Vallató vacsora
szerző: Móra Ferenc
Molnár János híres csendbiztos volt valamikor a mi határunkban. Mikor én összebarátkoztam vele, harminc esztendővel ezelőtt, már akkor megroskadt egy kicsit, de a rabvallató tekintete még akkor is kibírhatatlan volt.
- No, öcsém, ízlik-e a bárányleves? - szögezte rám a rabvallatót azon a tanyai ebéden, amit ő rendelt meg a tiszteletemre Szépenlépő Bogár Pirosnál. (Körülbelül egyidős lehetett a szépenlépése a csendbiztos rabijesztegető tekintetével.)
- Hát ilyennel még nem találkoztam az életben - vallottam ravaszul, ami éppen olyan kötelező a kezdő riporterre, mint öreg perzekutorra a sastekintet. - A maga nemében a legideálisabb leves a világon.
Én nemcsak ravaszul mondtam, hanem szívből is. Máig is azt hiszem, olyan ideális faggyúlevest az utolsó budai basa evett utoljára Magyarországon.
- No még egy tányérral, öcsém. Sose lesz belőled újságíró, ha ilyen szégyenlős maradsz. Szánd mög már, Piros lelköm, a nyavalyást.
Még háromszor szánt meg Piros, s akkor is megszidta a perzekutor, hogy ötödik tányérra való már nem maradt a tálban. Kinézte belőlem a híres rabvallató szem, hogy még annak is megfeleltem volna.
El lehet gondolni, mit produkált ez a szem, mikor Szerencsés Fekete Jóskára szegeződött rá, aki szintén híres ember volt a maga idejében, noha más irányú pályán működött. Jóska a marhalopás terén szerzett magának maradandó érdemeket, és ezen a réven sűrűn érintkezett a csendbiztossal. Elég meghitt viszony volt köztük, s ámbár Jóska sok bosszúságot szerzett a perzekutornak, amit ő nem kevesebb kellemetlenséggel fizetett vissza, azt lehet mondani, hogy kölcsönösen becsülték egymást. Aki diplomaták memoárjait olvasta, az tudja, hogy ilyen esetek nem ritkák a világi életben.
A nagykövetek is vacsorára szokták meghívni, akinek a veséjébe akarnak látni, s így támadt egyszerre a perzekutornak is az a gondolata, hogy vacsorára invitálja meg magához a betyárt. A Tisza-parton jutott az eszébe, ahogy meglátta a kis mokány embert, aki éppen a halászoknak segített bárkát tisztítani. Hivatalon kívül ilyen szolgálatkész ember volt a betyár.
- No, Jóska, gyere velem - nyugasztotta rá a vállára a kezét a biztos.
Jóska megrettent, de csak azért, mert nehezlette a vállán a biztos nagy markát. Amúgy a lelkiismerete most tiszta volt, egy vételt borjú se vetett rá árnyékot.
- Mögyök én, tekintetös uram, hogyne mönnék - mondta készségesen, és egy kicsit följebb tolta homlokán a kajla kalapot. Nagy tisztesség az egy szegény betyárlegénynek, ha úgy mehet végig a perzekutorral az utcán, hogy még csak hátra sincs kötve a keze.
De bizony érte Jóskát egyéb tisztesség is. Ahogy hazaértek, a csendbiztos meggyújtotta a gyertyát, s asztalhoz tessékelte Jóskát.
- No, ülj le, fiam.
A betyárnak kezdett melege lenni. Akármeddig nézett vissza a pályáján, sose történt vele, hogy ülve vallatták volna. Gyanakvó szemmel oldalogta körül a kopott bőrszéket.
- Ne félj, Jóska, nem harap - nevetett a biztos -, hanem nézd, inkább te harapj egy kicsit.
Azzal kivett az almáriomból egy tányér rántott csirkét, és odatolta Jóska elé.
