Tragikomédia
| Tragikomédia szerző: Ambrus Zoltán |
1
─ Pszt!
A fiatalember felkapta fejét a kulcslyuk mellől, és arra pillantott, ahonnan a pisszegést hallotta. A félig nyitott ajtóból barátja, a Világegyetem vezércikkírója integetett feléje valamit, nyilván azt, hogy sürgős mondanivalója volna. Meg kellett válni a kulcslyuktól. Odalépkedett lábujjhegyen a félig nyílt ajtóhoz, ahonnan a betolakodó már visszahúzódott, átment a másik könyvtárszobába, és mintha csak ekkor ismerne rá a barátjára, kissé neheztelő hangon, amelyből kiérzett az a szemrehányás, hogy: „Miért nem vártál meg odakünn, a váróteremben?” ─ így suttogott:
─ Ki az? Mi az? Vagy úgy?!... Te vagy az?!...
─ Nem én vagyok ─ felelt a másik, mintha csúfolódni akarna. - Azaz, hogy én nem zavartalak volna, de egy hölgyecske van künn, aki mindenáron azonnal beszélni akar a Mesterrel vagy legalábbis veled. Azt mondtam neki, hogy rögtön jössz; éppen csak most mentél be. Leült, de annyira izgatott, hogy nem tud uralkodni magán. Egy-két percig idegesen billegtette lábát a szőnyegen, aztán felugrott, és kijelentette, hogy neki nincs ideje előszobázni; nem fog rád várni, hanem egyszerűen bemegy az öregúrhoz. Nem akartam, hogy meglephessen, mert már előbb benyitottam és láttam, hogy hallgatózol: azért vállalkoztam rá, hogy rögtön előkerítelek...
─ Köszönöm, de igazán nem volt érdemes ezzel törődnöd. Végre is a titkárnak meg a szobaleánynak néha hallgatóznia kell, ha nem akar éppen olyankor nyitni be, amikor ez nagyon kellemetlen volna...
Az újságírót bántotta a barátja hangjából kicsengő bosszúság.
─ Ha rossz kedvedben talállak, már itt se vagyok...
─ Ugyan ne bosszants! Úgy vártalak, mint a pénzt, mert kérni akarok tőled valamit. Tudom, hogy mindig sietsz; de csak egy perc, amíg kiröpítem a nőt.
Kimentek a váróterembe. A titkár odasietett a türelmetlenül várakozó hölgyhöz, aki már felpattant székéről.
─ Ó, művésznő, milyen váratlan szerencse!... Sajnos, egy kis türelemre kell kérnem, mert a Mesternél hölgylátogató van.
Az újságíró, hogy ne zavarja a beszélgetést, a terem másik sarkában ült le, és az asztalról képesújságot vett elő, amely mintha nagyon érdekelte volna. De minden szót hallania kellett, mert a művésznő nem iparkodott erőt venni az idegességén.
─ Mesebeszéd! Az öreg az ablakból látta a kocsimat, és el akar bújni előlem... Meg akar szökni a hátulsó kapun, vagy számít rá, hogy nem várhatok sokáig...
─ Miért akarna elbújni?...
─ Mert rossz a lelkiismerete!... Mert elhanyagolta az ügyemet!... Látod ezt?!... (Egy sokrét összegyűrt újságpéldányt rázogatott a titkár orra körül.) Olvastad?... A Náthát szerződtették. Szerződtették a nyafkaságával, a görbe lábával és a vízilóbokájával! Olyan, mint a hasfájás, de azért mégis szerződtették!...
─ Hja, az ízlés különböző, és mert jól megtanulta az Ars amandi-t, neki is vannak pártfogói!... Ez nem változtat azon, hogy téged is szerződtetni fognak, mégpedig a legrövidebb időn, holnap-holnapután...
─ Köszönöm szépen, most már akár ne is szerződtessenek!... Mostanáig ez a színház templom volt... és tudod-e, mi lett azóta, hogy a Náthát szerződtették?!... nem akarom a kellő szót használni, mert ez a jó pofa, ott, a sarokban, rosszat gondolhatna rólam. Követelem... érted?... követelem, hogy az öreg még ma írjon a miniszternek, és adja tudtára, hogy az én szerződtetésem sürgős, égetően sürgős, sőt, amióta a Nátha szerződtetésével megbecstelenítették a színházat, most már halaszthatatlan. Vagy minden szemét előbbre való, mint az ő ajánlása?!... Különben, mit állok veled szóba?!... majd megmondom mindezt neki magának és egyebet is most mindjárt, mert egy negyedóra múlva már a szabónál kell lennem...
