Vadölő kisasszony
szerző: Thury Zoltán
Hát ez az kérem. Magunk között csak ugy nevezzük, hogy: vadölő kisasszony, a titulus nem éppen találó, hanem jellemző. A kisasszony tudniillik még nem jutott el odáig, hogy vadat öljön, bár meg vagyok győződve arról, hogy sikeresen elbánna azokkal is. Szerényebb körünkben megelégszik egyelőre azzal, hogy kutyát, macskát, tanítót, pókot, legyet kinoz. Utálatos, rosz gyerek, a kivel szemben nem árt a fegyelem. A fegyelem alatt mindent értek, koplaltatást, verést, rabságot, a mi éppen beleillik a tisztelt tanító ur nevelési módszerébe. A szomszéd szobában talál nádpálczát, pipaszárat s ha visít a kisasszony, hát legyen meggyőződve, hogy itt mindenki süket. Ha pedig idetolakodnék valaki, teszem fel az anyja, a ki elrontotta, hát csak tessék kiutasítani. Én feljogosítom reá. Átlátom, hogy egy leánygyermek oktatásához illendőbb volna valami női tanerő, hanem ilyen már nem akad. A kisasszonynak hire van Pesten. Hát csak előre, tanító ur ismerkedjenek.
Ezt a beszédet nyugodalmas polgári melegben, szép, nagy napsugaras szobában egy valamicskét pohos, vagyonos formáju ur intézte egy fiatal emberhez, a ki mellette állott és figyelmesen hallgatta. Alacsony termetü, viseltesen öltözött legény volt, durva falusi fejjel, a melyen az erősen kidomborodott homlok felett olyan kurtára volt nyirva a haj, mint a milyen a fogkefe sörtéje. A hátuk mögött egy ijedt nézésü asszony állott, a ki, a mikor azt mondta az ura, hogy: - nádpálcza, pipaszár - minden szónál összerezzent. Ez a három ember általában a hazug csoport volt a szobában. Az asszony a tulságos rémület, a férfi olyan Drákó, a kinek impozáns hátán kedélyesen pötyögött a kabát, a diák pedig figyelmes, mosolyogva hallgató figura, mig befelé, titokban kiverte a verejték. Tetszett neki a jó mód s mosolyogva hallgatta, hogy nem tart sokáig. Pedig szeretett volna beletelepedni. A ki olyannak szolgáltatta ki magát, a milyen valójában, az a kisasszony volt. Nyolcz-kilencz esztendős lányka, egy divány sarkában. Összeszorítva a száját, egy kicsit banzsítva figyelte meg pár perczig a tanítót, aztán megvetőleg fölbiggyesztette az alsó ajkát, mintha bele akarna fütyülni az orrlikaiba. Körülbelül azt mondta ez a félremagyarázhatatlan arcz: Ezzel ugyan hamar elkészülök.
A jómódú ur kiment s egy kicsit huzódozva utána ment az asszony is. A diák még gondolkozott egy kicsit az ajtóban s aztán megindult a gyermek felé. A kemény koponya erősen dolgozott. Homlokán sürün egymás mellé sorakoztak a ránczok. Valami ujat akart kitalálni a diák, hogy csak lecsapjon erre a kis ütegre és levegye. Egy pillanatig se vette komolyan a szigoru apát. Ha valami értelme lenne a szigoruságnak, bizonyosan rájöttek volna az elődök is. Ezt, a gyereket valahol másutt kell fülönfogni. Kell, hogy legyen valami módja annak, hogy hozzáférkőzzék. - A gyerek azonban csufondárosan vigyorgott rá. Már is észrevette, hogy a hosszu hallgatás zavart jelent. Mondani kellett neki valamit. - Laposan, még mindig tanácstalanul kezdte el hát a beszédet a diák.
- Hogy hivják, kis leány?
A gyerek durczásan nézett rá s összeszorította a fogait, nyilvánvaló jeléül annak, hogy nem szándékszik társalogni.
- Különben hisz mondta a papa, Ilus. Maga az az Ilus, a kinek egy csepp esze sincs. A kisasszony mondta, a ki elment. No hiszen szépen ment el az is. Sírt szegény. Innen, ugy látszik, mindenki ugy megy el. Szereti a mesét?
A gyerek nézett rá, de egy szót se felelt.
- Ha akarja, mondok egyet. Ismeri a Mek-Mek szabó történetét? Szép mese. Nekem is van otthon egy kis hugom, éppen akkora mint maga, de persze illedelmesebb. Hát tudja, Ilus, az azért van, mert ő szegény gyerek. A gazdag kis lány mind haszontalan. Például hát maga. Egyebet se tud, mint megszomorítani a szüleit...
A gyerek nagyot viczogott a fogai között, mire igen nagyon elkomorodott a diák. Elsétált az ablak felé, hogy legalább az elkényszeredett arczán ne mulasson a gyerek. Egyszerre hirtelen megfordult s vállat vont.
- Mert azt jegyezze meg magának, hogy én inkább elmegyek innen, mintsem, hogy magát bántsam. Ha sikerül szép szerével, okos szóval boldogulni magával, hát jó. Ha nem, hát az Isten áldja meg. Az ilyen kis lány nem arra való, hogy egy ilyen nagy ember rátegye a kezét. Nem is élném tul, ugy szégyenleném magam. Ne féljen tőlem. Nem vagyok én hóhér.