- No, legény, van-e bicskád? Hát persze hogy van, micsoda betyár volnál, ha még bicskád se volna? No, ne kéresd magad, mint éjfélkor a menyasszony, hanem láss hozzá, ha hidegen is vállalod a rántott csirkét.
A betyár azonban csak csóválta a fejét.
- Ejnye-bejnye, tekintetös uram.
- No, mondom, ne uraztasd magad, hanem töltsd meg az oldalközt. Ne félj, nem halsz meg tőle.
- Nem is azért, tekintetös uram - nézett sunyítva a betyár -, hanem hogy mivel érdemöltem én mög ezt az embörségöt?
- Ne búsulj, fiam, majd megérdemlöd mindjárt. Azt mondod el érte neköm, hogy hogyan szoktál te lopni.
A betyár keresztet vetett.
- Isten őrizz, tekintetös uram! Hát mán a tekintetös úr is marhalopásra akarja adni magát?
- Szamár! - nevette el magát a biztos. - Hát már hogy gondolsz olyant? Csak úgy barátilag töszöm föl a kérdést. Hiszön ilyen vén fejjel már csak nem kezdök új mestörségöt.
- Nem is való mán az ilyenkor - döfött a tányérba Jóska megvidámodva a halbicskával. - Én is suttyó gyerök voltam, mikor az első próbát töttem.
- Hogy volt az, édös fiam?
- Úgy, tekintetös uram, hogy marhapásztor voltam, de mint ésszel élő embör, hamarosan rágyöttem arra, hogy többre mén az embör marhalopással, mint marhaőrzéssel. Tíz pöngőt se láttam együtt, míg a szömem ki nem nyílt, de aztán csak jóra fordult a sorom. Mingyárt az első ökörhajtással mögkerestem ötven pöngőt. El is danoltam még azon az éccakán a madarászi csárdában.
- Emlékszök én arra, Jóska. Te is emléközhetsz rám, mert jó helybenhagyattalak, mikor először a kezemre kerültél.
- Hát hordtam egy hónapig a kékjét, tekintetös uram - mosolygott a betyár, és kedvtelten turkált a tálban a bicskaheggyel.
- Úgy, úgy, gyerököm, csak válogasd a nagyját, mert biz azok apró jércikék voltak. Hát osztán ki szokott neked segíteni, Jóska? Csak úgy barátilag kérdözöm.
- Neköm, tekintetös úr? Nem segít neköm sönki a jó Istenen kívül.
- Te embör, te! Ne káromold az Istent.
- Én? Hogy káromolnám? - tiltakozott a betyár. - Nem vagyok én káromkodós embör. Osztán mög a jó Istennek se igön löhet velem baja, mert mindig mög szokott segíteni. Akiknek egy-két ökre van, azét én sose bántottam, a nagygazdának mög se több, se kevesebb egy ökörrel.
- Nono - fújta a biztos a füstöt. - Aztán hány ökröt loptál már össze, gyerököm?
- Tudja a Jézus. Nem nagyon számolgattam én azokat. De nem sok híja löhet a kétszáznak.
- Aztán hányszor vesztöttél rajta?
- Azt már mög tudom mondani, kéröm szépen. Kilencször kerültem a törvény kezire összevissza.
- Ügyes embör vagy te, Jóska - bókolt a biztos.
A betyár azonban szerényen rángatta panyókára a vállát.
- Nem én vagyok ügyes, tekintetös uram, hanem azok a szamarak, akik az ökröket őrzik. Nézze, legutóbb is hogy jártam! Tekintetös úrnak már csak elmondom, barátilag.
- Mondjad, fiam, mondjad! - villant fel a perzekutor szeme. De csak az almáriumra villant. Egy üveg piros bort állított az asztalra. - Ne mondd, Jóska, hogy úgy veszejtelek el, mint az ördög a feleségét.
A betyár húzott egyet az üvegből, és most adta vissza az elismerést:
- Jó kis bora van a tekintetös úrnak.
