Utazik az arany
szerző: Kosztolányi Dezső
Múltkor különös hajó indult el az angol partoktól a halifaxi partok felé. Ha valaki látja, azt hiszi talán, hogy egy hatalmas, nagyon titokzatos császárt szállítanak. Őfelsége a pénz utazott az angol zsebekből az amerikai zsebekbe. Ha azonban az angol tengerésztől kérünk felvilágosítást, aki reszketve állt őrt az ajtóknál, akkor ő térdre esik, szemét az égre emeli, s azt mondja, hogy magát a végtelen, büntető és jutalmazó Istent viszi, az angol klenódiumot, a sárga nemzeti bálványt, amely sápadtabb a vadtörzsek minden faragott képénél.
Ez a hajó - ne nyugtalankodjanak - már céljához is ért. Hiszen nemcsak emberek voltak rajta. Nem kellett tartani tengeri affértól sem. Igazán vigyáztak rá az angolok meg az amerikaiak. Soha ilyen kísérettel nem indítottak el még gőzöst. Sokszoros páncél övezte, nyomában pedig a vízi detektívek százai sürögtek-forogtak, a cirkálók, a torpedónaszádok, az aggodalmas és sunyi búvárhajók. Lobogók köszöntötték mindenünnen. Őneki szólt ez, aki már személlyé magasztosodva trónolt a hajó ládáiban és ércszekrényeiben, aranyrudak, tekercsek, karikák, fülönfüggők, gyűrűk alakjában, annak a 270000000 koronának, amely most másodízben ment megfizetni az amerikai lőszert.
Az emberek pedig, az angol tengerészek, akik egyedül állottak a tenger éjszakájában, így beszéltek a szívükhöz:
- Kötözzetek bennünket a hajó padlójához és árbocaihoz, mint azokat a régi hajósokat, akik a szirének szikláinál eveztek el, mert minket is elfog a szédület, a fülünk dalt hall, az orrunk cimpáját édes illatok csiklandozzák. Auri sacra fames. Éhesek vagyunk mi is, s enni szeretnénk, zabálni, aranyat, sok-sok aranyat. Szemünk olajosan-fényes, a kéjencekéhez hasonló. Arcunk pedig sárga, mint azé a matrózé, aki valamelyik kikötő kórházában sárgalázban haldoklik. Ütőerünk ki-kihagy. Hiába kapkodunk levegő után. Mindenütt érezzük a szörnyű nyomást, feszítést, vonzást, amit ez az aranyhajó áraszt magából, ez a delejes hegy, amely az óceán hátán úszik, ez a babonás massza, amelynél nincs nagyobb energiatartály, s magában foglal mindent, ami élet, a varrólányok könnyét, a munkás izomfeszítését, az agytekercsek gondolatát, csókot, dühöt, becsvágyat, a katonák rohamát és utolsó sóhaját. A mi életünk olyan semmiség mellette. Azt gondoltuk, hogy egy csírázó búzaszem több, mint az egész halott természet. Most látjuk, hogy nincs igazunk. Ez a sárga, beteg érc mindennél több. Még arra is képes - amit a vegyészet sem tudott elérni mindmáig -, hogy a szervetlen testből szervest alkosson, hogy új barázdákat nyisson a földben, és új, véres utat hasítson az emberi testben, hogy megváltoztassa a természet régi makacs törvényeit. Csak arra kérünk benneteket, arany urai, hogy számítsátok ki, mennyit ér körülbelül az aranyhegy mellett a mi szegény-szegény fejünk, állítsátok fel a megfelelő értékek tabelláit, s mutassátok ki, mi az ára - sterlingekben - egy emberi karnak, egy lábnak, egy szívdobbanásnak, egy síró szem pillantásának. Ti, akik járatosak vagytok az aritmetikában, bizonyára egész pontos eredményre juttok...
Amíg a tengerészek így beszéltek, a hajó befutott a kikötőbe. Aztán a tudósítás így szól: „A kanadai kikötőben az aranyat hét vagonból álló különvonatra tették. A vonat elindulását titokban tartották.”
A vonat, amelyen az arany fejedelmi inkognitóban utazik, az angol templom, az istenség lakása, egy új vízió, amely végigszáguld az amerikai síkokon.
Figyeljetek: ez nem mese,
Ilyent nem olvassz könyvbe se.
Aranyt visznek az angolok,
S én rímet, verset hangolok.
Ez a jutalom és a bér,
Anglia vére, sárga vér.
Másutt pangás, a tőke fogy,
S a Daily News azt írja, hogy
Kanada földjén, valahol,
Egy aranyvonat zakatol.
Egymásba fűzve hét vagon,
Arannyal rakva vastagon.
Megy csendesen, megy hangtalan
Sok millió dollár arany.
Asztmás, uzsorás, béna, agg.
Cammog a vonat hallgatag.
A mozgó Wertheim-kassza fut,
Amerre megy, arany az út.
Ujjonganak a városok,
Híznak a hájas gyárosok.
Gurul - nem látja senki se -
A jenkik új kriszkindlije.
Egy könny... egy élet... mennyit ér?...
Egy pennyt ér... két pennyt ér...
Szalutál a kis vasutas:
Ez az előkelő utas.
Vasketreciben áll az őr,
A karja kard, a szeme tőr.
A fűtőt nyügzi a varázs,
Úgy érzi, arany a parázs.
A föld oly néma, mint a sír.
S a rongyos masiniszta sír.
A hivatalos jelentés így végződik: „Az aranyvonat a megállapított időben robogott be az American Express Company pályaudvarába.”