Vallatás

Vallatás szerző: Gárdonyi Géza

       A mama az emeleti ablakból mindent látott.
Látta, hogy Vilmát egy cilinderes fiatalember kíséri haza, és hogy esernyőt tart a feje fölé, pedig az esső alig permetez. És mind a ketten mosolyognak, beszélgetnek.
A mama azt hitte, sóbálványnyá változik.
De nem változott sóbálványnyá. Összehúzta szemöldökét, és egy pillantást vetve a tűkörbe, hogy az arca szigorúságáról meggyőződjék, leűlt halaványan, viharjelző nyugalommal.
Vilma besurrant.
A karján ott lebegett a hangjegy-téka, a ZENE csillogó aranybetüivel. A nyakán a boa. És az arcán tizenöt tavasznak legszebb két rózsája.
Egyenesen a mamához sietett.
A mama rettenetes hidegséggel emelte föl a tiltakozó kezét.
Vilma megdöbbenve állt meg.
Oh az a perc! Annak a bizonyos Damokles nevű úri embernek a láthatatlan kardja fölsápadt a levegőben.
- Előbb számolunk! - szól a mama szigoru fagyos hangon. Szinte fázni lehetett attól a hangtól.
Vilma hallgatott.
A zene lecsúszott a karjáról. A boa reszketett. A nagy kék szemekben ijedt galamblélek. A gömbölyű hamvas arcon rózsák helyett két fehér liliom.
- És milyen ártatlanul tud nézni! - kiáltott haraggal a mama.
Vilma nem vette észre, hogy ártatlanul néz, kék szemeit zavartan sütötte le. Hullott a harmat. A térdei megcsuklottak. A bodros kis szöszke fej a mama ölébe borult.
Persze a mamánál meglágyult az apácaharag. Nem lehet ilyen gyerekkel másképp beszélni, mint anyai szívvel.
- Nohát ne sírj, - szólt gyöngéden rásimítva a kezét a Vilma fejére, - mondj meg szépen mindent. Ki volt az a fiatal ember?
Vilma felszárította a kis csipkés zsebkendővel a szemeit és töredelemmel felelt:
- Vas Jenő, mama.
- Ki az a Vas Jenő?
- Jogász, mama.
- Vagyis semmi.
- Oh nem, mama. Ő a fórtenczer minden jogászbálon. Az apja pedig miniszteri tanácsos. Nagy úr. A fia az idén végez, és a miniszter maga mellé veszi.
- Díjtalan joggyakornoknak. De hogy kerülsz te ezzel ismeretségbe?
- Én istenem mama, hát esett az esső. És ő udvarias volt.
- Nem lett volna szabad elfogadnod.
- De mikor nagyon udvarias volt, mama, és a multkor is...
- Micsoda, már a multkor is?
- Oh Istenem, te olyan szigoru vagy, szinte félek tőled.
Csakugyan félt. Kétkedő szemekkel vizsgálta a mama arcán, hogy több-e ott a szigoruság, mint a jóság.
A mama észrevette ezt. Odaölelte maga mellé a divánra. Ekközben kicsöngetett a cselédnek, hogy senki sincs itthon. És folytatta a vallatást.
- Hát ne félj. Anyád vagyok. Szeretlek. Mindent megmondhatsz.
A kisleány átkulcsolta a mama nyakát, és mélyen a szemébe nézve kérdezte:
- Mit mondjak meg?
- Amit el akartál hallgatni.
- Mindent elmondok amit akarsz.
- Hát először is, mióta ismered?
- Régen. Már van egy hónapja. De csak két hét óta beszélünk. Azelőtt csak nézett, csak nézett... Nem haragszol meg?
A mama mosolygott.
- Hát tudod, úgy nézett rám, úgy, de úgy, hogy megreszkettem tőle a szívemig. Te is megreszkettél volna, mama.
- És aztán?
- Aztán a legközelebbi essőben megismerkedtünk.
- Miket beszéltetek?
- Sok, sok mindent.
- Azokat mondd el belőle, amiket legjobban elhallgatnál a papa előtt.
- Jó, édes mama. De te is hallgass ám előtte. Ez örök titok maradjon. Hát tudod valahányszor együtt mentünk, mindig azt mondta, hogy nekem szép ibolyaszemeim vannak. Olyan szép szemeim vannak, hogy az egész mennyországot meg lehetne azokban látni. Azóta sokszor néztem a szememet a tükörben és csakugyan magam is észrevettem, hogy szépek, habár én a mennyországot nem láttam bennök. Nem haragszol? Hiszen neked éppen ilyen szemeid vannak.
- Jójó, csak folytasd.
- Hát még mit is mondott. Igen: hogy gyönyörü szép ici-pici, ezzel a szóval: icipici lábacskáim vannak, és hogy a kezeim nem is kezek, hanem piskóták. Ugye milyen bolondos! Kacagott. Hátul megigazított a hajában egy hajtűt, azután folytatta:
- Azt is mondta még, hogy bár csak mindig hullana az esső, és bárcsak tízszer mennék naponkint a zeneiskolába.
- Tovább.
- Nincs tovább, mama. Az időjárásról, efféle ostobaságokról is beszélgettünk. Roppant kedves fiu. Néha sóhajt is.
- Ez minden?
- Ez, mama.
- Az arcodról látom, hogy még el van dugva valami a szivedbe.
- Óh istenem, milyen kíváncsi vagy.
- No édeském, hát nem érdemlem meg tőled, hogy teljesen bízzál bennem?
Vilma arcán most már a tizenöt tavasznak minden rózsája kigyulladt. Közelsimulva nézett a mama szemébe, és mintegy babrálva elsimította annak homlokáról a hajfürtöket, azt a kis selyemfüggönyt, amely egy homlokráncocskára vetett rejtő árnyékot.
A ránc nem volt fenyegető.
A mama meleg szeretettel mosolygott.
- Hát tudj meg mindent: most hogy a kapu alatt elváltunk, vallott.
- Mit vallott, édesem?
- Azt is megmondjam? Hát te nem voltál leány soha?
- Voltam, kedvesem, de tudtam is óvakodni az efféle pillangóktól.
- Miért pillangó?
- Mert veszedelmes.
- Ő? Veszedelmes? Legjobb fiu az egész világon. Az anyját imádja és beavatta, mint én téged.
- Ki biztosít arról, hogy ő nem hamis, hogy ő neked nem akar rosszat...
Vilma a szemével édesen hunyorgatva, a meggyőződés hangján felelé:
- Ugyan mama, már hogy akarna nekem rosszat, mikor már meg is csókolt.