Toldi estéje/Második ének
,Egy olasz vitéztől mind elejtetének.'
Ilosvai
1
A hajnal, az égnek győnyörű tündére,
Nem űle ki másnap az ég küszöbére,
Tán bizony beteg lett, ágyba lévén esve,
Hogy ki sem pillanta sem reggel, sem estve.
A puszták határit sűrü köd takará,
Mely egész nap röstelt fölmenni, vagy alá,
Nagy, nehéz, fojtó köd, milyen az embernek
A lelkét is nyomja, rátapad tehernek.
2
Toldi ment az úton, csak másodmagával,
Be lévén födözve nagy vastag ruhával:
Teste béburkolva őszi nap ködével,
Lelke bús haragnak sötét fellegével.
"Hm" köhinte néha; néha felsohajta.
Nagy lehet az a bú, hogy erőt vesz rajta,
Nagy lehet nyakán e hároméves gyermek,
Hogy az erős Toldi sem birá a terhet.
3
"Elvadult a vén sas" - gondolá, "de lesz még,
Sokszor lesz ilyen nap, mikor fölkeresnék,
Mikor vén karjaim és rozsdás fegyverem
Örömest megvennék e kis szón: kegyelem;
De adhat kegyelmet, adja bár halmazzal:
Ha eddig nem adta: most nem élek azzal!
Nyakamon penészlik az unalom örve,
Testem meg van törve, lelkem meg van ölve!
4
Jött azonban a dél, bárha nem süt a nap,
Jön az éj, bár holdja nem világol annak,
Sem egy szelet holdja, sem egy szem csillaga.
Hogy magát legalább látná az éjszaka.
Végre egy hűs szellő addig erőlködött,
Hogy messze zavarta a nagy lomha ködöt;
A piros hajnalnak volt az Csipős szele,
Mely a Toldi útján harmadikszor kele.
5
Ébred a zaj reggel híres Budavárban,
Ősz Lajos királynak fényes udvarában,
Áll a harci játék, vagy inkább csak állna,
Ha mérkőzni bajnok, már csak egy is válna.
Vált ugyan még eddig minden nap, de mennyi,
S mindnek meggyalázva kellett visszamenni:
Mert halálos vért az olasz bár nem ontott,
Tíz is megfekütte egy nap a porondot.
6
Nagy is volt az olasz, sok erő fért belé,
Fekete mén lova nehezen cipelé,
Sokat nyomott rajta páncéla, fegyvere,
De csontos teste volt a legsúlyosb terhe.
Hetykén járt alá s fel ország címerével,
Faggatá a népet gúnyoló beszéddel,
Szíve a szerencsén hólyaggá fuvódott,
S gyakran éles szókkal ígyen csúfolódott:
7
"Nem vagyok én tenger idétlen csodája,
Hogy elálljon rajtam utca szeme-szája;
Nem is jöttem ide, pórázon vezetve,
Táncomat mutatni, mint valamely medve.
Sőt a szemfényvesztést sem oly nagyon értem,
Hogy magát ily sok nép összetörje értem:
A szemfényvesztésnek csak egy módját tudom...
Aki meri nézni, jőjön, megmutatom.
8
"De ugyan ki jőne? melyik merne jőni,
Gyenge ábrázatját kövön összetörni...?
Ne lopjuk az időt: felment annak ára;
Jobb, hogy minden ember hazamegy dolgára; -
Én is ezt a címert hazaviszem innet,
Mivelhogy ez engem örökösen illet:
Jó'jtszakát, magyarok, ámbár reggel vagyon:
Váratok piacát én immár elhagyom."
9
Mint a bőszült gulya, ha vérszagot érez,
Bömbölve fut össze a kiomlott vérhez:
A lázadt magyarok azonképen vannak,
Mind az olasz felé törnek és rohannak.
Mennydörgést felülmúl vészes ordítások,
Látszik, de nem hallik fogcsikorgatások?
Mint a tengerhabok, egymást zúgva tolják
S amint neki dőlnek, recseg a nagy korlát.
