,Dicsérete, tisztességi lön barátnak.'

Ilosvai

1

Immár Toldi Miklós, és öreg szolgája,
A Dunán átkelve Rákosmezőn jára,
Toldi elül, Bence utána csendesen,
Nem dobban az úton lovaik lába sem,
   Körme sík homokba csuklóig lehalad,
Nyom előttük sincsen, utánok sem marad;
Ha maradna is, azt mindjárt egyenlőre
Söpri az éjszaki szélnek fölözője.[1]

2

Ballag a vén Toldi, tépelődve ballag,
Ki tudná, mit gondol azért, hogy csak hallgat?
Látom én: a folyó, azért hogy hallgatag,
Mélyebb szokott lenni, mint a csörgő patak.
   Bence sem szólott még, amióta jőnek;
De a hallgatást nem soká bírja ő meg:
Csak az első egy szót ejtené ki Toldi,
Majd ki tudná ő a többijét pótolni.

3

Úgy intézte a sort, hogy gazdája mellé
Érkezzék, de mintha észre nem is venné;
Akkor hol köhentett (nála szokott próba),
Hol pedig lovával őgyeledett szóba.
   Avval is kénytelen volt felhagyni aztán,
Bölcsen átallátta hogy semmit sem használ;
Mentek, mendegéltek még egy jó darabot,
Egyszer a vén Miklós e szókra fakadott:

4

"Nem hiába ástunk földalatti vermet:
Lásd, Bence, a földön már meg sem ismernek;
Mesévé csinálnak maholnap engem is,
Amiről azt mondják: hisszük is azt, nem is."
   Itt elhagyta kissé, vagy épen elakadt -
Érzé, hogy ha még szól, mindjárt sírva fakad;
Így sem óhatá, hogy titkon el ne lepje
Szeme ősz pilláit könnyjének egy cseppje.

5

Nem sok idő kellett, csak amíg az ember
Kettőt avagy hármat pillantana szemmel,
Hogy megint erőt vett szívén az ősz Toldi
S folytatván beszédét, ígyen kezde szólni:
   "Időnek előtte krónikába tesznek,
Még szemökkel látnak s ihol már se hisznek;
Tán sokallják ami vén karomtól telik:
Mennydörgős nyila! hát kinek keveselik?

6

"Büszke Lajos király, ravasz vén ember te!
Jobb szemed volt másszor; karomat ismerte,
Ismeréd a testőrt, aki hajdanában
Testével takart el sok nehéz csatában.
   Most nem ismersz, ugy-e, bár erőmet látod?
Hm! hogy' ismerhetnél minden vén barátot?
Hidegen vonítasz a dologra vállat -
Vén király! a róka nem rókább tenálad.

7

"Vagy talán azt várta, hogy mint földi féreg,
Lábaihoz csúszok és kegyelmet kérek?
Mért kérjek kegyelmet? amiért a gyermek,
Kit goromba szülék ok nélkül megvernek?
   Én kérjek kegyelmet? én, holott ő vétett? --
Hisz te látod, Bence, te látod mivé tett!
Elsötétült lelkem, mint a sötét árnyék,
Ollyá lettem, mintha már földön se járnék.

8

"Mit vétettem azzal, hogy kikeltem bátran
És korcs udvaráért a királyt dorgáltam -
Melyben már alig van egy jó magyar bajnok,
Csak holmi lyányképű, ugrándozó majmok?
   Fájt, hogy a magyarból olasz bábot csinál,
És szemébe mondtam: ez nem szabad, király!
Ha megromlik a nép régi jó erkölcse:
Mit ér a világnak csillogó kenőcse?

9

"Nem vénség az, ami engem sírba teszen,
Régi kardját, íme, most is birja kezem,
Fájdalmim, ha vannak, nagynéha gyötörnek:
Óh, ez a penészes tunyaság, ez öl meg!
   Nem áhítom én a nagy király kegyelmét -
De Lajost szerettem... most is szeretem még;
Hozzá vonz a lelkem... Mi haszna? mi haszna?
Bújj el öreg: halj meg; ne nyisd szád panaszra."

10

Erővel nyomá ki utolsó szavait; -
Mint, ha szűk edényből öntenek valamit,
Utoljára mindig legnagyobbat buggyan:
Oly formán szakadt ki őbelőle a hang.
   Elfordult sebesen, alighogy kimondta,
Szőrcsuháját mélyen a szemére vonta,
Úgy nézett a széllel farkasszemet, soká,
S könnye csordulását a nagy porra fogá.

