Vörös felhők alatt
szerző: Ady Endre
Kedves doktorom, ne küldjön engem Mária-Grünbe vagy Margitligetbe. Látja: el se megyek önhöz s levelet írok. Nem akarok én már ép ember lenni: akar az ördög. Sőt nem is tartom magamat betegnek. Én csak példátlanul összepajtáskodtam az élettel. Én már mindig élek s minden percben annyit, amennyit ős Karsztlakók avagy ostoba légiói a filisztereknek generációk alatt sem. Az igaz, hogy ennyi élet kissé sok egy ilyen gyönge legénynek, mint én. Ám ne aggódjék, kedves doktorom, miattam. Tudok egy nagyon kívánatos bájos és rejtett helyet. Éjszaka szokott átnyargalni rajta a gyorsvonat. Végre is egy előkelő agyú embernek van annyi bátorsága, hogy nyakacskáját kellő pillanatban ráfektesse az egyik sínre. Ez igen nagy és vígasztaló ígéret annak, aki már határozottan sokalni kezdi az életet.
Nem írom meg önnek a tüneteket: nincsenek új tüntetek. Szégyenkezem három nap óta, hogy orvosokra akartam bizni magam. Az orvosok tudnak furunkulusokat vagy zúzódásokat gyógyítani néha. Tudják szuggerálni az övékénél alsóbbrendű idegrendszereket. De mit tudhatnak mívelni egészen fölszabadult lelkekkel? Akik érzik az életet, mióta csak élet van s akik végig tudnak gondolni minden még elkövetkezendőt? Mit tudhatnak és tehetnek az ilyenekkel, kedves doktorom?
Amilyen fanatikusa ön a saját mesterségének, hajlandó lesz patológusi képzelődései szerint elbírálni az én levelemet. Tegye, kedves doktorom, ha önt mulattatja. Én olyan ép, amilyenné ön kivánna varázsolni, nem lehetek. Nem is akarok talán lenni, ha ön tehetne is ilyenné. Végre sem ön, sem más mai élő nem vállalhatja magát mindenttudónak. Önök talán ismernek minden emberi képességet?
Én tudom, hogy nem. Én nagyon érzem azt is, hogy valami talány-embere leszek az önök kis tudományának.
Állítottam már s állítom megint: legyőztem az időt. Ópium-mámor s minden különös delirium nélkül akkor élek, amikor akarok s annyit élek, amennyit akarok.
Megengedi, hogy elmeséljek valamit? Hadd aggódjék avagy nevessen egy keveset, kedves doktorom.
Tudja, hogy hotelben lakom s nem egészen polgári életet élek. A minap úgy történt, hogy késő délutánon akartam az álomtól egy félórát lopni. Zajos volt a nagy hotel s ablakomon belátogatott a tavasz. Vörös felhők felém uszkálását vettem először észre s nyomban sírásra fakadtam. Azért sírtam, mert a tanítóm goromba volt. Éreztem, hogy igazam van, mert vissza tudtam tekinteni arra az időre, mikor még nem jártam iskolába. Én hozzám mindig nyájas szókkal szóltak eddig. Ám egy év telt el. Vidám-borús nebuló év. Sok szenzációt hozott számomra. Végre megszeretett a tanítóm is. Teltek az évek s ime megyek a szerzetesek gimnáziumába. Új világ, új és szent eseményekkel: a város. Közben már háborgatnak a leányok. Jönnek Ottilia és a többiek s mind kegyetlenek hozzám. Diákoskodni elmegyek más városba. Egy-két évig borzalommal figyelem a magam lelkét. Milyen rakoncátlan és milyen telhetetlen lélek ez. Merre s meddig fog nyargalni velem. Minden napom eseményes, minden kis rezzenésére az életnek hatalmas kórusokkal felel a szívem. Intenzív életakarattal és szilajsággal élek. Nem kerülnek el a katasztrófák. Mert magam sem akarom elkerülni őket. Izgat a dicsőség olykor. Küzdök is érte, s mikor elérem: félreugrom. Így szaladok. Tudom, hogy várnak reám. Nem érdekel, hogy kik, de megyek elébük.
Csodálatosan izgat az utazás. Őrzöm is a nagy városok és exotikus tájak szent megérintéseit. Harminc éves koromban a halál torkából menekülök. Nem az első menekülésem. Nézem az összetört embereket. Gyilkos katasztrófát ért a vonatunk. Miért nem fekszem én is itt halottan? Megtudom néhány nap múlva. Szenvednem kell megint egy asszonyért, akit minden asszonyok között legjobban szerettem.
És már jött az ősz. Deresen jött és megcsípte a lelkem. Napokig nem akarok hinni a tükörnek. Fehéredik a hajam? Az én fényes, barna hajam?
Azért asszonyok mentek s jöttek még az életemben. Látom őket mind. Mindről megmondom, mivel multa felül a másiknak a csókját. Érdemtelenül vidám öregséget kaptam osztályul. Visszanéztem a tizedekre. Láttam, hogy csupa haszontalanság. Ám milyen szép az életnek minden haszontalansága. És én temérdek, gyönyörű haszontalanságot cselekedtem.
A halálomra nem emlékszem. Jött André, a hotel inasa. Fölkiabált s újra láttam a vörös felhőket. Szállóban voltak más boldog alvó felé.
Megnéztem az órám. Egy félórát sem aludtam. Huszonöt perc kellett nekem egy gazdag életre, kedves doktorom. Ön kicsinyli ezt az életet? Minden csapását s minden cirógatását úgy éreztem, ahogy senki a maga életéét. És bennem milliárdnyi életek vannak. Színesek, sűrűek, nagyszerűek. És ön, kedves doktorom, egy józan, szürke utcai életnek egyetlen darabját szeretné számomra visszaszerezni. Mert ez volna az ép, az egészséges élet. Ugyan, doktor, hát szükségem van nekem erre az életdarabra? Még ha meg is tudná ön nekem szerezni? Nekem nem kell. Bocsásson meg, kedves doktorom, engem nem soroz be paciensnek. Nagyon is élek. Ahogy senki se él. Elkuruzsolni az idegrendszerem kiválóságát nem engedem. Meg nem is bízom az orvosok tudományában. Azonban, ha való ez a tudomány, ezennel megtiltom önnek, hogy a nyakamat összeragassza s engem föltámasszon, ha a gyorsvonat átszaladt rajtam.