Vén cigányok
szerző: Csáth Géza
Két híres vén cigány költözött el a nótás árnyékvilágból az elmúlt hónapban. Sarasate - a spanyol - ment először. Szentirmay Elemér - a magyar - utána. Sarasatet a világhír ünnepélyes gyászkürtjei temették, Szentirmayt néhány soros újsághírek a magyar lapokban. A szellemi energia, amelyet maguk után hagytak, mégis körülbelül egyenlő értékű. Talán még a Szentirmayé több és becsesebb.
Sarasate a hegedű első virtuózai közé tartozott: kiművelt, nagy képzettségű zenész volt, aki azonban nem a saját megépített artisztikus szellemi világából táplálkozik, hanem csak a kedély ringatózó, locsogó, hullámzó, háborgó tengerszem-vizéből merít. Ez az a vonás, amely miatt a frakkos, európaian fésült és grand seigneur-ré öltözött ősz Sarasateben mi mindig az öreg cigányt láttuk.
Mindannyian ismerünk efféle vén brácsásokat vagy klarinétosokat, akiknek éjszakás, borosan fénylő, dülledt szemeiben benne ragyog a dalnak mániás őrülete. Valami szent és beteg erő ez, amely megbillenti az élet emberi egyensúlyát és az alkotó energiákat folytonos mozgásra, cselekvésre kényszeríti. Ezek az emberek nem tudnak leszállani a pegazusról; hol vágtatásban, hol lépésben hajtanak. És éppen, mert a fantáziájuk nem pihen, mert az alkotó erő a kifejezés motorikus útirányában nem jut el a meggondolás, a belső lelki ellenőrzés régióiba, hanem mint valami reflex-mozgás a külső ingerek hatása után azonnal jelentkezik, lejátszódik, megszületik (és ezzel meg is hal) - a repülésük is rövid. De - olykor szédületesen gyors és magas.
A forma náluk mellékes és sablonszerű. Ők nem érzik a formát. Ők nem érnek rá formai problémákkal foglalkozni. Sablonformákat választanak. Ami éppen legkönnyebb: a dalt. De ezekben a rövid erőfeszítésekben feláldozzák minden idegerejüket és cseppenként folyatják el a szívük vérét. Állandóan a teremtés lázában élnek. A nagystílű művészek öntudatos, beosztásos életében az alkotás rohamait, rohammentes szakok követik, amelyben idő jut az élet apró és nagy dolgainak komoly meggondolására, értékelésére és intézésére. A cigány-művészek mindenkor kis delíriumban élnek, az izgalmaikat az alkotásban sietve kiélik és nem marad idejük egész embernek lenni.
Hallgattatok-e öreg bőgősöket, amint boszorkányos tréfákat űznek hangszerükön a generálbasszussal, mely alkimista zenei tudomány szelleme mint valami bolygó lidérc - a nagy zeneszerzők sírjából - beléjük szállott és hirtelen felgyulladt. Összekacsintottatok-e ilyenkor velük? És megfigyeltétek-e szemükben a lihegő spontán kielégülést, amelyet zseniális, elmúló, elhangzó „alkotásuk” szerzett nekik.
A vén cigányokat szeretni kell és megbecsülni. Ők a népnek írnak. Rontják a művészetet és ártalmas konkurenciát csinálnak a nagy alkotóknak, építőknek. Mert az izgalmas kis kielégülések, amelyet ők adnak, elveszik a hallgatók (és olvasók) kedvét a nagy művészi kielégülések iránt való törekedéstől. A vörösdabasi jegyzővel és a koszorúsladányi szolgabíróval sohase fogom tudni elhitetni, hogy az V. Szimfónia különb és nagyobb kompozíció, mint a „Csak egy kis lány”. Nem óhajtom ezzel megbántani a jegyző és szolgabíró urakat, hiszen a világ legelőkelőbb hangverseny-publikumai is tízszeresen őszintébb tapssal honorálják Sarasate valamelyik spanyol táncát, mint egy Mozart-hegedűszonátát.
A zeneművészet meztelenül kézzelfoghatóan él az ő kis formáikban. Viszont a nagy konstrukciók csiszolt gyémánt prizmáiban elrejtőzik, testetlenné válik, nem látható és nem hallgató; csupán azoknak, akik ismerik a szögleteket, a kristályrendszereket és meg is tudják keresni a pontokat, ahol tisztán elébük tárul ez az elzárt, előkelő csodavilág. Mondom, mindazonáltal meg kell becsülni a vén cigányokat. A legérzéketlenebb, legszíntelenebb kedélyeket ők felkeverik. Ők megindítják, megdöbbentik és megríkatják a nehéz fantáziákat. Művészetük élményekké és emlékekké válik olyan emberek lelkeiben, akiknek életében a grand art sohase játszhatna szerepet.
De a cigányok megadják az árát e drága sikereiknek. Elfelejtik őket. Nem kíváncsi rájuk senki. Nem emlékeznek az arcukra és a nevükre. Az a sok asszony, anya és nagymama, akiknek leány-ablaka alatt éjszaka sírva édesen, kérően zendült fel a „Csak egy kis lány”, sohase kérdezte, hogy e dal szerzőjét Szentirmay Elemérnek hívják-e. És Sarasate hangversenyeinek tapsoló, kiabáló lázban égő közönsége nem Sarasatet, a zeneszerzőt, hanem az előadót ünnepelte.
Szomory Dezső egyik régi versében olvasunk efféle igazságról:
„Régi nóta, híres nóta elfeledve,
Régi cigány, híres cigány eltemetve.
Nincs ki húzza, nincs ki járja, más a nóta,
A világ is más azóta, más azóta.”
A cigányok művészete velük él és hal. Akiknek a művészetük szólott, akiknek kedvéért írtak és daloltak - hálátlan népség. A sírhalmukat se koszorúzza meg. Így hárul ez a kötelesség a művészekre, az ő ellenségeikre és versenytársaikra.