11

Pest felől azonban, mint valamely felleg,
Porral és morajjal a sok nép közelget,
Nagy ujjongatás lesz, mihelyest belátják:
Toldi! a mi Toldink! örömmel kiáltják.
   Egymást töri a nép, úgy nyomul előre,
Hogy meglássa Toldit; siet nyakrafőre:
Karikába veszik, elfogják az utját,
Köszöntik jelekkel, hanggal, ahogy tudják.

12

A lovasok közzül pedig egy úr kivál,
Mondván: "Toldi Miklós! köszöntet a király,
Régen tartogat már számodra kegyelmet,
És nem vala szükség azt újra kinyerned;
   Meg is adta volna százszor és nem egyszer,
De híre futamlék, hogy már sírban fekszel:
Most, midőn ezt a hírt így meghazudtolád,
Jöszte, vedd kegyelmét, mit ő kész szívvel ád."

13

Így szóla, és mikor véget ért a beszéd,
Nyujtá a vitéznek barátságos kezét:
Késett elfogadni - szeme csak tébolygott,
Mintha nem is hinné Toldi ezt a dolgot.
   Akármerre tekint, minden ember képe,
Minden ember szeme ragyog örömébe':
Csak, lám mondom, ő néz tétovázó szemmel;
Elszokott, hiába! még örülni sem mer.

14

Majd az őröm lángja őt is átalhatja,
Szeme kezd lobogni, jobb kezét odadja:
De, mintegy akarván örömét titkolni,
Indultában ekkép dörmölődik Toldi:
   ,Óh én vén szakállam, hívatlan vendégem,[2]
Ím Budára hívat most a király éngem,
Tán meg is csufolnak ott az ifjak éngem,
De király parancsa: fel kell menni nékem.

15

Ám, ha megállandod ott a te bosszúdat
És megtanítandod most serdült ifjakat:
Gyönggyel megfűzetlek, mint jó szakállamat.
Ha pedig szégyenbe hozod tenmagadat:
   Szálankint tégedet én el-kiszaggatlak,
Város piacára, szemétre kihánylak.
Azért úgy mutassad; ősz szakáll, magadat,
Hogy aranyba, gyöngybe téged foglaljanak!'

16

A nép helyeselve integel egymásnak,
Vége-hossza nincsen az ujjongatásnak,
Toldihoz tolúlnak, egymást nyomva, törve,
Akit a szép ruhás urak vettek körbe.
   Más csoport az öreg Bencét fogja körül:
Szegény jámbor szolga! majd meghal, úgy örül:
"Megmondtam" dicsekszik, "hogy e lesz belőle!"
Pedig sose mondott semmit meg előre.

17

Fogdossák a markát, kérdik, ismerkednek:
"Ej no, Bence bátya, jut eszébe kendnek:
Mikor itt s itt - tudja?"... s mondtak olyanokat
Mikből sose hallott a jó öreg, sokat.
   "Hogy van Bence gazda? alig ismerni rá."
"Cimbora, most kendnek falut ád a király."
- "Meg is érdemelné, ugyseg'en, igazán:
Van egy faluára ereje a hazán."

18

Bence azt se tudta, mely felé tekintsen,
Hogy mindnek odadja, annyi keze nincsen,
Szájának is kéne lenni vagy ötvennek,
Hogy felelni győzzön, aki kérd, mindennek.
   Csak nézett mosolygva, hol ide, hol oda:
Bal kezével mente-gombjain kapkodva,
Jobbja meg a nép közt kézről-kézre járván -
Kifogott az öröm, kifogott az árván.

19

Nem tágít a népség, egymást töri, tolja;
Még jobban gyülekszik, nemhogy eloszolna;
Aki hozzá nem fér, hogy vele beszéljen:
"Éljen Bence!" kiált, "a jó Bence éljen!"
   "Megvan a vén Bence? lássuk a vén csontot!"
- "Ezt hajigálták meg valamely bolondok?"
- "Ki bántotta Bencét, a pokolra termett?
Akasztófa kéne annak az embernek."

20

- "Hol az öreg Bence, Toldi vén dárdása?
Fel kell őt emelni, hogy mindenki lássa! -"
"Emeljük, emeljük! hisz' vagyunk elegen:
Így la, mindenestül, hogy hamarább legyen!"
   Azzal nekidőlnek, ahogy tőlük telik,
És Bencét lovastul vállukra cepelik;
Fészkelődött elébb egy kissé az állat,
De majd belenyugszik, mivel úgyis fáradt.

