Vérnyomok
| Vérnyomok szerző: Bródy Sándor |
Reggel nem olvasott újságot. Szóval délutánig nem tudott róla semmit. Délután egy ismerős familiába, rendes szokása szerint, kurizálni ment és azok otthon is voltak számára, nem is. A cselédek azt mondták, hogy nincs itthon senki, de az egyik gyerek elárulta, hogy benn vannak és búsulnak a vörös szobában.
«Családi szerencsétlenség!» gondolta magában, jerünk valami vidámabb családba. Ezeket otthon találta, kivéve a kisasszonyt. De a mint belépett, itt is valami változást vett észre, mindannyian elpirúltak, a mint belépett. És alig ültek le, az asszony megszólította:
- Mit szándékozik tenni?
A fiatal hivatalnok hebegett, most egészen váratlanul jött ez a kérdés, melyre természetesen, nem lehetett másféleképpen felelnie, csak ugy, a mint felelt:
- Kérem... egy kis türelmet... négy hónap mulva megkapom a kinevezésem, rendes miniszteri számtiszt leszek és akkor lesz szerencsém...
Ránéztek úgy, mintha mondanák: «bolond ez?» Leánykérésről beszél most, mikor az újságok tele vannak, hogy az apja, egy vidéki telekkönyvvezető, meggyilkolt egy törvényszéki elnököt.
A háziúr végre sem tudta eltürni szó nélkül, kitört:
- Talán végre is legcélszerübb volna, ha nem mutatná most magát sehol!
Végre is mindent megértett. Egy hirlap megmagyarázott neki mindent. Egy pillanat alatt világos lett előtte minden és azután; sötét... sötét...
I.
Mit tegyen?
Az első pillanatban arra gondolt, hogy legelső kötelessége: megölni az apját. De azt védte vele szemben a törvény. Aztán az az elhatározás fogamzott meg benne, hogy az apját nem ölhetvén meg, magát kell megölnie.
Csak vérnyomok vezethetik ki ebből az iszonyu labirintusból. Más kijárója nincs, csak egy halál - egy új halál.
Reggel azonban egész mást határozott. Elhatározta, hogy úgy fog élni, mint előbb, eljár a rendes kávéházába, sőt felmegy a hivatalába is. Legelsőbb persze a miniszterhez és igy szól hozzá:
- Kegyelmes uram! Én Dim Ferencz vagyok és nem Dim István. Igaz, Dim István, a ki gyilkolt, az én apám. De anyám sohasem szerette és én nem hasonlitok rá egy csöppet sem. Bizonyithatom ezt a kegyelmes urnak az arczképeinkkel, de bizonyitja egész hivatali müködésem.
Ki tud én rólam valami rosszat, ha csak a legcsekélyeb hibát is. Hátrálékom nincs. Össze nem tüztem soha senkivel. Szabadságot nem kértem eddig. Kérem kegyelmes uramat, védjen meg engemet!
«Ne féljen, Dim Ferencz, ne féljen semmitől, gondom lesz önre!» - ezt fogja felelni a miniszter, bizonyosan ezt.
De a hivatalnok nem ment fel hozzá. Bujkált egy hétig. Kis külvárosi korcsmákban, egész napon át. Látta, hogy bizonyos emberek figyelmesek kezdenek lenni rá, hallotta egyszer, amint egy előtte teljesen ismeretlen ember azt mondta egy társának: ez Dim Ferencz, a Dim István fia...
Hazament, egész napját az ágyban töltötte.
Álmából egy úr költötte fel, egy német újság munkatársa, a ki egy jó arczképet kért tőle, az apjának egy jó arczképét...
II.
Mit tegyen?
Valamit mégis csak kell cselekednie. És cselekedett. Elsőbben: névváltoztatás iránt adott be kérvényt. Aztán új vizitkártyákat csináltatott erre a névre Tardos Ferencz. Albrecht-úti hónapos szobájának ajtajáról levette a régit és fölszegezte az újat... Erre valamelyest megkönnyebbült. Most már némileg nyugodtan vizsgálgatta helyzetét és a «dolog» reá vonatkozó következéseit.
Logikáját egy pokoli, gyilkoló düh zavarta meg, úgyszólván minden harmadik perczben. Apja iránt olyan öldöklő gyűlölséget érzett, hogy egész arcza beleződült.
«Mit csináljak vele, mit!?» fogcsikorgatva ezt kérdé magától. Hangosan, mert több nap óta nem beszélhetvén senkivel. Erős vágya volt saját hangját hallania. Kinozta az a némaság, a melybe száműzte magát, hogy nem jött hozzá senki, hogy a megszokott ebédlő- és vacsorálóhelyén nem beszélhette ki magát, mint rendesen. Elkerülte e helyeket, a minthogy elkerülte minden ismerősét. Hivatalba nem ment, hanem - egy heti gondolkodás és időzés után - küldött maga helyett egy levelet, a melyben betegségét jelentette hivatali főnökének.
