Tolsztoj Leó
szerző: Gárdonyi Géza
Ez a föld.
Tolsztoj egy hírlapi cikket bocsátott világgá. Az volt abban, hogy ez a szó: haza, frázis: - belénk hazudott hamis érzelem: hogy a hazáját voltaképpen senki sem szereti, és hogy elkövetkezik az az idő, amikor minden embernek a nagy világ lesz közösegy hazája.
Bővebben nem mondhatom el a cikkét. Annyira idegen nóta volt ez nekem, hogy nem kívántam az emlékezetemben megtartani. A lapot eldobtam. Az első percben olyan formán éreztem, mintha azt látnám, hogy valaki az anyját rugdalja. Később arra gondoltam, hogy Tolsztojt bölcsnek nevezik, és hogy ő nem a mi korunknak beszél. A bölcsek egyenes úton mennek, és előre-érkeznek; és a magaslaton megállva így szólanak:
- Új föld, új út, erre jöjjetek!
Mi pedig tévelygünk és elmaradozunk. És azt mondjuk:
- Bolondokat beszél az öreg.
Negyedmagammal megyek: egy úr, egy pap, meg egy paraszt van velem.
- Mi a haza? - kérdeztem tőlük.
- Hazám a szívem, - mondja az úr.
- Hazám az ég, - mondja a pap.
- Hazám a falum, - mondja a paraszt.
Az öreg bölcs leoldja a szemüvegét a füléről, és azt mondja:
- Nézz bele. Lásd a világot. Két különböző világrész kutyája összetalálkozik - és megérti egymást. Két különböző világrész embere összetalálkozik - és nem érti meg egymást. A kutyák állatok: az emberek istenek. Az embereknek utól kell érniök a kutyákat.
Eleinte szédülök az erős üvegtől, de később hozzáilleszkedik a látásom. A mi országunk kicsi. Az emberek is kicsinyek benne. Aki nagy, az összezsugorodik, hogy ne lássék nagynak. Aki alacsony, az hamis sarkakon jár, hogy ne lássék alacsonynak. Csak az állam nagy és erős. Nincs olyan hajlék, ahova be ne tolja a kezét. Ma adót rabol, holnap legényfiút. Egyik markában a pénzünk, a másikban az életünk.
Hát mindegy. Az ember ember, és az ország ország. Legyen világegység. Lepje el a rónáinkat, völgyeinket muszka, német, angol, cseh. A balatoni hajókon lengedezzen a kínai sárkány. A tiszai hajókon a dán fehér kereszt. Mi pedig kerekedjünk föl falvankint, és menjünk Muszkaországba, Belgiumba, Morvaországba. Nemzetek nincsenek többé, csak emberek vannak. Országok nincsenek többé, csak világ van. Hagyja el a keveredés kedvéért a magyar ezt a földet.
Ezekre a gondolatokra mégis egy hatalmas hullámvetést érzek a lelkemben: hullámvetést, amely e gondolatokkal szembe rohan.
Pedig magam is azt mondom, hogy a frázisok kora lejárt. A gondolkozás nálunk is levetette az ócska köntösét. Az iskolázott embereink isznak a modern világbölcsességnek hideg Bosko üvegéből és mindegyik mást iszik belőle. Csak a Tisza vizét nem issza egy sem. Az új időknek cilinderkalapos szürke szelleme már a mi szívünkre is rátette vértelen kezét, és megszoktatta arra, hogy ha dobog is, hidegen dobogjon. Lám, fejet bólintunk már az orosz bölcsnek új evangéliumára, és mi is azt mondjuk:
- Igen, a föld közös; az ember egyforma; a harang nem egyéb, mint vasfityegővel rezgetett bronz-öntvény és a világ teremtő minden - nemzetnek egy istene.
És mégis mi magyarok, mikor a mi földünkről van szó, a mi falvainkról, városainkról, házainkról, vidékeinkről, mikor azt mondja valaki, hogy a Rákóczi, Kossuth hadai voltaképpen csak piros vizet eresztettek erre a földre, éshogy a zászlóink rongyok, a multunk dicsősége lidércfény, a jövőnk reménye képzelődés; hogy ez a föld nem haza, csak föld, és hogy mondjunk le hasznos cserébe a világegység eszméjéért a hozzá való tömeges ragaszkodásról, mondjunk le a fényeiről és az álmairól és vegyünk részt a nagy nemzetkeveredésben - akkor minden más ital elpárolog a fejünkből, csak az édes Tisza vizének ereje marad benne. A szívünk fölmelegszik egy másik láthatatlan kéz melegétől, a vasfityegő által rezgővé tett érc ismerős, hozzánk érthető szóval beszélő szent harang nekünk. A zászlórongyokat pedig megcsókoljuk, mert apáink vére nem piros víz, hanem égő fájdalom, és az országunk nem agyagtömegek területe, hanem Szentföldünk nekünk.
