Vandal bölcsesség
szerző: Berzsenyi Dániel
A vandaloknak ferde bölcsesége
Ismét divatba jő s csudáltatik;
Ezek, hogy a nagy Rómát dőlni látták,
Vesztének abban lelték fő okát:
Hogy ottan ími és olvasni szoktak;
S ez okra nézve ők a könyveket
Elégeték mint ördögségeket:
S hogy most kiforrta Párizs régi mérgét,
Mi szülte azt más, mint könyvek s tudósok?
Égetni kell hát minden könyveket,
Égetni mindazt, aki gondol és lát!
Oh, vandaloknak sanda bölcsesége!
Méltó, királyi fülbe zengeni.
Tenéked a nagy Róma csüggedése
S Párizsnak ádáz harca egy eset?
Tenéked alma s makk egy fán terem? -
Hát vandalok közt nincs-e pártütés?
S nem félt-e Caesar a vad Galliától?
Hát a szeraillok öldöklései
És Ázsiának végtelen zavarja,
A Dózsa, Hóra gyilkos pórhada
Mind a tudósok s könyvek mívei?
Hát Prussziának s Bécsnek trónusát
Csak a vak észnek fékje tartja fent?
S azért nem omlik ott királyi vér?
S tán Angliának népe balgatag,
Azért parancsol a föld tengelyének?
Így van! ha szél fúj s fergeteg leend,
Ha a búzában konkoly és vadóc van,
Ha nyájainkat métely szállja meg,
S a szürke kanca vemhét elveti
Azt mind tudósok s könyvek mívelik.
Bölcsen! Dicsően! Ínach és Numa,
Ninus, Zoroaster így okoskodának,
Tehát mi is! - Oh, de nagy hézag ez!
A makkos ember és mi, nagy különbség!
A makkal elmult a szilaj szabadság,
Az ember önként hordja most nyügét,
A békes élet bájit ismeri,
S a marhafékre nincs szüksége többé.
Lám Títus, Aurél s Fridrik nem valának
Sem istenek, sem a Nap öccsei:
Imádtatának mégis a világtól;
De a tyrannok, bár istenfiaknak
Neveztetének, bárd alá jutának.