Vörösmarty Mihály (Szerb Antal)

Vörösmarty Mihály szerző: Szerb Antal

1940.

Száznegyven évvel ezelőtt, 1800. december 1-jén született. A szelíd dunántúli táj szürke-fehér téli álmát aludta és téli álmát aludta a szélesebb haza, a szelíd Magyarország is. „A tehetetlen kor jött el” – panaszolja a költő –, „puhaságra serényebb gyermekek álltak elő az erősebb jámbor apáktól”. Hol a költő, aki „a riadó vak mélységet felverje szavával?” Vörösmarty maga volt a költő; hogy nemzete felébredt a százados álomból, nem kis mértékben az ő szavának köszönhető.

A köztudatban is úgy él, mint az Ébresztő, a költészetté nemesült trombitaszó, a munkás hazaszeretetre és összetartásra buzdító Koszorús Költő. De ez csak egyik oldala bonyolult, ellentmondásokban gazdag egyéniségének. Vörösmarty nemcsak koszorús költő. A koszorús költők általában kifogástalanok és unalmasak, ők az irodalom színjeles diákjai. Vörösmarty nem kifogástalan és nem unalmas.

Nem tartozik azok közé, akik, mint Petőfi vagy Ady, szabadon és őszintén feltárják verseikben életüket és érzéseiket; Vörösmarty mérhetetlenül zárkózott, amikor magáról beszél, akkor sem beszél magáról, de néha amikor másról beszél, lopva és óvatosan belérejt versébe valami mélyről felszakadó vallomást. Ezeknek a nem-közvetlen, titkos vallomásoknak az alapján tudjuk, milyen megszaggatott, lázas és gyötrődő lélek lehetett. Nem sima, kiegyensúlyozott klasszikus. Ő a magyar irodalom legromantikusabb költője.

Saját géniuszának betege és megszállottja. Más költő okosan felhasználja képzeletét, mint a repülőgép a robbanó benzint, felhasználja, hogy szállhasson vele. Vörösmarty nem ura képzeletének: képzelete használja fel őt, elszabadultan ragadja ismeretlen tengerek felé. Tehetsége nem fér el a polgári világ megszokott jelenségei közt: kevés és unalmas neki a realitás.

Messze maradjatok el, nagy messze, ti hitlenek innen!

Nincs kedvem sem időm mindennapi dolgokat írni:

Újat írok, nagyot is, kedvest is, rettenetest is...

És ha néha mindennapi dologról is ír, kezében az is új, nagy és rettenetes lesz. Amiről beszél, mind óriási, végtelenbe vesző távlatot kap. Ha Priesnitzet ünnepli, a vízgyógymód és a jámbor borogatások feltalálóját, így szól:

Priesznitz visszaadá a víznek régi hatalmát

S ősi erőben kél újra az emberi faj.

A vízről is úgy beszél, mintha a régi rómaiakról vagy a leláncolt titánokról volna szó. Hát még ha nagyobbszerű tárgyak ihletik: ilyenkor felvonul verseiben a viharok, villámok, oroszlánok, éji lidércek, tengeri szörnyetegek vad hadi népe, dübörgő, szélvészként tovaragadó wagneri hangszerelésben.

És romantikus örökös, bánatos elvágyódása is. „Az elég nem elég”, mondhatná ő is a svájci költővel; mindennapi kicsi világunk kevés ennek a végtelentől megmérgezett léleknek. Sejtelmes tájakra vágyik, „tündérvölgyekbe”, ahol „nemtők” táncolnak holdvilágos éjszakán, a magyar nép őshazájába, ahová egy gyermekkori barátja elindult és nem tért sose vissza, a múlt, „a régi dicsőség” visszahozhatatlan tájaira vagy a dunántúli Völgységbe, „fiatalsága tündérországába”, mert itt élt Etelka, itt élt a fájdalmas, reménytelen, örök vágyú első szerelem.

Elérhetetlen vágy az emberé,

Elérhetetlen tündér csalfa cél.

Sokszor azt hiszed, csak a kezed kell kinyújtani és eléred – de mikor megfogod, szétfoszlik a kezed közt. Amit el nem érsz, azután vágyódsz mindörökké; amit elérsz, már nem is kell neked – ezt tanítja Vörösmarty.

Mégis ő írta a Merengőhözt. Legismertebb költeménye megcáfolja valamennyi többi művét, meghazudtolja Vörösmarty egész lényét: a bírhatót ne add el álompénzen, mondja, ábrándozás az élet megrontója... A magyar költészetnek ezeket a legnyárspolgáribb igazságait a magyar irodalom legkevésbé nyárspolgári költője írta. A költőknek csak fenntartással szabad hinni; Kölcsey sosem pipázott, és pipadalt írt, Petőfi keveset ivott és részeges bordalokat költött. Vörösmarty óva inti ifjú menyasszonyát az ábrándozástól – de nem azért, mert ő sosem ábrándozott, hanem éppen azért, mert nála inkább senki sem ismeri az elszabadult képzelet veszedelmeit. Egész férfikora hősi harc, hogy megfékezze képzeletének gyönyörű szörnyetegeit – de végül is a démonok győztek. A késői, meghasonlott lelkű Vörösmarty nem uralkodik többé képzeletén, elveszti a kapcsolatot a valósággal és átlép abba a félelmes világba, ahol már az álom az igaz és az igaz az álom. És ekkor, amikor az emberek számára már elveszett, magával tehetetlen, szerencsétlen rom, ekkor írja utolsó és legszebb költeményeit.