Vágyak (Guy de Maupassant)

Vágyak
szerző: Guy de Maupassant, fordító: Kosztolányi Dezső

Sok azt szeretné, hogyha szárnya lenne,
s rikoltva tudna szállni, szállni fenn,
megkapná a fecskét a végtelenbe,
s elveszne az ég szürke mélyiben.
 
Nőkebleket roncsol vadul megannyi,
rázárva karját, mint egy vas lovag:
vágya hirtelen orron ragadni
az elragadt, száguldozó lovat.
 
Én mást imádok: a test szűzi húsát,
az istenek bájára szomjazom,
hogy testem, ez a fényes, büszke túlság,
hódítson sok jövendő századon.
 
Szeretném, hogy mindenki értem égjen,
ma ezt ölelni, holnap újra azt,
leányt szakítani a messze réten,
ahogy tépjük a gyümölcsöt, tavaszt.
 
A test zamatja, íze annyiféle,
oly sokszerű illatlehelete,
kezem bolyongva száll a lány fejére,
most tűzpiros haj, máskor fekete.
 
Legkedvesebb az utcai találka,
a tűz, mit egy szem a húsunkba lop,
a tűnő hódításnak röpke árnya,
a mámoros perc és a lopva-csók.
 
Barnával ébredjek, ha jő a hajnal,
vaskarja fojtson, vad legyen, pogány,
de este szőke szóljon halk szavakkal,
s a hold ezüstje égjen homlokán.
 
Majd könnyedén, nem sírva és gyűlölve,
váljunk s keressünk új szívet hamar.
- Csak fogheggyel harapjunk a gyümölcsbe:
hiszen a belsejük az mind fanyar.