Utcasarki ballada
szerző: Hajnik Miklós
Osvát Ernőnek ajánlom
A nap már lement s az ívlámpák még nem gyulladtak ki. És a bántóan komor szürkeségben, a nagyvárosi utca sarkán egy konflis ló haldoklott.
Egy automobil szaladt neki és a vetítőlámpa éles széle és üvegcserepei felhasították oldalát. És az irtózatos sebből folyt a vér.
És a kocsis kifogta a kocsiból a véres lovat s levette a szerszámot róla. Egy rendőr telefonált a gyepmesterért. És a haldokló ló ott állt a komor szürkületben, az utcasarkon, néhány kíváncsi lézengőtől körülvéve és a vér, a hitvány, olcsó konflisló vér folyt a halálos sebből és csúszóssá tette az aszfaltot.
Aztán a kocsit elhúzták onnan, hogy ne zavarja a közlekedést. A kocsis hazament és a haldokló ló ott maradt szerszám nélkül, kopáran, néhány lézengő, kíváncsi ember társaságában a komor utcasarkon.
És a vér folyt irtózatos sebéből és sovány nyaka mind inkább nyúlt és fáradt feje mind közelebb ért a véres aszfalthoz.
És a fáradt, agyonhajszolt ló ott állt a szürkeségben a fürdő-utca sarkon és múltjából nem maradt mellette semmi egyéb, csak az ostor. Az ostor, amellyel gazdája évek óta hajszolta a város egyik végéből a másikra, az öreg ostor, amely az ő bőrén vénült meg, ott feküdt mellette a vértócsában. A kocsis beleejtette, mialatt őt kifogta s aztán ott hagyta azt, mivel utálta a kezébe venni azon véresen.
És az öreg konflisló haldoklott a zajos nagyvárosi utcasarkon, a szürkületben, egy ványadt, véres ostor mellett, néhány érzéketlen, kíváncsi ember szem előtt.
És lábai reszkettek és feje lelógott a hideg, mocskos aszfaltra és a vér folyt oldalából.
És egyszerű lelkében kusza gondolatok kóvályogtak. Halványan emlékezett életére. A mezőre, ahol mint fiatal csikó játszadozott. Milyen szépek voltak azok a kancák, melyeket ott látott. És volt egy, egy sárga köntösű kanca, amely őt különösen vonzotta. És az egy nap csodálatosképen észrevette őt és az ő nyakához dörgölte finom fejét. És akkor ő valami különöset érzett, valami fenséges, nagyszerű érzés fogta el. De a csikós közéjük pattantott a karikással s a kanca elfutott tőle.
És aztán őt elvitték a nagyvárosba és azontúl mindennap befogták a kocsiba és ő húzta azt hosszú, nagyon hosszú ideig és ha elfáradt, ostor csapások voltak frissíti.
És most érezte, hogy folytonosan gyengül és érezte, hogy nem bírna megmozdulni. És csodálkozott, hogy most senki sem üti. Valami különös fontos eseménynek kellett történni, hogy most nem kell kocsit húznia. Valami különös fontos eseménynek kellett történni...
És a vér folyton folyt az oldalából és a haldokló konflis ló nagyon furcsán érezte magát. Minden idegenszerűvé vált körülötte. nem volt ott a kocsis, sem a kocsi, csak néhány ember és azoknak nem volt ostor a kezükben. Milyen különös környezet... És a haldokló ló idegennek, elhagyatottnak érezte magát.
És a vér folyt oldalából. És feje lelógott és térdei megroggyantak. És ő elterült a vértől síkos aszfalton. És érezte, hogy valami rendkívül fontos esemény történik most. És nyugtalanul vonaglott, nem látva maga körül semmi ismerőst.
Nehéz, nyomasztó érzés nehezedett mellére. És ő felemelte, erőlködve, fejét. És megpillantotta a vértócsában fekvő öreg ostort, amely az ő bőrén ványadt el. és ő ráfektette fejét erre az egyetlen ismerősére, aki elkísérte őt egész életén keresztül.
Szemei lassan fátyolozódtak. És ő nézte a nagyvárosi utca szürkülő, füstös levegőjét avval a leírhatatlanul szomorú, megadásos nézéssel, amilyenre csak haldokló kutyák és lovak képesek.
A halott lovat végre elszállították.
Az ívlámpák kigyúltak. És a vérben megcsuszamló emberek káromkodása volt az elpusztult konflisló halotti beszéde.