─ De ha mondom, hogy hölgylátogatója van!...
─ Tartsd bolonddá az öregapádat!... A villa előtt csak két kocsi áll: az enyém meg az öreg emberé...
─ Ebből kitalálhatnád, hogy ki van odabenn. Vagy sejtelmed sincs róla, hogy ki szokta használni az öreg kocsiját?
─ A Madárijesztő?
─ Hát csak ronts be, csapj egy kis lármát, de ha féltékennyé teszed az öregasszonyt, és ez nem nyugszik addig, amíg az öreg le nem veszi rólad a kezét, ne okolj engem, hanem okold magadat.
─ Ezt hamarabb is megmondhattad volna. Mit szavaltatsz annyit ingyen?!... Amikor ruhát kell próbálnom, nem szeretem, ha valaki rossz tréfákkal tartóztat. Mondd, ki ez a pofa?
─ Újságíró. ─ A Világegyetem egyik oszlopa.
─ Hát akkor mért nem mutattad be?
─ Azt mondtad, hogy sietsz.
─ Nem sietek annyira, hogy meg ne köszönjem ennek az úrnak a szívességét. Nélküle még most is várnom kellene a titkár urat. El kell mondanom neki, hogy nagyon szeretem az újságírókat, és hogy a Világegyetem a legkedvesebb lapom. Ha egyszer ráér, keressen fel kedden, öt és hat óra közt.
2
─ Ki ez a kis színésznő? ─ kérdezte az újságíró, amikor az ideges hölgy már kilebbent a váróteremből.
─ Meglehet, a közeljövő egyik híressége, mert sok elszántság van benne. De egyelőre még csak köztulajdon. Egy kicsit a vénemberé, inkább az enyém s a leginkább azoké, akik ráérnek foglalkozni vele. Ha elmész hozzá kedden, minden titkát meg fogod ismerni. Szóval, jelentéktelen személy, aki nem érdemel szót.
─ És már ő is Madárijesztőnek nevezi a Mester barátnőjét? Nem vagy eléggé óvatos.
─ Óvatossággal semmit se lehet elérni; csak a vakmerőség viheti előre az embert. Mindig le fogom tagadni a vénember előtt, hogy öreg babáját én is így szoktam emlegetni, és ez éppen elég.
─ De ha valaki elmondja neki, hogy leskelődni és hallgatózni szoktál, amikor együtt vannak?...
─ Ki mondhatná el? Az inasnak nem szabad bejönnie, amíg én itt vagyok. Ha pedig valaki más volna az, aki ezt észrevenné és megsúgná neki, azzal ütném el a dolgot, amit az előbb mondtam.
─ Annyira mulattat ez a sport, vagy valami célod van vele?
─ Én semmit se csinálok, aminek nincs célja. De mulattat is. Téged is mulattatna. Te is nevetnivalónak találnád, ha látnád, hogy ez a két aggastyán, ez a törvénytelen Philemon és Baucis minduntalan jeleneteket csinál amiatt, mert az öregasszony valamennyi szoknyától félti a vén szatírját. Most is iszonyú lárma van köztük egy víg hadiözvegy miatt. Ennek a férje úgy indult neki az életnek, mint aki mindenkit félre fog söpörni az útjából. Író volt és politikus: két téren is hajhászta a népszerűséget, ami olyan, mint az asszony: csak mindig a sarkában kell lenned, és bizonyos a siker. Szóval, már fiatalon is sokat emlegetett valaki volt, afféle fióknevezetesség, akiben a tömeg a jövendő nagy férfiját látja. De jött a háború, és azoknak, akik sokat szavaltak a revánsról, lehetetlen volt elbújniok. Kardot csörtetni jó, amíg béke van; de ha az ember azzal szerzett hírnevet, hogy fennkölt érzelmeket árusítgatott, ez tragikussá válhatik, ha váratlanul bekövetkezik, amit prédikáltunk. Mikor aztán Verdunnél elesett, az özvegye azt várta, hogy a gyászoló honleányt, a hősi halottá lett nagy férfiú özvegyét, aki a hadikórházakban is rendkívüli érdemeket szerzett, a hálás haza nem fogja elfelejteni. De múltak az évek, és senki se törődött vele: mi több, lassanként elfogyott a pénze. Jóléthez, sőt bőséghez szokott hozzá: mit kezdjen azzal, amit gépírással vagy más effélével szerezhetett volna? Végre eszébe jutott, hogy a hősi halott neve jól fog festeni egy regény címlapján. Megírta, micsoda testi kínokat áll ki az a fiatal nő, aki