Tripoliszi diadalének

Tripoliszi diadalének szerző: Gabriele D’Annunzio, fordító: Kosztolányi Dezső

Ó, tömjén, illat a puszták homokján,
ó, messze táj és messze-messze partfok,
vad és fakó, mint vörhenyes oroszlán:

ércek, kalászok, gazdagon kavargók,
ó, aranyhajú Berenice álma!
Ti vívtátok ki mind, ti hősi kardok!

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Alkonyulnak a bánatok s enyésznek.
Álmos gödörbe tétlenül ki gázol,
hogy szembenéz a lélek és a végzet?

Itália, riadj, riadj, te bátor!
Dalold a tengert százszor és ezerszer,
a dalt, a dalt az óperenciákról,

mint amikor marcona lárma vert fel
és tűzbe, vérbe mind azt ordította:
„Tengerre!" s belereszketett a tenger.

És már nyilait is a hajónak orra
s a kapitány szívét tüze reája
s indult az evező és a vitorla.

„Segíts, Urunk", szól a szavak dagálya.
„Szent Sír, segíts, most indulunk te Hozzád."
A Tengerünkön így dalolt a gálya.

A zúgó időn nézlek, édes ország.
„Segítsd, Uram, a vízen és a földöftí"
Kiáltva emeld fel tündöklő orcád.

S csatázz a vízen és földön örökké.