Vanyka
Vanyka Zsukov, mintegy kilencéves fiúcska, akit három hónappal ezelőtt odaadtak Aljahin csizmadiához mesterségre, karácsony estéjén nem feküdt le aludni. Megvárta, míg a gazdája és a csizmadialegények elmennek éjféli misére, aztán kivett a gazda szekrényéből egy tintatartót, egy rozsdás írótollat s kiterítve maga elé egy gyűrött levélpapírost, elkezdett írni.
Mielőtt az első betűt odakanyarította volna, néhányszor ijedezve nézett az ajtó és ablakok felé, rákancsalított a sötét szentképre, amely mellett kétoldalt a polcok voltak, azután fel-felsóhajtott. A levélpapírt a lócára tette, ő maga pedig letérdepelt a lóca előtt.
„Kedves nagyapám! Konsztantyin Makarics! – írta Vanyka. – Ezennel levelet írok neked. Minden jókat kívánok magának karácsonyra és minden jókat adjon neked a jó úristen. Nekem nincs sem apám, sem anyám, csak te maradtál meg nekem.”
Vanyka odanézett a sötét ablakra, amely visszatükrözte az ő gyertyája fényét és élénken maga elé képzelte nagyatyját, Konsztantyin Makaricsot, aki éjszakai őr volt Zsivarjov uraságéknál. Konsztantyin Makarics kis, szikár, de rendkívül mozgékony, örökké mosolygó arcú és korhely szemű, mintegy hatvanöt éves, vén emberke volt. Nappal alszik a cselédszobában, vagy bolondozik a szakácsnékkal, éjjel pedig nagy bundába burkolózva jár-kel a majorság körül és rázza a kereplőjét. A sarkában két kutya: az öreg Kastanka s a vékony, hosszútestű, feketeszőrű Vjun; ez rendkívül tisztességtudó és nyájas, egyforma szeretettel néz úgy az övéire, mint az idegenre, de azért bizalmat nem érdemel. Az ő tisztességtudása és szelídsége mögött jezsuita ravaszság rejlik. Nagy ügyességgel tud odalopózni valakihez s a lábán megharapni, vagy a paraszttól egy-egy tyúkot elcsenni. Már nem egyszer eltörték a hátulsó lábát, vagy kétszer már meg is fogták a kutyaakasztóban, minden vasárnap félholtra verték, de ő mindannyiszor lábra kapott.
Most a nagyapa bizonyosan a kapu előtt áll, odanéz a falusi templom élénk vörös ablakára, topog a lábával és tréfál a cselédséggel. A kereplő oda van akasztva az övére. Összeveri a kezét, összehúzódik a hideg miatt s öregesen nevetve hol a szobalányon, hol a szakácsnén csíp egyet.
– Nem tetszik egy kis tubák? – szól az öreg s odatartja az asszonyoknak a tubákos skatulyát.
Az asszonyok szippantanak egyet és tüszkölnek. Nagyapa kimondhatatlan örömre fakad, vígan kacag és azt kiáltja:
– Törüld le, mert odafagy!
Megszagoltatják a tubákot a kutyákkal is. Kastanka tüszköl, csavargatja az orrát és sértődötten félrevonul. Vjun azonban nagy tisztességtudása folytán nem tüszköl, csak a farkát csóválja. Az idő gyönyörű. A lég csendes, átlátszó és friss. Az éj sötét, de azért az egész falu tisztán kivehető fehér háztetőivel s az apró füstfellegekkel, amelyek a kéményekből szállnak fel, a zúzmarás fák s a hóbuckák fehéren világítanak. Az ég tele van szórva hunyorgó csillagokkal s a tejút oly világosan látható, mintha az ünnepre felmosták és hóval megtörölgették volna.
Vanyka felsóhajtott, bemártotta a tollat és folytatta az írást:
„Tegnap este kikaptam. A gazdám kihúzott a hajamnál fogva az udvarra és megvert a lábszíjjal azért, hogy miközben a kisgyermeküket a bölcsőben ringattam, akaratom ellenére elaludtam. Azután meg a múlt héten a gazdasszony azt parancsolta, hogy tisztítsak meg egy heringet, aztán én a farkánál kezdtem a tisztítást, erre elvette tőlem és a hal orrát az orromhoz veregette. A legények mindig nevetnek rajtam, pálinkáért küldöznek a korcsmába s mindig bíztatnak, hogy lopjak nekik a gazdáéktól ugorkát, a gazda pedig mindig végigver rajtam azzal, ami éppen a kezébe akad. Enni meg sohasem adnak. Reggel adnak egy kis kenyeret, délben kását, este pedig megint kenyeret, de teát vagy scsít sohse látok, mert azt mindig csak magok eszik meg a gazdáék. Aludni meg a pitvarban kell s ha a gyerek sír, akkor én nem alszom, hanem a bölcsőt ringatom. Kedves nagyapám! Ha istent ismersz, vigyél engem innen haza a faluba, én itt nem bírok meglenni . . . Mindenre kérlek és imádkozom az istenhez, hogy vigyél el engem, mert máskép meghalok . . .”
Vanyka elhúzta a száját, fekete öklével megtörülte szemét és felzokogott.