Van hibánk, van szerencsétlenségünk és van bánatunk. De a puszták magányán élő betűtudatlan parasztunk is mindig tudta és mondotta:
- Él még a magyarok Istene!
Ki az a magyarok Istene. Ki az a külön Isten, akit a római világreligió ezer esztendő óta nem bírt eltávolítani ettől a nemzettől; akinek a hitét vassal és arannyal irtották és mégis van; akinek a vallását nem tanítják és mégis tudjuk; akihez mindig akkor kiáltunk; mikor nem egyedül, hanem egész nemzetestül ülünk a szomorúságban.
Bizony ez a rejtelmes valaki a soktudású bölcseségnél is nagyobb erő, ez a modern kor szelleménél is istenibb nemzet-lélek, ez a mi országunk őrszelleme, akit tőlünk ki nem gyilkolhatott sem a tatár, sem a török, sem az osztrák, sem a világbölcseség.
Nincsenek kísértetek. Nincsenek boszorkányok. És nincsenek szellemek. De ez az egy szellem van, nevezzük bár őt a magyarok Istenének, vagy géniusznak, haza-érzésnek, földerőnek vagy semminek, - de van!
Hogy micsoda valóság, meglevőség ez, arról még nem írt könyvet az akadémiánk.
Analizálva, obszerválva, számokba foglalva, könyvekben magyarázva nincsen. Csak annyit tudunk róla, hogy egészében felfoghatatlan, és láthatatlan. Olykor századokig alvó gyöngeség, olykor egy perc alatt viharrá rettenesedő hatalom. Van vonzó ereje, amely hazavonja a más egek alatt járó magyar embert. Van átalakító ereje, amely magyarrá teszi az idetelepült idegent. És van lekötő ereje, amely magához öleli az itthon-levőt.
A földünk ős-szelleme ez. Nem hiszünk benne, mert 1895-öt írunk, és már nem hiszünk semmit. Nem is tiszteljük, mert 1895-öt írunk és már nem tisztelünk semmit. De azért ő nem távozik el tőlünk. Hallanunk kell a szavát, mikor az idegen országban a párnán fekvő fejünkhöz odahajolva susogja:
- Gyere haza... Gyere haza édes fiam!
Rodostóban sírással felelnek rá.
Turinban gyötrelmes küzködés között mondja neki egy hang: - "Nem, nem!" - Az emigránsokat hazahozza az olasz földről, a bolyongókat hazahozza más csillagok alól, még a szegény tanulatlan szegedi kubikos is hazajön a szavára Romániából.
És itthon ez a földszellem az, amely a német Hederichből Héderváryt, a román Vojkból Hunyadit, az olasz Brebirből Zrínyit, az arezzói Gvadagniból Gvadányit formálta; amely a cseh Csermák lantjára magyar húrokat ajzott és a lengyel Bémet megkoszorúzva ölelte fiának. Ez a földszellem marasztotta itt az ötvenes évek morva és cseh beamtereit, és tette magyar fiúknak apjává, s ma is ugyanez a földszellem kér ezer meg ezer magyar nevet a belügyminisztériumból a fiainak, és hazát az elszakadottaknak.
A földünknek ez a lelke az, amely két erős karjával átfogja azt, akit a sorsa vagy ötlete külföldre küld, és azt mondja neki:
- Ne menj fiam, ne menj!
Ki az, aki nem érezte valaha ezt a láthatatlan erőt, vagy nem hallotta valamelyiket e hangtalan susogások közül?
Ez a szellem a mi földanyánk.
Ismerte őt már az ősidőknek még meg nem katolizált pogány magyarja is, midőn a betegsége fájdalmában fölkiáltott:
Föld, édes anya, te neked mondom el őket: ennec a torcában erős pöőrős toroc erezkődet, - oszollyon, romollyon, benne meg ne maradhasson.
Aminthogy a szőregi paraszt ma is csaknem ugyanezt kiáltja a torokbajában, mondván:
Főd anyám!
Torkom fáj!
Néköd panaszolom!
Gyógyítsd meg!
És arcára borul és háromszor megcsókolja a földet.