mellől fiatal, igazi férfit szakítottak el: de ne gondold, hogy a hősnője valami Szent Alojzia. Az ő hősnője, néhány gyászév múltán, újra élni akar: megpróbálja, nem tudná-e valamelyest pótolni, amit elveszített. Elfogadja egy sokat ígérő ifjú hódolatát: csalódás: aztán egy másikét, a harmadikét: újabb csalódások; végül a negyedikét, és ekkor rájön, hogy olyan férfi, amilyen a férje volt, nincs több a világon! Ugye, eredeti módja az örökkön gyászolt, a felejthetetlen férfi felmagasztalásának, dicsőítésének? És regényéből nem hiányoznak a csiklandós részletek: a hősnő nagyon lelkiismeretes, és a sorra jelentkezőket nem egy, hanem több próbának veti alá, alapos próbának. De nem csakis a regény érdekességét kell dicsérni, hanem a szerző előrelátását is: ehhez a regényhez, hogy kellő anyagi sikere legyen, előszó kellett, amely gyönyörű dolgokat mondjon a hősi halottról és hasonlóakat arról, hogy milyen kiváló elbeszélő tehetség rejtőzött eddig a nagy ember bájos özvegyében. Ilyen előszót mindennap kérnek a regényírás patriarkájától: de a vénember sohasem akar és most sem akart kötélnek állani. Sebaj: a szép hadiözvegyet nem csüggesztette el ez a húzódozás. Addig s addig kérlelte, míg egy szép napon egyet gondolt, és minden bevezetés nélkül, egyszerűen beleült az öregúr ölébe. Gondolta magában: ennél okosabb és veszélytelenebb dolgot már nem csinálhatok!... Mit nevetsz? Nem is képzeled, mennyi szerelmi kalandja van ennek a matuzsálemi Casanovának azon a réven, hogy minden nőnek azt juttatja eszébe: hiszen az nem számít, ha egy légy rászáll a hajamra! Természetesen, irodalmunk Dávid királya a gömbölyű karok melegétől annyira fölelevenedett, hogy mindent megígért Abiságnak. És míg az én szegény Szent Alajos-om örökkön hiába várja az előszót, a már nem szent Alojziáról majdnem másfél ívet írtunk...
─ Hja, barátom!...
─ Hát persze. Csakhogy a mi Alojziánk nem tartozik azok közé a nőcskék közé, akiket utóbb rábízunk a titkárra, hogy ez futballozza ki őket, amikor újra jelentkeznek. Alojzia megkövetelte, hogy kiadójához, aki az előszó hírére rögtön megszületett, nyitott kocsiján elvihesse a Mestert, a legverőfényesebb napon, délben, hogy egész Párizs láthassa, milyen jóban van az előszó illusztris írójával. Olyan bizonyos volt, mint a halál, hogy a Madárijesztőnek ezt meg kell tudnia; és ezért van most a nagy patália. Az öregasszony keservesen sír, mint egy kisleány, vagy szívet szaggatóan zokog, mint egy drámai hősnő; hányja-veti magát a kanapén; fenyegetőzik, hogy kiugrik az ablakon; a parókáját tépi. A vénember pedig tehetetlenül tipeg-topog, kézcsókkal engesztelgeti öreg szerelmesét, hülyeségeket beszél. És mindez a pátriárka férfiereje miatt! Akár csak a cirkusz, olyan kacagtató...
─ Ami téged megkacagtat, az nekik nagyon fájdalmas lehet; annál fájdalmasabb, mert nem tehetnek róla, ha nem tudnak megváltozni. Hiszen majdnem minden tragikomédia; hogy tragédiának vagy komédiának látod-e, attól függ, hogy milyen szemszögből nézed. És mit tudhatjuk előre, hogy mit hoz az öregség?!... nagy kérdés, hogy mi majd annak idején olyanok leszünk-e, mint a hét görög bölcs?!... Téged elvakít a gyűlölet. És mert én tisztábban látok, mint te, ha nem haragudnál meg érte, tanácsolnék neked valamit. Örülök, ha egyszerre kettőtöknek tehetek szívességet, neked is meg a szerkesztőmnek is; készséggel vállalom, továbbra is, a cikkeid közvetítését; szükség esetén a törvény előtt való felelősséget is. De azt ajánlanám, hogy az öregasszonyt hagyd ki a játékból. Nemcsak én magam, más se találná lovagiasnak, ha róla is írnál. És tudod-e, hogy két felnőtt fia van?