A kis lány elfintorította az arczát s előbb az egyik, aztán a másik vállát rángatta föl. Meg lehetett érteni, hogy mit gondol. - Törődöm is én veled.
A diák leült melléje a díványra. Szomoruan nézte maga előtt a földet s uj módot keresett a közeledésre. Megfogta a gyerek egyik kezét, de hirtelen vissza is kapta a kezét. A kis lány mint valami vadmacska rontott rá a körmeivel s négy barázdát huzott a kézelőjétől le az ujjáig, olyanformán, a hogy a keztyüt szokás kivarrni. Kiserkedt a karmolásból a vér. A gyerek szemei diadalmasan szikráztak s készen állott arra is, hogy ujra karmoljon. Kis hegyes fogai is kivillogtak piros ajkai közül. Ugy látszott, hogy harapni is szeret. A diák fölállott mellőle s mig a zsebkendőjébe takargatta a kezét, lopva pillantott néha be rá. Azt várta, hogy most majd elképped egy kissé. A gyerek pedig sunyi pislogással nézett vissza rá.
- Magával nem lehet semmit se kezdeni.
- Ugy-e, hogy nem? - Valami ilyes ragyogott ki a gyermek szemeiből.
S egész komolyan készülődni kezdett a diák. A zsebéből kivett egy ócska sált és a nyaka köré csavargatta, előkereste a keztyüit is, sokáig huzgálta. Nem akart sietni. Mindentől külön bucsuzott s iszonyuan elkeseredett azon, hogy most már mindjárt ujra künn lesz az utczán. Reggel jól megnézte ezt a szép házat, aztán mig a jómódu urral tárgyalt, megtetszett neki a berendezés kényelme, homályos üvegtáblák mögött a szekrényekben a sok ezüst, a puha székek, nagy nehéz asztal, mindenütt szőnyeg és a nagy meleg. Pénzecskét is igértek s egy gyerek mellett bőven marad az idejéből a tanulásra. Koplalni se kell... s ez a kis béka egyszerre keresztülhuzza a számadásait. Hát teheti. Még egy ilyen kölyök is ur s a szegény, kopott, kenyéren rágódó diákot rugják erre-arra... Elkeseredve járkált a szobában s kitört belőle a panasz.
- Hát igen. Most majd beleteszem ujra a hirdetést a lapba, aztán várom, hogy talán megint akad egy ilyen hölgyecske, a ki lekaparja kezemről a bőrt. Egyszer, majd ha nagy lesz, gondoljon arra a szegény diákra, a ki itt most diskurál magával. Megint kimegyek a nyomoruságba. Nem tudok tanulni. Le kellene tenni a szigorlatokat s nincs pénzem rá. Egy ilyen szegény legény ugy kódorog az utczán, mint a kutya.
Mintha érdeklődés csillant volna föl a gyerek szemeiben. Olyasformát vett észre a diák és mohón folytatta. Nem is a gyereknek beszélt, hanem csak magának.
... - Ki törődik vele... Maguk esznek, isznak, mulatnak. Tudnak kenyeret keresni. Én hiába akarok. Lássa, másfél éve már annak, hogy nem eszem rendesen. - Elszégyelte magát. A gyerek rábámult, majd elnyelte a szemeivel. - Erre még dühösebben beszélt tovább. Csak a szemeket látta a gyerekből, az eszébe se jutott, hogy egy kis vad csöppség, a ki hallgatja. Rohanvást tört ki belőle a méltatlankodás. Egyet-egyet ütött az öklével a levegőbe, mintha össze akarna törni valakit s néha a torkára fojtotta a hangot a neki vadult nagy keserüség. - Hát igen. Nőjjön fel ugy, hogy tudjon erről is. Én a kis hugomnak egy kóczbabát se tudok vásárolni, anyámnak is kellene küldeni valamit. Dideregve szaladgálok az utczán. A lavoromba belefagy a viz... S egy ilyen kölykön mulik az egész. Tanulni tudnék, én is jóllaknám, mint maga. Megszolgálnám. Nem kell nekem a tietek ingyen. Te, te, te... Ökölbe szorította a kezeit és a divány felé rohant, mintha össze akarná törni a gyereket. Az pedig tágra nyitott szemekkel figyelt reá. Észre se vette, hogy bántani akarja, csak nézte. A diák is rábámult s megcsuklott a hangja s szakadozottan, lélegzet után kapkodva beszélt tovább.
- Ti beteszitek az ablakot, aztán pusztuljon a nyavalyás, a ki künn van. Én is, más is. Ne felejts el, ha majd megnősz. Nekem mindegy, csak hogy hát otthon is vannak. Falun...
Félve csuszott le a gyerek a diványról. Az egyik harisnyája lecsuszott a bokájára s a diák gépiesen öltöztetni kezdte, mintha a bátyja volna. Ujjait belemélyesztette a hajába s hátrasimította a kóczos fürtöket, letévedt a keze az arczára is és megsimogatta s ködös pillantással ismételte: - Vannak, bizony vannak...
A gyermek belekémlelt az arczába s azt kérdezte:
- Melyik falun?