A békésmegyei paraszt mikor érzi az utolsó órájat, lekívánkozik az ágyról a puszta földre. Ott könnyebben hal meg, - mindenki tudja.
A földnek ez a megbecsülése talán idegen az emeletes házakban lakó és szurkon járó emberfajtának, de nem idegen nekünk, akik az országnak nem azon a köves középpontján élünk.
Mi a föld emberei vagyunk, és nem a faragott köveké. Mi ebből a földből nőttünk ki, mint a fáink. Mi ehhez a földhöz millió gyökérszállal ragaszkodunk, mint a fáink.
Nem érdemünk ez, csak természetünk. A pacsirtának sem érdeme, csak természete az, hogy még röpülésében is a földjét nézi és annak énekel, s a gólyának sem érdeme, csak természete az, hogy a vizeinkre mindig visszatér.
Nem szeretem a lakkot és nem szeretem az aranyozást. Mi nem vagyunk ugyanazok, akik ezelőtt ezer évvel bejöttek. Az ősi hordók régi, nemes, de meg-megfogyatkozott borát új termések nedvével kellett feltölteni és frissíteni.
Az ő érzelem- és gondolatviláguk is más volt, mint a mienk. Ők nem azok voltak, amik mink vagyunk; és mi nem lehetünk azok, amik ők voltak. De azért a Bene vitéz csontvázát mégis másnemű meghatottsággal nézzük, mint a Buláki múzeum II. Ramszeszének maradványát. Bene vitéznél szép és tisztességes gondolat az nekünk, hogy a díszruhájában, a lova hátán ülve temettette el magát, ellenben a Ramszesz csontjainál csak a mulandóság szárnylebbenése érinti a lelkünket. Merthát Bene vitéz adta teremtette pogányhitű legénye, ha nem is szegtünk vele kenyeret egy század asztalánál, de az is szegény a mi földanyánknak a gyereke volt.
Ennek az anyának a szeretetére nincs katekizmus a mi katekizmusaink között és nincs prédikálószék a mi templomainkban. De nem is kell talán. Mikor a mezőn járunk, a kezénél vezetve a gyerekünket, megállunk egy helyen és így szólunk:
- Tudod-e, miért olyan magas itt a fű? Itt csata volt, fiam. A nagyapád apja itt esett el, szegény.
A gyerek nem ismerte a nagyapja apját, de azért egykor majd az is idevezeti a maga gyerekét és azt mondja neki:
- Tudod-e, miért olyan magas itt a fű? Itt csata volt, fiam. A nagyapád nagyapja itt esett el, szegény.
Mert a föld is katekizmus, szent kérdések és szent feleletek vannak benne. Némelyik feleletet már benőtte a fű, és elfújta a szél. De a kérdése megmaradt, és azon eltünődünk mi a gondolatainkkal, a pásztor a furulyájával.
Nem is adjuk ám el a mi sovány, kedves földjeinket, a mi rozzant; de meleg házainkat, hacsak a nyomorúság vagy az adótörvény el nem erőszakolja tőlünk. Akik itthon vannak, nem válnának meg azoktól, akik meg távol vannak, azok haza-hazajönnek, mint a fecskék az eresz alá:
- Míg fiatalok, hazajönnek mulatozni, mikor öregek, hazajönnek lealkonyodni.
Némelyikünknek nincs is földje. Nekem sincsen. Nincs egy tenyérnyi földem, amelyre a fejemet lehajthatnám. De azért enyémnek érzem az egész hazát, az egész vármegyét, az egész falut. Föl-fölbuzogó örömmel járok azokon a földeken, amelyeknek minden háza, udvara, fája, árka, patakja, mesgyéje, rétje egy-egy sor írás, egy-egy fölkiáltó-jel a tavaszom történetében. Keresem a vizek partján az én gyermeklábaim nyomát. Az emlékezetem-ideoda száll, mint a pillangó a virágok fölött, és betelik az én lelkem az örvendezések mézével. Olykor aztán beballagok a temetőbe is. Az szép hely. Ott van egy nagy domb és négy fakereszt rajta. Lesz, lesz valamikor mégis egy tenyérnyi földem, ahova lehajthatom a fejemet. Az a mi családi birtokunk.
Kreutzer-sonata.
Matematikai javaslat felnőtt gyermekeknek: miként tanácsos a közönséges öszszeadást algebrai művelettel helyettesíteni. A számok papirosból vannak kinyírva és az érdeklődés ébren-tartásáért pirosra, kékre, fehérre és feketére befestve. De azért nem érti meg senkise.