Toldy Csepelben
szerző: Vörösmarty Mihály
Sírva áll az özvegy, sírva lánya,
Egy szerelmes szép lány, a mezőn,
Mély keservben két vitéz miatt, kik
A cseh bajnok által estek el.
S íme nagy villogva és zörögve
Toldy jő feléjök biztosan,
Toldy, akit ösmer napkelettől
Minden élő s retteg nyúgatig.
Bojtosan függ vállán kacagánya,
Büszke kalpag rettentő fején;
Melle nincs vasakkal födve: karja
Menti azt meg a csapás alól.
Jobb kezében vasbuzgány forog, leng,
És temérdek kard lóg oldalán.
Így jön ékes arccal, fegyverében
Zordonan szép, mint had istene.
A leányka kezd vidúlni, s enyhűl
Özvegy anyja szívén a keserv.
Bátorodva futnak már elejbe,
És boszúra kérik karjait.
"Ott - Dunának partjait mutatván
Szól az özvegy - vesztek gyermekim,
Oh ha többé nem kel is halott föl,
Légy boszúlóm, légy te gyermekem!"
Ezt sohajtván, könnyekkel jelenti;
Amit nyelve nem tud mondani,
Lánya áll mellette, és esengve
Nyúl az érkezőhöz hó keze:
"Légy te, ó hős, oltalmam, segédem,
Mert bátyáim immár nincsenek."
A legédesb ajkak lágy szavával
Így rebeg s kér a szelíd leány.
Ajka hangját egy pár szép szem éri,
Mely szivéből véve lángot, ég,
S a vitézre most egy pillanat száll
Félig búsan, félig nyájasan,
Mint esőn túl a kegyes verőfény,
Melyben ég, föld megnyilik neki.
Toldy gyengén törli arcaikról
A keservek néma csepjeit,
Biztató szót mond erős ajakkal,
S a leányra vetvén hős szemét
Útnak indul zúgó fergetegként
A cseh bajnok ösmert nyomdokán.
Megtalálja őtet a ligetben
Elterűlten egy vén tölgy alatt.
Barna páncél nyomja durva testét,
Jobbra kardja, balra a sisak
Ingva rezgő tollal áll körűle:
Kétfelé leng borzasan haja.
A magasság fellegébe szegzi
Égre fordult képpel vad szemét.
Így találja őtet Toldy, és szól:
"Föl! föl álmaidból, nyúgovó!
Majd ha megdönt kardom, álmadozhatsz
S halva csúf porodban nyughatol."
"Gyáva lelkek - így szól az, boszúsan
Talpra kelvén s rántván fegyverét -
Ötven ilyen, ötven dől előbb le,
Mintsem engem megdönt kardotok.
Bidsov élve nyugszik még sokáig,
És előtte ezrek halnak el."
"Ezrek? " kérdi Toldy, s mond, "beéred
Még te jámbor Bidsov, eggyel is.
Jőj csak, ott a part alá taszítva
Két hajócska áll és vár reánk.
Jőj; Csepel még megbir két csatázót,
Hol csak ég, föld s víz leszen tanúnk."
Mennek és hajóba lépve gyorsan
Érik a szigetnek partjait.
Toldy száll előbb ki, s visszarúgván
A zajos habokba csolnakát:
"Egynek itten veszni kell ma" úgymond,
"S egy vitéznek egy hajó elég."
Hallja Bidsov, s döbbenésre mozdul
Durva vért alatt is vad szive,
Mégis eltitkolja, és kijutván
Gőgösen száll bajra Toldyval.
Összecsapnak föllobbant haraggal,
Mint Krivánnak bércén két vihar,
S messze hallik már vad csattogások,
Messze villog fegyverök vasa.
Bidsov összehúzott könnyű testtel
Lopva ál szurásra rést keres,
S bízva fegyverében, s gyorsasága
S annyi győzödelme híriben,
Jobbra balra méri vad csapásit,
S csalja a vivó társ gondjait,
Toldy mint erős sas fellegéből,
Visszatarthatatlan vág elő;
Nem marasztja őt csalárd kerengés,
Nem csapás, ha száz kar sujtja is.
Álljon útban ég, föld: ő kitolja,
Vagy keresztül rontja rajt' magát.
Így rohan, s már bomladozva lógnak
Bidsovon páncéla rongyai,
És magyar kard élétől hasitva
Mély sebekre nyílnak tagjai.
Bidsov is már jobb erővel és nem
Gyáva fortéllyal szabdalkozik;
Szerte-széllel omlanak csapási,
S társa balján vért ereszt vasa.
De halállal csattog már fölötte
Toldy kardja: reng a réz sisak,
És kicsengvén izzadó fejéből
A magas fű s gaz közé esik.
Toldy hévvel űzi győzedelmét,
S a cseh hőst most úgy arcon szegi,
Hogy hajától állig megszakadva
Vérnyilással ketté száll feje,
S a fejetlen test is összerogyván,
Durva lelkét nyögve adja ki.
Aggva gyötrelemben, félelemben
A leány a túl parton vigyáz;
Hallja néha a csatajt, kilátja
Néha fák alól a villogást,
S mindenik csillámlás megriasztja,
Minden zajra megdöbben szive.
Végre látja Toldyt jőni gyorsan
Győzödelmi jellel vállain,
S aggodalma oszlik, mint az éji
Lengeteg köd nap derűltekor:
Már dagályos hátán hozza büszkén
A szerelmes győzőt a Duna;
Szív-epedve vár rá a szelíd lány,
Szív-repesve jő már anyja is.
Toldy égő győzödelmi szemmel
Nézi esdeklőleg a leányt.
Ez szelíden elsimúl ölében,
Mint kegyesség nyájas angyala,
S csendes elmerűlő pillanattal,
Önti el szerelme bájait.
A fiatlan bús anyának e víg
Látományra új reménye kél:
Kezd derűlni képén a komorság,
S régi búját új öröm lepi.