Városrendezés
szerző: Cholnoky Viktor
A Margitsziget-kérdés jutott végre dűlőre a képviselőház múlt hétfői ülésén. A főváros tehát csakugyan megkapja a Duna ezüst karperecének smaragdkövét, és lesz a csend tanyájából, a drüádok berkéből vagy ha úgy tetszik: a poézis oázisából részben füvészkert, részben sporttelep, részben pedig ingyenes népliget.
Felesleges mondanom is, hogy mind a három új minősége aggodalmat keltő. Mert a sporttelep, azt hiszem, minden hosszasabb megokolás nélkül jellemezhető így, hogy: brr! Az ingyenes népliget karakterizálása még kevesebb megokolásra szorul, amikor ebben foglalhatjuk össze, hogy: brr! brr! Maradna tehát a füvészkert. Ámde ha kelletlen a sporttelep, és kellemetlen a népliget, aggodalmas a füvészkert is, mint nálunk minden, a közönség oktatására, felvilágosítására való intézmény. A múzeumaink csak akkor vannak nyitva, amikor legföljebb a melegedni vágyók és az a bizonyos öt vidéki ember ér rá belemenni, a könyvtáraink menetrendjén el nem igazodik maga Heltai Ferenc sem, aki pedig a legfőbb menetrendcsináló, s végül egyéb "közhasznú" látnivalóink úgy el vannak dugdosva szanaszét, és olyan salamoni hét pecséttel, de még hetebb borravalóval lecsukva, hogy csak rébuszamatőrök meg jól felszerelt zsebek juthatnak el beléjük. Az Állatkertről nem is beszélek, mert arról már igazán nem illik beszélni. Nem alaptalan tehát az aggodalom, hogy mi lesz a füvészkerttel? Vajon ez is csak délelőttönkint lesz-e nyitva a közönség számára, mint a múzeum, vajon itt is kalapnak, botnak és kabátnak a hátrahagyásával lehet-e majd belépőjegyet kapni, mint valami könyvtárba, és végül vajon nyáron zárva lesz-e a füvészkert is, mert akkor súrolják és takarítják?
Az aggodalomnak mindezek a vajonjai azonban csak utólagos keserves felsikoltásai annak az alapjában véve arisztokratikus léleknek, amely minden Budapest-szerető és Margitsziget-imádó emberben él. Veteres migrate coloni, énekli az egyik fél; öröködbe, uram, pogányok jöttek, zengi a másik felekezet. És elhagyjuk mindnyájan bús képpel, borús lélekkel a Buen Retirót, az aranjuezi szép napok földjét, amelyből labdarúgó kannibálok, tenniszsmokkok és golfbarbárok Thrákiája lesz, amely átalakul Vitéz László és a Barokaldi Abdérájává, s amelynek közepén csöndesen fognak szunnyadozni a drüádok között, a műberkekben és mesterbokrokban azok a derék katonák, akik részben negyvennyolcban, részben hatvanhatban vitézül harcoltak ugyan, de akiknek a fél lába most rendszerint fából való, s a kert, a csalit, a pagony és a liget fogalmához legfeljebb mint karó illik hozzá.
Mondom, ezek a vajonok már csak utókeservek, amelyeken segíteni többé nem lehet, mert maga a megfellebbezhetetlen törvényhozás, tehát a szuverén nép száműzte a kiváltságosokat a Margitszigetről. De a sziget átvétele kapcsán a városrendezésnek egyéb nagy "vajon"-jai is felmerültek a képviselőházi vita során. Mint ahogyan illett is, mert hiszen a törvényjavaslat nem pusztán a Margitsziget átvételéről, hanem általában városrendezésről beszél.
E vajonok közül a legkevésbé tartjuk aggasztónak a hídkérdést. Nem vagyunk ugyan azon az állásponton, hogy "ha eddig bírta a Lánchíd, ezentúl is fogja bírni", de azért érthetőnek tartjuk a budaiak aggodalmát a híd elzárásáért, és egyik képviselőjüknek azt a követelését, hogy az új hidat a Batthyány térre kell átépíteni, a másiknak pedig azt az óhajtását, hogy a Dunát a Boráros térnél nyergeljék meg híddal. Valószínű, hogy előbb-utóbb mind a két hídra szükségünk lesz, ámbár egyáltalán nem valóság az, amit egyik budai képviselő talált kiszalajtani nagy lokálpatriotizmusában a száján, hogy: egyik hidunk sincs jó helyre építve. És az igazság itt Wekerlénél volt megint, mert ő nyugtatta meg a budai lelkeket, hogy meglesz az új híd, meglesz, csak hogy hol, annak a megmondását tiltja a - telekspekuláció.
