Utolsó ének
szerző: Kiss József
Találkoztak a szikes fenyéren,
A homoktenger kellő közepén,
A Litvák galambősz fehéren
És Bolond Istók, az andalgó legény.
Sarkantyuja pendül nyomon-lépten:
Egy ujra feltámadt ponyvaregény:
Találkoztak, szóba keveredtek,
Egyik se volt se pap, se eretnek.
Hova? Honnan? Ide-oda szállott,
Gyorsan peregve kérdés, felelet.
Inkább a szem beszélt s ajkat váltott,
Szökellve gyorsan, amint lehetett.
Nem voltak ők se ellen, se barátok,
Se hus, se vér, csak képzelt képletek;
De a Litvák, ki győzte nyelvvel,
A felelettel hamarabb készült el.
Honnan jövök? A végtelen időkbül,
Sürü ködök lepik az utamat,
Mindig ott voltam, hol friss élet pezsdül,
Mindig csak türt, de bátor és szabad.
Mindenütt ott, hol népek sorsa eldül
S a halál örök folyama szakad.
A mártir-máglya nem riasztott vissza,
Se cirkusz-porond, mely véremet issza.
Honnan jövök? Az önáltatásból,
Hogy nélkülem nincs élet, se világ,
S mégis igaz, bár milljók vádja vádol
S gunyolja a rongyos, furcsa daliát.
Kiről nagy eszmék s tettek sora számol,
Betüzzétek csak jól a históriát:
Én - én vagyok, bármennyire tapostak,
Az idők mindig mind tisztábbra mostak.
Már voltam, mikor Bál volt az egyisten
S tüzes kemence törvényes halál,
De titkon mindig Jehovában hittem,
Kit csipkebokorban a hivő talál.
Egy világ bünét vállamon cipeltem,
Amit szenvedtem, megtorlatlan áll.
A türni-tudás volt ősi erényem,
Szégyelje más, piruljon más értem.
Mikor Neró a kanócot dobta,
Reám fogták, én türtem hallgatag,
Róma pernyéje álmomat meglopta
És nekem moccannom sem volt szabad.
Lágyékomból mártirokat ontva
Egy uj hatalmas istenség szakadt,
Kevésbbé zord, de lágyabb, tetszetőbb,
Mint kit imádtak a megkövezők.
S hogy Hispániából is kitessékeltek,
Hajónk megfurta a szent szeretet,
Sietős volt: még annyit se engedtek,
Hogy elmondhassam: Megyek már, megyek!
Ó csuda: köpni hogy tudnak a szentek,
Akár a göböly, a mérges legyek.
Nekem már a köpésük se ártott,
Élek, vagyok; ime magad látod.
A sárga foltot annyira megszoktam,
Nem igen izgat, már fel sem veszem.
Pedig rám fogják: már csecsszopó koromban
Tulérzékeny volt a természetem.
És azt is, hogy amim van, mind loptam -
Haj, haj! Segiteni nem lehet ezen.
Korok jönnek és korok ismét mennek,
Ez igy marad és változást nem szenved.
És most is rám jár az idők rudja,
Üznek, gyilkolnak, amint már szokás,
Hányadszor, hányszor, csak az Isten tudja,
Külön Istenünk, ki ránk vigyáz.
Sokan vagyunk, az erőnkből hát futja,
Nemzeti szinünk a fekete gyász.
S a halottas ing - duplán biztosabb...
De erről a hallgatás többet mond - sokat.
És Bolond Istók rápirit az aggra:
Hagyd abba, öreg: a bolond én vagyok!
Egymást szapulni háládatlan babra,
Neked mindenben igazat adok.
Lásd, van aki mindig bevág a hatra,
Bár az esélyek nem mindig nagyok:
Gusztus dolga minden e világon,
Hol lépten-nyomon fenyeget a zátony...
E pillanatban vad forgószél támadt
Fekete szint adva a világnak,
Hol egyre szaporodnak a romok.
S nem mindig azok győznek, akik bátrak,
De sürübben az, aki nem konok.
Felkapta és ragadta magasba,
Akit talált, az vágódott hasra.
Én magam is. - Bevallani nem átlom,
Hiába nyomoritám lantomat,
Amit terveztem, ime szánom-bánom,
Belőle nem sok biztató maradt.
Az egész talán nem több: ákom-bákom!
Hagytam, a toll szaladjon, hol szalad,
Apolló apám megbocsátja nékem,
Hogyha itt-ott talán félreléptem.