetkező fejlődés. A szemlélő értékelését pedig az eredmények és a közbeeső megmozdulás mineműsége irányítja.
Új hit, új hivők, fiatalok, megállapodottak, vakon követők és megfontolók, a képek bozótja fölött Cézanne hatalmas apostoli kerek feje. íme Vaszary is e fej felé fordította tekintetét.
Vaszarytól az ezidén télen szervezett lakásművészeti kiállításon meglepően sekély és könnyelműen megcsinált virágcsendéleteket láttam. A képek dátumai kevéssé mentik Vaszaryt, mert ha kiállításra érdemesnek tartotta azokat, nyilván érzett valamelyes közösséget velük, annál inkább, mert a Művészházban rendezett és az új hitvallását hirdető mostani kiállításán is látható még belőlük legalább egy-kettő.
Sekély és jelentéktelen csendéletek. Ezzel szemben (úgy hiszem nyáron) olvastam Vaszarytól »Az Újság«-ban egy figyelemreméltó cikket Firenzéről, a firenzei mesterekről és Sienáról.
És most Cézanne.
Vaszary a kiállításának katalógusában írott szavakkal meg akarja magyarázni a stilizáló művészet, helyesebben az ő mostani irányának okát és tendenciáit.
Szerinte a naturalista művészet tökéletlenségei, a festői képzetek szabatos és a természet szerint hű kifejezésének éppen e tökéletlenségek miatt jelenvaló akadályai késztették őt arra, hogy más irányban keresse az igazságot, más módon fejezze ki festői képzeteit. Erre való a stilizálás. Helyes.
Írásainak őszintesége minden kétségen felül áll. Azonban Vaszary elsősorban piktor és mégis az a legfontosabb, hogy a képeivel miképpen bírja igazolni önnönmagát, irányváltozását.
Írásait akár el sem kell, hogy olvassuk, mikor a képek úgyis elmondanak mindent. Vaszary stílust keres. Stíluskereső útja, hogy hol végződik majd, ki tudná megmondani. Annyi azonban bizonyos, hogy tovább, mint Cézanne eredményeit, hol intelligensen, hol meg pusztán utánzási hajlamból tovább fejlesztő vagy másoló fiatalok jutottak, ő sem jut. Szintetizáló törekvésein túlságosan meglátszik a sokfelől eredő hatások összevisszasága, ami természetesen lerontja azt a hitet, mintha Vaszary a régi nagy mesterek klasszikus bölcsességét fordította volna le modern nyelvre.
Szintetizálni nem annyit tesz, mint Renoir, Cézanne, a francia koloristák, sőt a kínaiak piktúrájából kivonni azt, amit felhasználni jónak vél és mindezt egy masszába gyúrva, mint önmagától értetődő, önmagából a dolgok természetéből, a piktor múltjából logikusan következő eredményeket előadni. Cézanne nem ily könnyen csinálta.
Vaszary új törekvéseit az »Egyensúly« című nagyméretű vászna reprezentálja a legteljesebben. Feltétlenül komoly és piktori a kompozíció elgondolása. Ezzel szemben a rajzban sok a megoldatlanság és homály. A fontos momentumok kifejlesztése helyett bizonyos dinamikai törvényszerűségek hangsúlyozásáig jutott el csupán. Egyik asszonyi portréján a kolorit puritánságából csak annyi sikerült, hogy a fej monoton és száraz, a rajz, meg szín kettéosztottan, egymás mellé rendelten jelentkezik.
Mindazonáltal az is fejlődést jelent Vaszarynál, hogy régebbi külsőséges és súlytalan piktúráját megtagadta. Csak győzze erővel, kitartással és őszinteséggel, mert az elhatározás önmagában nagyon kevés és nincs szomorúbb jelenség, mint fél lábbal a múlt tévedéseiben, fél lábbal pedig a teljesen át nem fogott jelen süppedékes talaján botorkálni.
Még így is érdekes Vaszary kiállítása, főképpen a tanulságaiért.