Nem hazudott, beteg volt csakugyan.
Óriási, forró, szárasztó láz jött rá, se enni, se aludni nem tudott többé. Nyolcz-kilencz nap alatt lesoványodott egészen; eddig maga volt a jól táplált, szolid fiatal ember tipusa. A rendes, a beosztott és elég kényelmes élet nagyon is meglátszott rajta azelőtt. Most mindezekből nem maradt meg semmi, csak öltözködésében nem változott; most is pontos, tiszta, csinos szinte pedáns volt, akár egy bankhivatalnok.
A lányok - a kik mosolyogni szoktak ezekre az emberekre - rá is mosolyogtak, az ismerős hordárja csak olyan alázattal köszönt, mint régen, a trafikos kisasszony, mint rendesen, beszédbe akart ereszkedni vele.
«Nem tudják, ki vagyok, az egész város még sem tudja, ki vagyok!»
A mikor ezt konstatálta, megvigasztalódott egy kissé és ez éjjelen elég jól aludt.
III.
Másnap nagyon daczos hangulatban kelt fel. Tudta már, mit tegyen. Úgy fogja magát viselni, mint a kire az egész «dolog» nem tartozik. A ki elég gyöngédtelen lesz mégis szóba hozni: azt megfenyíti, ha kell: megöli. És egészen úgy él, mint régen.
Megindult hivatala felé. De kerülő úton, nem akar hamar odaérni. Addig kimódolja, hogy tesz és vesz tiszttársai előtt, mit kérdez tőlük és mit felel nekik.
Példáúl elhatározta; hogy beszélni fog egy szinésznőről. Lovakról, egy jockeyről...
A hidon átjőve, úgy érezte, mintha újra született volna. De a város pesti partján, a sokadalomban egyszerre megváltozott jó hangulata. Az jutott eszébe, azzal kellett foglalkoznia, a mit eddig csak meg-megpendített magában.
Hiába minden, a leány elfordul tőle, az nem megy végig többé vele karonfogvást az utczán, az nem köti hozzá életét.
A katasztrófa előtt voltaképen egyre dühösködött magában: ama két lány közül, kinek komolyan udvarol, melyiket vegye el? Az egyik parthie - az anyagiak tekintetében - jobbnak tetszett, de a másik leány csinosabb volt és kedvesebb. A legutolsó időben a választás kérdése okozta neki a legtöbb gondot. Most, minden gondolkodás nélkül választott: a csinosabbat és a kedvesebbet. Nem tudta maga sem, hogy történt, de az utolsó nehéz napokban valósággal beleszeretett ebbe a lányba. Előbb ezzel is csak csendes és nyugodt boldogságot igért magának, most bírni ezt a lányt: a boldogságok boldogságának tünt fel neki. Reménysége, hogy feleségévé teheti, ezerszer kisebb lévén, vágya, hogy azzá tegye, ezerszerte nagyobb lett.
És most egész világosan látta, hogy minden lehet a világon, a jó sors még mindeneket megváltoztathat, de siketítő, ordító, égető vágyát nem hallgathatják meg többé.
Sírni szeretett volna elkeseredésében és meg is teszi bizonynyal, ha nem fél az utczától, közellététől a leánynak. A térről - a hol járt - odaláthatott annak ablakához, küzködött magával, nem mert arra nézni. És az ablak vonzotta, egyre vonzotta, arra kellett mennie, el kellett mennie alatta.
Lehajtott fővel, a földre nézve, ment arra, a honnan egyszerre csak a neve hangzott felé:
- Dim Ferencz!
Felnézett, a lány volt ott, az szólt és intett neki, azt, hogy várjon, mindjárt lejön hozzá.
IV.
És lejött, csakugyan ott volt.
A szemei kisirva, veresek, ez talán még többet szenvedett, mint ő. De nem tudta mondani, már vagy negyven lépést is mentek együtt és nem szólt. Végre beszélt valamit, de Dim Ferencz nem hallotta, vérének zugása perczekre megsüketítette. A lány ismételte, a mit mondott:
- Maga Dim Ferencz, nem tehet róla. Hát mit tehetne róla maga?
Megértette: ime, védbeszédet tart mellette a lány. Egészen azokat mondja el hangosan, a miket ő elmondott magának.
- Mit tartozik ez az egész dolog magára? Ne törődjék azzal, ha az emberek bolondokat beszélnek és maga ne gondoljon bolondokat. Aztán, ha elhagyta az egész világ is, én azt szeretném, hogy hagyja el az egész világ és ne maradjon meg mellette senki, csak egyedül...
