Uj magyar bukolika
szerző: Ady Endre
I.
Emberek dülöngnek a mezőről,
Dél derűl és rossz-felhős Észak.
Sivár nyár fűl s az egész falun
Bus kasza-ritmus s gaz-virágok
Lehelletén szállong a szegény-szag.
Sirás sir a gyér buza-világból
Három tornyos, kis, halk falunkba.
Ez is világ és egész világ,
Holott ugy néz ház, ember, minden,
Mint ki az életet, jaj, megunta.
Seregszámlát tartnak a családok,
Fázón gondol mindenki télre
S megzsibbad minden alkonyaton
Mindenkiben itt a falunkban
Minden akárha-volt kis reménye.
Vannak, kik tán huszszor is izlelték
Ily csiklandós ízét a nyárnak:
Ezek a vén, komor boldogok,
Akik már e siralomvölgyben
Semmi boldog aratást nem várnak.
S kemény pásztor akad még, ki csördít
Átkosan pattogó ostorral
S földhöz vágja a vén kalapot
S esti harangnál köszöntőt mond
Kontóra rendelt savanyu borral.
De jönnek az estében az ifjak
Utálva, fáradtan és félve
S a kis faluból három torony
Fehér-dermedten uj csodáktól,
Szomoruan kérdez föl az Égre.
II.
Vajjon örökre igy maradnak
Kidalolatlanul, rejtetten
Dalai a hű, bánatozó
Napverte, bus, magyar nyaraknak?
Itt a néma kinszenvedésnek
Makacs ajka minden beszántás,
Elhamvadt könny a szik-föld pora
S minden nyár-nap egy halott ének.
Ki ért a halott-támasztáshoz,
Ki érti a jajos barázdát
S ki érti az ős nyári Napot,
Amikor gunyosan leáldoz?
Én ébresztgetem megbomolva,
Fejem nyugtatván ó nótáin,
E földet és ugy megölelem
Haként az én volt szivem volna.
S ugy áldozom Jézussá nőve
Kincseim e szegény nyarakra,
Mint Jézus az ő bocsánatát
Csókokkal vétkes titkos nőre.
De hát örökre igy maradnak,
Kidalolatlan kegyelemmel
Dalai a hű, bánatozó
Napverte, bus, magyar nyaraknak?
Járom a mezőt, járva-járom,
Ezernyi nyár leigázottját,
Ős bánatát esengve lesem,
De a nótáit csupám várom.
Sir szélén állok: nézzetek meg,
Magyar nyarak bennem alusznak
S örök, nyári titkot ástok el,
Majd, amikor engem temettek.