„Fogok neked dohányt vágni – folytatta tovább – fogok imádkozni s ha valamit vétek, csak vágj, mint a répát. Aztán ha azt gondolod, hogy nincs rám szükséged, hát bekérezkedem a kasznárhoz csizmatisztítónak, vagy Fegykával együtt elmegyek nyájat őrizni. Kedves nagyapám, itt meg nem élek, meghalok. Már el akartam gyalog szökni a faluba, de nincs csizmám és félek a fagytól. Aztán ha megnövök, hát majd én foglak tartani, másoktól védelmezni és ha meghalsz, épp úgy fogok a lelked nyugalmáért imádkozni, akárcsak anyámért, Pelagejáért.
Moszkva városa igen nagy. Csupa úri nagy házak és sok a ló, juh pedig nincs és a kutyák nem harapósak. Itt a gyerekek nem járnak Betlehemet és senkit sem eresztenek az oltárhoz énekelni és egyszer egy boltban az ablakban láttam, hogy halászóhorgot zsineggel együtt árulnak, mindenféle halra valót, ezek a horgok igen drágák és olyat is láttam, amelyik akár egy pudos harcsát is kifog. És láttam olyan boltokat, amelyekben csupa olyan puskák vannak, mint az uraságnak, úgy, hogy talán száz rubelt is kell egyért-egyért fizetni. A húsos boltokban meg foglyok is vannak, fürjek is, nyulak is, de hogy hol lövik ezeket, azt a boltosok nem mondják.
Kedves nagyapám, és ha az uraságnál karácsonyfa lesz, végy le nekem róla egy aranyos diót és tedd le a kis zöld ládába. Kérd meg Olga Ignatyjevnát, hogy adjon, mondd meg neki, hogy Vanyka részére.”
Vanyka remegve sóhajtott és újra az ablakra nézett. Eszébe jutott, hogy nagyapa mindig ki szokott menni az erdőbe karácsonyfát hozni az uraság számára s olyankor magával vitte az unokáját. Milyen boldog idő volt az! Nagyapa krákogott, a hó csikorgott a lábuk alatt, s Vanyka is köhécselt. Megesett, hogy nagyapa, mielőtt a karácsonyfát kivágta volna, sokáig pipált, tubákot szippantgatott és nevette a didergő Vanykát. A fiatal fenyőfák talpig zúzmarásan, mozdulatlanul állnak és várják, hogy melyik fog közülük meghalni? Aztán egyszerre csak egy nyúl szalad át a hóbuckákon, mint a nyíl. Nagyapa meg nem állhatja, hogy utána ne kiabáljon:
– Fogd meg. . . fogd meg. . . ! Ej, az ördög bújjék belé!
A kivágott fenyőfát nagyapa bevonszolja az urasági házba, ott pedig hozzálátnak a felcifrázásához. A legtöbbet Olga Ignatyjevna kisasszony, a Vanyka kedvence szokott fáradozni rajta. Mikor még a Vanyka anyja, Pelageja élt és az uraságnál szolgált, mint szobaleány, Olga Ignatyjevna mindig édességekkel tartotta Vanykát s időtöltésből megtanította őt írni, olvasni, százig számolni, sőt francia négyest is táncolni. Mikor pedig Pelageja meghalt, az árva Vanykát kitették a cselédszobába nagyapjához, onnan pedig Moszkvába, Aljahin csizmadiához. . .
„Jer el, kedves nagyapám – folytatta Vanyka – az isten nevére kérlek, vigyél el engem innen. Könyörülj meg rajtam, szegény árván, mert itt engem mindenki rugdos, taszigál, még enni sem merek és úgy szomorkodom, hogy ki sem mondhatom, mindig sírok. És a minap a gazda egy sámfával úgy fejbe vágott, hogy elestem és alig bírtam felkelni. Keserű az én életem, rosszabb, mint akármelyik kutyáé . . . Tisztelem Aljonát és a púpos Jegort és a kocsist és a harmonikámat oda ne add senkinek. Maradok a te unokád, Ivan Zsukov, kedves nagyapa, jer el értem . . ."
Vanyka négyrétre hajtotta a teleírt papirost s betette egy levélborítékba, amelyet aznap vett egy kopejkáért. Egy kis ideig gondolkozott, aztán újra bemártotta a tollat és felírta a címet:
A FALUBA NAGYAPÁMNAK.
Aztán megvakarta a feje búbját, megint gondolkozott és hozzáírta: „Konsztantyin Makaricsnak”.
Örülvén, hogy nem háborgatták az írásban, feltette a sapkáját s nem is véve magára felső ruhát, úgy ingben kiszaladt az utcára.
A mészárosboltban a mészároslegények, akiket előző nap megkérdezett, azt mondták neki, hogy a leveleket a postaládákba szokták bedobni, a postaládákból pedig a részeg postakocsisok csengős posta-trojkákon széthordják azokat az egész világra. Vanyka odaszaladt a legelső postaládához s annak nyílásába belökte a drága levelet . . .
Boldog reménységben ringatva magát egy óra múlva már mélyen aludt . . .
Boglya-kemencéről álmodott. A kemence oldalán fent ül nagyapa s lelógatva csupasz lábait, olvassa a levelet a cselédeknek . . .
A kemence körül Vjun jár-kel és a farkát csóválja.