Egy hirtelen kitörő, hangtalan sirás elfojtotta az utolsó szót. De bátor és erős lány volt ez, lebirta könyeit és folytatá:
- Mindenek ellenére, apám, anyám, bátyám s mindazok ellenére, a kiket szeretek - én maga mellé állok; maga mellett maradok. Szeretem magát régen és nagyon, de most szerencsétlenségében úgy, hogy majd meghalok bele. Elmentem volna hozzá, ha nem tudom, hogy a sorsnak elém kellett vezérelni. És elmegyek hozzá feleségül, habár az esküvőről rabságba, börtönbe is kellene menni vele!
A tied vagyok.
A sarkon a lány apjának alakja mutatkozott.
- Hagyjon el, szökjön a túloldalra! - szólt Dim Ferencz a lánynak. És az eltünt mellőle, egy pillanat és ujra egyedül volt.
V.
Ah, egyedül! Milyen boldogság lenni igy egyedül, igy párosával. Ez a kettős magány olyan erőssé tette, mint a milyen nem volt még a szerencsétlenség előtt sem. Megjelent hivatalában s megjelent mindenütt, ahol eddig járt, kivéve a lányos-házakat. Önérzetesebb és büszkébb volt, mint valaha, az apja «dolgáról» sans gène beszélt és minden zavar nélkül tárgyalt arról, hogy valószínüleg «felkötik az öreget». Dolgozni duplát dolgozott, mint eddig, az egész osztályban kétségkivül ő volt a legelegánsabb fiu, szemet szúrt a miniszternek is, egy katholikus főúrnak, a ki egy izben szemlét tartván, reámutatott és igy szólt tanácsosához:
- Ennek a fiúnak az apja gyilkos, maga a fiú egy szelid divatbáb. Ugyan menjenek a pokolba azokkal az öröklési törvényekkel.
(Dim) Tardos Ferencz tényleg az élő persifleagea volt a haeresis összes tételeinek. Csupa lágyság, csupa sziv, csupa kötelességtudás volt, ugy, hogy a leány apja, ki egy hivatalban volt vele, egy szép napon csak megszólította:
- Tardos úr, mért nem jön ön hozzánk? Felénk se jön.
Másnap ott volt. Két hétig járt minden napon. A harmadik héten megtartották az eljegyzést. Az esküvőt maga a lány sürgette, hát a gyűrűváltástól egy hónapnyira tüzték ki.
Ez időtájt hirdették ki Dim István előtt az elsőbiróság halálos itéletét:
«Óh mért csak az elsőt, mért nem az utolsót, ha csak már vége volna az egésznek!» gondolta magában a fiú, aki egyszerre ujra kényelmetlenül érezte magát.
VI.
Rehabilitálva van teljesen. Az emberek talán titokban szemére vetik eredetét, de nyilvánosan ki merné?
És mégis úgy érezte, hogy ő maga véres nyomoktól van körülvéve, véres nyomok visznek nászágyához is. Apja akasztófán fog kimulni egy pár hó alatt, habár nászágyában őt: a legszebb, a legjobb, a legédesebb lány várja is. Megváltoztatni az ő becstelen eredetét, elvenni tőle apját, a gyilkost, s adni helyébe egy tiszta életű férfiút: nem, erre még a jó isten sem képes!
Kevés nap választotta el esküvőjétől és ő mind ezzel a gondolattal foglalkozott: «Bizonyosság, hogy a szerencsétlenséget, a szégyent nem lehet eltávoztatni tőlem. Bizonyosság, hogy ő - én és én - ő vagyok. Bizonyosság, hogy vére az enyém és nincs hatalom, mely a vért kiszivattyúzza ereimből. És mi biztosit arról, hogy a vér melyik pillanatban forr fel bennem és melyik pillanatban követeli ádáz jogait?!»
Ha egy pillanatban előtte ismeretlen vér olyan dolgokra kényszeritené, mint apját!! Iszonyú, a legiszonyúbb, hogy éppen nem lehetetlen.
Sőt valószinü. Behúnyta szemeit és egy pillanatig feltüzelt képzelete látta, hogy jövendőjében, előtte egy gyilkosság van... A tettes ő, üldözik, keresik, elfogják, bitóra hurczolják...
VII.
Tardos Ferencz pénzt is kezelt. A mi kézi pénztárában volt, azt zsebretette és ment, ment szabadulni a vérnyomok elől. Sikkasztott, megszökött az esküvője előtt négy nappal. Tengeri hajó ringatta már, a mikor a lőporgyári dülőben egy keskeny udvarban, még sötétben ácsoltak, de nem ácsok...
És az ezernyi mérföldeken át, át viharos tengeren, hullámok mormogásán át, hiába húzta füléré takaróját: hallotta ezt a lassú, vigyázatos kopácsolást. Hiába vette körül az Oczeán éjjele, hiába csukta be szemeit: látta a vérnyomokat, amelyek követték át az ujvilágba is...