Unio (1849)
szerző: Garay János
Kimondatott, kimondatott végtére,
A rég epedt, a hőn várt égi szó;
Egygyé lőn a magyar hazával Erdély,
Kimondatott a szent szó: unio!
Oh ne szakadj meg szív e pillanatban,
Midőn magyar s magyar közt kapcsolat van!
Mióta a világteremtő «légyen»-t
Kimondta isten s lett e szép világ,
Nem monda senki e földön nagyobb szót,
Mint ők, kik e szent szót elharsogák;
Megszűletett e föld a «légyen» szóra,
Testvérré forrt, egygyé az «unióra.»
Magunk valánk a nagy kerek világon
Két árva, idegenek közepett;
Erdély, miként a pásztortűz az éjben,
Mi a világtengerben kis sziget;
Láttuk szünetlen egymást és epedtünk,
De karjainkkal egymást el nem értük!
Ölelve tartjuk végre mostan egymást,
Ajk ajkon csügg, sziven dobog szivünk;
Nem puszta vágy többé, nem kétes álom,
Hogy ujra egymásé s egygyé leszünk.
Kitelt a türés s távollét határa,
Egyek vagyunk, egy test s vér valahára!
Mint esküvője szent pillanatában
Áll szép arájával a vőlegény,
Állunk egymással boldog ölelésben
Két honnak egygyé lett oltárkövén;
Mint két kebelnek egy sziv dobbanása,
Magyarhon s Erdély egybeolvadása.
Dobogj, dobogj szív, hangos dobogásod
A szeretetnek legszentebb dala;
Lobogj, lobogj testvériségnek lángja,
Sugárod a szabadság hajnala!
Isten van e lángoknak szikrájában,
Mint volt Horéb hegyén a csipkelángban.
Te vagy e lángban, te vagy e jelekben,
Oh magyaroknak védő Istene!
Ki ezredéven át megvédted e hont
A vésznek és ármánynak ellene!
Megismerünk, mert kebelünkben érzünk,
Mert benned volt, van és leszen reményünk!
Légy üdvözölve ujjászületésünk
Előpostája, rég várt égi szó!
Magyarország s Erdély egyesülése,
Légy üdvözölt, váltságunk, Unio!
Lefolyt az átok, egy lett Árpád népe...
Hol az erő, mely ujra ketté tépje?