- Ne arról beszélj, lelköm, gyerököm. Azt mondd el, hogy mi volt az a legutóbbi eset? De azért ne hagyd ám itt ezt a kis körömfaladékot se.
- Az? - tömte magába Jóska az aprócska csülköket. - Jó kis eset volt az, kéröm. Az első kakasszókor ki akarom vezetni az istállóból az ökröt, hát nem fölébred a bérös! Mit akarsz? - kérdezi mérgesen. - Hát mit akarnék, mondok, szögény hajcsár vagyok, eltévölyödtem, itt akarok meghálni, bekötöm éccakára ezt az ökröt a jászolhoz, ha mögengedöd. Dehogy engedöm - pattogott a bérös -, ha a gazda röggel észrevöszi, mögpiszkol érte, tisztuljon kend innen vele! - Mögyök mán, édös fiam, mögyök - mondom neki -, csak ne haragudjál! Hát nem is haragudott a külüfejű, mer még az ajtót is ő nyitotta ki.
Nevetett a betyár, nevetett a perzekutor is, de azért utoljára mégiscsak rávetette Jóskára a rab vallató szemét.
- Aztán hova vezetted azt az ökröt, Jóska fiam?
Jóska időváltozást érzett. Egy kicsinység megállt benne az ütő. Aztán összeszedte magát, és vállat vont.
- Vannak a magamfajta embernek többféle helyei.
- Azokat szeretném én tudni, Jóska.
- Azokat nem mondhatom én mög, tekintetös úr. Böcsület dolga az.
- Ötven pengőt kapsz minden orgazdáért.
- Ötven pengőt? - bólintott Jóska. - Szép pénz. De nem böcsület.
- Ha pedig nem vallasz, akkor tüstént vasra veretlek.
Már akkor állt a perzekutor. Szúrt a szeme, mint a vasvilla. A betyár lehajtotta a fejét.
- Hát mit tögyek, tekintetös uram?
- Igyál, Jóska, és beszélj.
- No, írja az úr - szegte föl dacosan fejét a betyár. - De maga felel érte az Isten előtt, ha böcstelenségre kényszerít.
- Vállalom, fiam, csak mondjad.
- Tessék. Kesdy Szabó András, Majsa.
- Jó pipa, ösmeröm. Mondd csak tovább.
- Penecilus Tót János, Makó.
- Tovább!
- Csábi Mátyás, Vásárhely.
- Van-e még?
- Csenki Rafael, Félegyháza.
- Lösz-e még?
- Tán ölég is most mán ebből ennyi.
- Hát egyelőre ölég. Köszönöm a szívességöd.
- Én is a tekintetös úrét - nézett Jóska a tálba, hogy hát azt a három combocskát ki eszi már most meg.
- Papírba tösszük, fiam, vidd haza - mondta barátságosan a tekintetes úr, és belecsavargatta egy protokollumba a rántott húst.
- Isten fizesse mög a szívességit - mondta a betyár meghatva.
Ezen aztán elnevette magát a perzekutor. Ez nem is lett volna baj, ha föl nem fújta volna a két piros képét, és az öklével ráütve ki nem mondta volna:
- Brekeke.
- Tessék? - sápadt el a betyár, és a gyomrához kapott.
- Biz ez így van, Jóska - rázta a kacagás a tekintetes urat. - Ne haragudj, de ez egyszer nem igazi csirkét ettél. Azt hittem, te is szereted a békát.
A betyár nyöszörögve támolygott ki az ajtón. A perzekutor pedig boldogan tette el magát másnapra. Félóra múlva azonban ráverték az ablakot.
- Ki az?
- Én vagyok. Szöröncsés Fekete Jóska.
- No mi baj van már megint, Jóska?
- Mögkérem a tekintetös urat, ne haragudjon, de ez eccör nem igazi nevöket mondottam be. Ugyan van köztük egy igazi is, a majsai, de azt mög mán öt esztendeje eltemették.