Ez is rendben volna, de itt van, megjött megint, felbukkant és áhítatos hívőkre talált újból a spíszburgeri módon kicsiny gondolatot magába rejtő nagyhangú szó: "egységes városrendezési terv". Németh Imre, a budaiak egyik képviselője ejtette ki megint ezt a szörnyűséges abszurdumot.
Ha a város igazán város, akkor nem egymásra rakott, tót malterozta kockákból áll, hanem élő organizmus, amelyre nem lehet ráparancsolni marsrutát, amelyet nem lehet uniformisba öltöztetni. Mert hiszen az uniformis éppen csak arra való, hogy az eleven szervezetből, teszem fel azt, az emberből, holt matériát, teszem fel azt: bakát csináljon. Ezek a városbakák pedig csak Amerikába valók, ahol boldogan nem ismeretes semmiféle más baka, ahol természetszerűen hiányzik a történeti érzék, és ahol az élet nem kaszárnya, hanem - magazin. Ott megteheti az indzsellér, hogy kihasít a Far West vadonjának valamelyik részéből egy-egy darabot, felosztja kockákra, megszámozza az utcáit, s megállapítja, hogy egy esztendő múlva félmillió lakosa lesz. És ha véletlenül több lenne félmilliónál, az sem baj, mert akkor egyszerűen és "egységes szabályozási terv szerint" tovább raggatják az utcanégyszögeket egymáshoz, addig, mindaddig, amíg csak bele nem fér a még beléje özönlő ember, s amíg el nem szédül a legerősebb, tengeribetegségben legedzettebb koponya is a folytonos derékszögekbe, a szakadatlanul ugyanabba, a kétségbeesésig való matematikai pontosságba.
Tessék csak végigmenni csak egyszer is a mi Csikágónkon, itt a Keleti pályaudvar oldalán. Az már egységes terv szerint készült, de a hátába is áll tőle minden jó léleknek a borzongás. Nem, itt Európában, különösen akkor, amikor viszont hiúk vagyunk arra, hogy a fő- és székváros, avagy Simkó szerint székesfőváros históriai múlttal is bír, történeti módon fejlődött ki: akkor az egységes városrendezés követelése egyenlő a székesfővárosnak fészkesfővárossá való tételével. Mert minden igazán, az emberi életmegnyilvánulások minden követelményének megfelelően, nem pedig pusztán csak az egy rideg üzleti nézőpontból épült város úgy raggatódik lassankint és történetesen egybe. És éppen azok az értékes részei, amelyek nem parádéra készültek, hanem a valóságban előállított szükség követelményeképpen. Párizst sem rendezték egységesen, amikor a régi vársáncait lerombolták, hogy a helyükre kiépítsék a boulevardot, sőt Bécsnek a Ringje is csak szakaszterv, amely nem akadályozza meg a város természetes továbbfejlődését.
Mesterséges város csak egyetlenegy sikerült a világon: München. Ha ugyan sikernek lehet nevezni azt, hogy a konflisom lova papucsot húz, amikor a Maximilian Strassén kocog, helyesebben totyog végig, és hogy a Miasszonyunk templomában akkorát ijeszt rajtam a vasvitéz, hogy ott nem marad a zsebemben még az az utolsó pfennig sem, amit a Fremdenführer még ki nem halászott belőle. Csakhogy egy München megalkotásához egy Wittelsbachnak a szédületig menő mediciizmusa és államkincstárral, privátchatouille-lal nem törődő mecénási transza kell. Azonkívül pedig olyan aprólékos méret, mint amilyen Münchené, a volt kis bajor parasztvárosé.
Nekünk a magunk emberségéből kell tovább fejlődnünk, s ebben a "magunk emberségé"-ben van benne a mi históriánk és a mi Budapestünk is.
Nem lesz az baj, ha csak úgy lassankint, darabonkint raggatjuk is össze: ez a természetes fejlődés, nem az egységes szabályozási terv, amely másra sem jó, csak a telekspekulációra meg házbéremelésre. Ebből a kettőből éppen eleget látunk, de várost, azt éppen ott nem látunk, ahol "csinálni" kezdték el városatyák, közmunkatanács és egyéb aggasztó intézmények.