21

Csakhogy a hideg nem rázta szegény szolgát;
Látva, hogy' felvitte Isten az ő dolgát;
Két fejjel nagyobb most, annyival kilátszik:
Egyik a lováé, magáé a másik.
   Nézett jobbra, balra, hátra és előre:
"Istenem, Istenem!" ennyi telt ki tőle,
"Istenem, Istenem! ejnye bizony! no lám!"
Tördelé rebegve, "sohase gondolám."

22

Toldi pedig, menvén elül az urakkal
Kezde alábbhagyni minden búbánattal;
Hátra-hátra nézett s Bence diadalán
El-elmosolyodék, irigylé is talán.
   Minek irigyelné? tudja, kiért teszik:
Hol kedves a vendég, ebe sem éhezik;
Aztán neki volt már része dicsőségben...
De sohasem annyi, mint ma lesz egy végben.

23

Mert, amint Pest város utcáira jutnak,
Emberből van ottan peremje az útnak;
Tán, ha a felséges király maga jőne,
Annak sem lenne már annyi sok nézője.
   Nem is nézők ezek: mindnek szája tátva:
"Éljen Toldi! éljen!" harsogják kiáltva;
Összeroppan a hang - sőt a kopasz falak,
Messziről azok is "Toldit" kiáltanak.

24

Minden ablak nyitva s emberfővel tele
Annyira, hogy hátul semmit sem lát fele;
Minden ház gerince valóságos nyereg,
Sorra ülnek rajta lármás sühederek.
   Némelyik a kémény tetejére mászott,
És, mint szélkatona, kézzel hadaráz ott, -
Akármely felől jő, vastagon vagy véknyan:
"Toldi! éljen Toldi!" nem hallik egyéb hang.

25

Az öreg Miklósnak felderűl orcája,
Árnyékos búbánat nem vet foltot rája:
Ilyen az ég, ha a felhők felszakadnak
S este szép pirosan visszatekint a nap.
   Ki gondol akkor rá, hogy mindjárt lemegyen?
Örömszín terül el síkon, völgyön, hegyen;
Maga az esőcsepp a mezőn, az sem könny
Olyankor, hanem mind-mind megannyi szem gyöngy.

26

Akármerre tekint, nem látni egyebet
Csak felé sugárzó száz meg ezer szemet,
Fennrázott süveget, karok emelését.
Mint örvendő lelkek szárnya lebbenését.
   Látni ablakában csaknem minden háznak
Lelkes hölgyeket, kik fejér kendőt ráznak,
Nevét is kiáltják, de az zajban vész el,
Mint ha mennydörgéskor árva méh döngécsel.

27

Egyszer, mint a zápor, kezdének rászállni
Az elaggott ősznek gyenge szép leányi:
Bokréták, virágok; - télizöld növények,
Melyek, mint a szép hír, halálban is élnek.
   Hullanak magára, hullnak a lovára,
Előtte, megette - elmenő útjára,
Pesten is, Budán is; míg, a várhoz érve,
Meg nem álla Toldi, az urakat kérve:

28

"Édes jó barátim, akiket jobbadán
Én kapattam egykor fegyvert fogni csatán,
Most ti váljatok el tőlem, hírüladni,
Hogy nem fog sokáig Toldi elmaradni:
   Házikóm van itten; elmult három éve,
Hogy lábbal se voltam fordulva feléje -
Mint jóféle gazda most oda elnézek,
Nem hordták-e még el tőbül a szélvészek.

29

"Levetem e zubbonyt; - páncélom is rozsdás;
Jó-magamnak sem fog ártani a mosdás,
Poros a küzdőhely, nem úgy mint a szőnyeg,
Porral fedi arcát az ott öklözőnek.
   Hisz talán még rajtam is fog a pipere,
Belőlem is válik palota embere,
Rajtam is megakad holmi cifra rongy még...
Eh, barátim, hagyján! úgy kileszek, hogy még."

30

Nem hinnék az urak amit Toldi fogad,
Hogy nem csak kijátssza minden ő dolgokat,
Nem bocsátanák el, ha jutna eszekbe,
Olyas eset, mikor Toldi szavát szegte.
   De meghisznek neki és bátran elválnak
Megvinni a hírt a felséges királynak;
Az öreg vitézt és hű szolgáját pedig
A tapsok, éljenek, házához követik.


  1. Szérű-eszköz. A. J.
  2. Csaknem szórol szóra Ilosvaiból. A. J.
Harmadik ének Toldi estéje Negyedik ének Ötödik ének