Végbúcsú Ámelitől
szerző: Fazekas Mihály
Már hát Ámelim elviszed
Fellengőn repeső jádzi reményemet?
Már hát elviszed e soha
Bé nem forradozó szív kiszakadt felét,
Már hát elviszed, elviszed
Édes mindenemet, mert magad itt hagyol.
S itt hagysz hát, ha nem álom ez,
Mellyet képzeletem féltibe rajzola.
Óh, e' nem lehet az, mivel
Még álmomba is e színleni nem tudó
Jó szív nem csala meg soha.
Oly tisztán kifoly e szép ajakak között
Minden gondolat, aminő
Édessen petyeg el rólok az édes íz
A forró ölelés alatt.
E két mennyei kis boltozaton belől
Szintoly angyali szív dobog,
Amilyen babonás gyenge tapintata.
E gyöngy szem sebet ejt, hanem
Meg nem csal. Ne ragadd tőllem örökre el
Őket, kis szerelem fia.
Nem! nem! sőt puha kis szárnyad alá szorítsd
S úgy tedd által az útjain
Leskődő bajokon, s gyenge kezed vigye
Nem hívebb, noha bóldogabb
Társ karjára. Tanítsd vak követőidet
Édes honjok eránt való
Szent hűségre ezen áldozatunk nemes
Példáján. Koszorúk alá
Nőtt virtus! te, kiért gerjedezéseit
Megfojtá, vezetője légy.
Menj hát, Ámelim, a leggyönyörűbb napok
Kísérjék jeles érdemed.
Menj, áldjon meg az ég! jussak eszedbe, ha
Rózsák közt folyik életed.
Már én eltakarám a szerelem tüzét,
Béfedvén vele szívemet;
Nem tesz már akadályt célod eránt vivő
Útadban, kegyes Ámelim.
Vedd még e keserű csókomat, ő legyen
E könnyekkel örök jele
Szívünk rettenetes szétszakadásinak.
*
Szépen festegető remény!
Igy hát rajzolatod mind csupa füst vala.
Elszámlált gyönyörű napok,
Melyekből az öröm karjai közt, a hív
Kellemkék puha szárnyai
Lengék a szerelem fűszereit felém:
Csak képzet buborékjai
És egy szenderedés álmai vóltatok.
Eltűntök! megyen Ámelim
S nyúgalmam vele. Óh, lelkemet éltető
Kedves színeim, akiket
Gonddal festegetett a kegyek Istene
Szűz szájára. Ti bájoló
Jóízű ajakak, s édes ölő szemek,
Szépségtekre megesküszöm,
Hogy bár nékem ezen angyali kis kezet
Durcás sorsom irígyli is,
Szívem sebjeiből nem fogy el Ámeli.