─ Rossz értesülés. Csak volt. Most már mind a kettő hősi halott. Az egyik elesett, még a marne-i csatában; a másik eltűnt, néhány nappal a fegyverszünet előtt. De arra az eltűntre, aki még ma se került elő, nyugodtan keresztet vethetünk. Ha élnének, bizonyosan az anyjuk is mérsékelné magát. És meglehet - nem tudom, mert az árnyékomtól nem szoktam megijedni -, meglehet, hogy akkor én is meggondolnám a dolgot.
─ Ha meghaltak, annál rosszabb. Az ilyen halottak hazajárnak. És ha szembe találsz kerülni a tömegérzéssel, akkor már vesztett ügyed van. Én leszek az első, aki cserbenhagylak.
─ Ha ezek a halottak hazajárnak, nem fogják védelmezni ezt a vén pacifistát, aki sohase tudta megérteni a hősiességet, a fenségest, az önfeláldozást, ezt a rossz tanítót, aki kicsúfolta a nagy Napóleont, akinek kételkedéssel teli prédikációit köpönyegül használhatta a gyávaság, és aki a háború elől elbújt a birtokára.
─ Hetvenéves korában nem mehetett a frontra. És könnyű nekünk, akik a századdal egyidősek vagyunk, a hősiességről, a fenségesről meg az önfeláldozásról szavalgatnunk, amikor a háborúban még csak aggodalmat se kellett kiállanunk, mert jól tudtuk, hogy ránk már nem kerülhet a sor... akik előbb bátran követelhettük a revánsot, utóbb pedig nyugodtan állhattunk elő a fennkölt érzelmekkel, mert a helytállást másokra bízhattuk...
─ Ha az aggaszt, hogy az írásaimért esetleg neked kellene vállalnod a felelősséget a netalán hazajáró lelkekkel szemben, rögtön megnyugtathatlak. A Madárijesztő a cikkeimben sohase fog szerepelni; az öregasszonyt én más célra tartogatom. Mi ez a cél, mindjárt elmondom. De előbb beszéljünk arról, hogy nagyon örülök; mert a nagy jelenetnek a legérdekesebbjén már úgyis túl voltam, és ha véletlenül nem jössz, nekem kellett volna hozzád mennem.
─ Be akartam számolni azzal, amivel megbíztál. Megjegyzem, nem hivatalos feleletet hozok, de mert már kitalálhatom, hogy ez hogyan fog hangzani, először is: tájékoztatni akartalak, és másodszor: meg kell kérdeznem tőled, mit szólnál ahhoz, ami az ügy érdekében eszembe jutott. Tehát: a gazdám ─ nem a nagy orrú szerkesztő, hanem apósa, az öreg ─ elolvasta Szent Alajos-t, de nagyon húzódozik attól, hogy kiadja; viszont, elragadtatással olvasta a cikkeidet, és a következőkért kétszer annyit kínál...
─ Ez is valami, de Szent Alajos sokkal kedvesebb nekem...
─ Meglep, hogy az öreg húzódozik tőle? Ne felejtsd el, hogy a regényed nem kisasszonyok kezébe való, és hogy az öreg el akarja felejtetni nem éppen feddhetetlen múltját; tehát csakis olyan könyvekért lelkesedik, amelyekhez nem fér ilyen kifogás. Azt mondja, az a hiba, hogy a hős papnövendék, és hogy nem bűnhődik meg kegyetlen halállal. Hát öld meg szegényt végül! Előbb pedig toldj bele egy fejezetet, amelyben szépen kifejted, hogy az sodorta a bűnbe, mert elkezdett kételkedni. Mindezt, ha majd híres ember lész, egyszerűen kihagyod az új kiadásokból.
─ A cikkeimben sokkal cifrább dolgok vannak, mint a regényemben. És ezek ellen semmi kifogása?
─ Az más. A cikkeid egy szabadgondolkodóról szólnak, világszerte ismert vén bűnösről. Itt a cifraságok csak arra valók, hogy illusztrálják, hová vezetheti az embert a megátalkodottság. Sőt, a cikkeid annál jobbak, minél több bennük az olyan cifraság, amely megbotránkoztatja és visszariasztja a bűntől a hitetlenséget utáló olvasót.
