Véres kovász
szerző: Kosztolányi Dezső
Vajon mi születik a háborúból?
Vannak, akik féltik a kis nippjeiket, a szalonjuk bútorát, a szavaik zománcát. Attól tartanak, hogy az ízlés eldurvul. Kétségtelen, az ízlésünk már mostan is megváltozott, pár hét alatt. Karikacsapásra ─ tüneményes gyorsasággal ─ történt meg ez a változás. Egyelőre csak az utcán látunk egyet-mást. A villamoskocsikon való dohányzási tilalmat a rendőrség és a közönség ─ egyértelműen ─ beszünteti. Ami még okos és jó intézkedésnek tetszett két hónappal ezelőtt, most fölöslegesnek mutatkozik, s magától megdől. Körülbelül a háború harmadik-negyedik napján találkoztunk egy tisztes öregúrral, aki fényes délben nyakkendő és gallér nélkül ment végig az Andrássy úton. Nem maga ez a csip-csup eset érdemes a feljegyzésre, de az, hogy senki se ütközött meg rajta. Később aztán észrevettük, hogy a szerelem függönyös otthonából kiköltözött a parkokba, az utcai padokra. Sok száz ily dokumentumot tudnánk még csokorba kötni, amely részint a társas illem, részint az álszemérem paragrafusaiba ütközik, valójában azonban arról beszél, hogy az emberek már a háború első fuvallatára fölszabadították magukat buta nyűgök és egészségtelen kötelékek alól, amelyek eddig csak megbénították őket. Igaz, hogy egyelőre a kultúra máza is lekopott kissé. Nem nagyon törődünk a formákkal. Ha valaki becsületesen dadog, szívesebben vesszük, mintha cifrán hazudik. Iparművészeten és műtörténelmen nevelkedett kényes nemzedékünk meg se látja most a rajzoló botlását, a festő barbár színeit, a nyomtatvány suta egyenetlenségét. Nincs időnk a kritikára. Jaj a kákabélűeknek és a finomkodóknak.
Mert a mai ember ─ az üvegházban felnőtt, sápadt, teát szürcsölő ─ örömmel köszönti az egészséges brutalitást. Hadd jöjjön a vihar, és söpörje ki szalonjainkat. Csak valljuk be, hogy sok szemét van benne, és nem nagy kár azért, amit elpusztít. Mi eddig nem láttuk önmagunkat. Ha őszintén számot vetünk és mélyére nézünk posványos és podagrás társadalmunknak, észre kell vennünk, hogy az 1870-től 1914-ig terjedő kor nem visel majd valami nagyon díszítő jelzőt a leendő történész és társadalombölcsész előtt, s fanyalgó udvariassága, hamisított biedermeier szalonja, cukros, minden őszinteség nélkül való érzelgőssége egykor gyűlölt komikum lesz minden értelmes ember szemében. Érezni nem tudtak ezek az emberek ─ beszéljünk már múlt időben ─, csak érzelegni. Igazat még pózból se mondtak egymásnak. Ehhez a korhoz képest a shakespeare-ien vaskos XVI. század finom, és a kényeskedő XVIII. század őszinte. Semmi se élt benne az emberi közösség gondolatából. Ha egy szegény asszony sírt a klinika kapuja előtt, megnézted őt, talán meg is sajnáltad, de aztán továbbmentél. Vigasztalni akartad, oda akartad adni az erszényed, ebédre akartad hívni, de nem merted. Futottál az érzésed brutális szava elől. Megállítottál néha egy utcai vándort? Beszélgettél-e a koldusokkal? Felbolygattad-e napirendedet, csak azért, hogy elintézz valamit, ami nem betű szerint való kötelességed, de lelked mélyéből fakadó szükség vagy hóbort vagy romanticizmus? Minden szégyen volt, ami nem volt banalitás. Bátorság nem volt ebben a korban. Még a cár, a fehér cár, a minden oroszok cárja is úgy hazudozott, mint egy jellemszínész. Ami bizantinizmus az erkölcsben, az a précieux, a kényes, a finnyás az irodalomban. Nem a zsenikről beszélünk, de azokról, akik a nagyközönséget csalták, azokról az irodalmi bor-, tej- és élelmiszerhamisítókról, azokról a fehér cukrászfiúkról, akik émelygő habokat kevertek, és papírrózsákkal ékített, gipszből való tortákat nyújtottak át neki. Velük szemben pedig egy közönség, amely habozó és félénk, unott és cinikus. Ez a közönség most erkölcsben, szépségben megújhodik, tűzmaggal bevetett áldott mezőkről hazahozza a bátorságát. Aki egyszer átment az élet tűzpróbáján, az majd ki meri mondani, határozott szájjal, mi tetszik, mi nem tetszik neki. Semmi esetre sem lehet szuggerálni, jobbra vagy balra. Ki sajnálja a régi „kultúrá”-t? Legyen áldott a változás, az újság, a jövendőt kelesztő véres kovász.
Mi egyáltalán nem féltjük a jövőt az ízlés eldurvulásá-tól. Éppen durvaságra, gerincre, férfiszívre van szüksége a kultúránknak. Még az se aggaszt, hogy a harcon edzett ember kérges keze majd nem tudja gyengéden megsimogatni a szépséget, s a szeme, amely távlatokhoz, égő falvak és roppant mezők panorámájához szokott, majd nem lesz képes fölismerni két szomszédos verssor perspektíváját. Az igazi művészetnek ez a véres földrengés se árthat. Flaubert írja a leveleiben, hogy az ütközet után a meghódított városba belovagolt törpe lován egy kozák tiszt. Fekete, tömör szakállat viselt, torzonborz és mégis gyér bajuszt, mint a pumamacska, szürke szemében gyilkos, zöld szikrák villogtak, s a lakosság ájultan leste, micsoda sarcot, micsoda áldozatot, micsoda szörnyűségeket követel ez a szörnyű ember. A tiszt azonban leszállt a lováról, s franciául így ordított: De grâce, un piano. Zongorát kért, az ég szerelmére, egy zongorát, mindjárt a harc után, hogy azon véresen, azon porosan, azon sárosan nekivesse magát a billentyűknek, és fáradhatatlan ujjakkal ─ tobzódva és kéjelegve a harmóniákban ─ több óráig, megállás nélkül, játsszon. A kéz, amely az imént gégéket fojtogatott, dallamos oktávokat markolt, s az ujjak a véres játék után gyöngyözően pergették a skálát, a futamok rózsafüzérét. Bevalljuk, hogy első pillanatra, első olvasásra mosolyogtatóan hatott ránk a groteszk jelenet. A harcos nem mosdótálat és törülközőt, nem kenyeret és vizet kér, hanem zongorát. Nem fürdő, lelki fürdő kell neki először, a szenvedélyes katonának, a szenvedélyes zongorásnak. De mennyi igazság van ebben a gesztusban. Onnan, ahol az élet teljessége lüktet, a háborúból egyenesen beleugrani abba a viharba, amely minden dolgok titkát bogozza, a zenébe, a szenvedély és halál szimfóniájába, a metafizikai álomba, s a férfitett után, férfi módra álmodni. Zsongító nyugalom, megújhodás, erő mindnyájunk számára a szépség.
Úgy érezzük, hogy a csatatérről hazatérő nemzedék is leül majd a zongorához.