─ Akkor más ajánlatot teszek a gazdádnak. Én most feljegyzek minden olyan jelenetet, aminőt ma láttam, a vele összefüggő részletekkel együtt. Ezekből a feljegyzésekből kitűnő könyv készül, amelybe bele fogom tömöríteni minden gyűlöletemet, minden rosszakaratomat és mindazt a sok apróságot, amellyel a vénembert gúnyolni lehet. Érdekesen, mulatságosan fogom megírni, az ő modorában, az ő stílusában úgy, hogy az olvasó kacagni fog rajta: „Nini, mintha az öreg maga írta volna!... Éppen úgy krákog és köp, szakasztott olyan, mint ő!... a kis modorosságait olyan jól leste el ez a kópé, mintha az öreg maga csúfolná ki magát!” Nincs könnyebb dolog, fiam, és hálásabb sincs, mint a pasztis, a paródia. Nos, ennek a munkának hamarosan el kell készülnie. Nem a fejemben, hanem a zsebemben kell lennie, arra az esetre, ha az öreg megharagszik rám valamiért, és egyszerűen kidob. Nem azért, hogy ebben az esetben mindjárt előállhassak vele, hanem azért, hogy semmit se felejtsek ki abból, amit meg akarok írni, akkor se, ha évekig nem láthatom a modellemet. Ezt a könyvet semmi szín alatt nem akarom elpuskázni addig, amíg az öreg él; amíg meghazudtolhat, amíg visszatromfolhat, amíg csak annyi hatása volna a kirohanásnak, mint amennyi bármelyik pamfletnek. Ennek a könyvnek akkor kell megjelennie, amikor bizonyosra mehetek vele: a temetés napján, amikor már nem lőhet vissza, amikor mindenki csak őróla beszél, és amikor még én lehetek az első, aki lerántja a piedesztáljáról. El tudod képzelni ezt a könyvárusi sikert? A gazdád bizonyosan azt is ki tudja számítani, hogy hány ezer példányszámot jelent. Csakhogy az öreg még évekig elélhet, és nekem már most nagy szükségem van a pénzre. Azért ezt az ajánlatot teszem a gazdádnak: ha jelentékeny előleget ad, szerződést kötök vele, hogy ezt az aranyat tojó könyvet neki adom át kiadásra. Kaphat mutatót, sőt az előlegnek megfelelő kéziratmennyiséget is: de emezt természetesen csak azzal a feltétellel, hogy a könyv nem jelenhetik meg előbb, csak az öregember temetése napján. Cím: A Mester álarc nélkül.
─ Szívesen eljárok ebben az ügyben is, de engedd meg, hogy elmondjam a véleményemet. Az meglehet, hogy sok pénzt fogsz keresni, de az egész világ fel fog háborodni, és máról holnapra elveszett ember vagy.
─ Nem vagy pszichológus. Máról holnapra híres ember leszek. Az bizonyos, hogy sokan meg fognak támadni. Hogyne! Az öregnek is vannak hívei. Ezek némelyike vastag gorombaságokat fog az arcomba vágni. De én is ott leszek!... a támadóimon is vannak sebezhető pontok!... s a bába nekem is felvágta a nyelvem. És a támadók törpe kisebbségben lesznek. A sokaság velem lesz. Velem lesz a nagyorrú és valamennyi társa: mindazok, akiket az öreg a bírálataiban vagy a magánéletében valaha megsértett. Velem lesz mindenki, aki utálja a szabadgondolkozást; velem lesznek a politikai ellenfelei. Velem lesz az írók többsége: mindazok, akik megunták, hogy az öreg koronátlan királyként páváskodott közöttük. Velem lesz az az új nemzedék, amelyik mindenkit kisebbít, aki előbb született nála, amelyiknek mindenki elavult, akinek a gondolkodása eltér az ő heveskedésétől. Mellettem lesznek azok az újságírók, akik tehetségesnek találnak és pártomat fogják, hogy visszadicsérjem őket, amit az öreg már nem tehet meg nekik. Mellettem lesz az a sokaság, amelyik kárörömmel hallgatja, ha megmagyarázzák neki, hogy a sokáig istenített író nagyon is ember volt; amelyik azt hiszi, hogy az íróban sohase szabad megismerni az embert, mert ez mindig csak csalódással járhat. Mellettem lesznek a mulatnivágyók, akiket a könyvem szórakoztatni fog, és akik azt fogják mondani, hogy az öreg tanított meg rá, hogyan kell csípősen szólni meg mindenkit. Velem lesz a paradoxonhajhászó, mert fűnek-fának el akarja mondani, hogy az én könyvem a legjobb könyv, amelyet az öreg valaha írt. Mit akarsz még, ki legyen mellettem? Mellettem lesznek még azok is, akik majd az öreg koporsóját viszik, a mindenben kételkedők, hogy az öreget utánozva elmondhassák: „Tanulság: aki titkárt keres, kerüljön el minden tehetséges embert; válasszon megbízhatót: ostobát, tehetségtelent!”
─ Azon gondolkozom, milyen jól tudnád dicsérni a Mestert, hogyha nem gyűlölnéd!