10
Feláll a király is hímzett sátorában,
Mind a két ajaka reszket haragjában,
Homlokán a ráncok sűrűbbre vonúlnak,
Szeme széjjelvillog, orcái kigyúlnak.
Egyszersmind előáll két derék levente,
Egy édesanyának szülötte, nevelte,
Egyformák tetőtül talpig épenséggel,
S szólnak a királyhoz tanult emberséggel:
11
"Szépen megkövetjük felséges királyunk,
Hogy hitvány beszéddel színe elé állunk,
Nem tehetünk róla, mert a vérünk lázad,
Égeti lelkünket e szörnyű gyalázat.
Ím az országcímert, négyes szalagjával,
Négy ezüst szalagján hét oroszlánjával,
Koronás, keresztes, hármas zöld hegyével
Egy bitang kalandor játékon nyeré el.
12
"Tiszteljük, becsűljük az olaszt mi otthon,
De magyar hazánkban rajtunk ki ne fogjon,
Ne kössön velünk ki, csúffá ne tegyen, mert
Megharagszunk, aztán nem nézzük az embert.
Sohse lásson úgy föl hústorony testével,
Szeme föl se nyíljék kocka-szerencsével:
Gyermeki játszásnak mi a dicsősége?
Rója fel, hogy annak sírás lesz a vége.
13
"Vagy talán azért van úgy elkevélyedve,
Hogy vele kitűzni senkinek sincs kedve?
Nincs, mert nem játékra való ez a dolog,
Melyben egy nemzetnek böcsülete forog.
Nem játszhatnék, midőn haragszik a magyar
És hazájáért nem orra bukni akar:
Szégyen és kacajgúny a bukás jutalma:
De dicső az ember hazájáért halva.
14
"Azért megkövetjük felséges királyunk,
Mi e csúfolóval mostan szembeszállunk,
Szembeszállunk pedig nemcsak kopjaszálra,
Hanem, ahogy illik, életre s halálra.
Nem való játékra az efféle dolog,
Melyben egy országnak becsületi forog:
Gyalázatos élet a bukás jutalma:
De dicső a bajnok, a hazáért halva."
15
Míg az egyik szólott, fejjel a testvére
Ráüté a szókat, mintha ő beszélne;
Hallgatá a népség, mint valamely papot,
Víni mind a kettő engedelmet kapott.
Az olasz kivonta - s végignéze kardján,
Fényes lapját kétszer végigfente karján,
S megfordult a lóval egy álló helyében,
Körülhordva szemét a temérdek népen.
16
A nép mit se hajtott az olasz vitézre,
Mintha fénylő kardját nem is venné észre;
Most már bizonyosnak hitte a diadalt,
Tudta, kinek híják a két szép fiatalt, -
Azt is, kinek híják, azt is, hogy ki fia,
Azt is, hogy mindkettő nagy vitéz dalia;
Kik midőn a korlát közzé bejövének,
Rájok minden szemből nevetett a lélek.
17
Gyulafi nemzetség sarja mind a kettő,
Egy napon és órán hajtá őket egy tő,
Iker magzatai egy édesanyának,
Szemre, szívre, főre hasonlók valának.
Mint midőn egy szárra két szép gyümölcs forrad.
Mindenik megsínyli, ha az egyik sorvad:
Úgy hangzottak össze a legkisebb vágyban;
Ittak egy pohárból s háltanak egy ágyban.
18
Lóránt az idősebb - alig néhány perccel
Néha, midőn tréfált, büszke is volt ezzel;
Bertalan az öccse, - de magasabb nála,
Legalább oly fokkal, mint egy haja-szála.
Ezen esett néha szóbeli feszengés;
Nem is vala köztük komolyabb versengés,
Mígnem a két ifju azt az időt érte,
Mikor mindenik szív a magáét kérte.
19
De midőn ama szép korra eljutának,
Melyben már az ifju örvend a leánynak,
Mikor elbájolja minden, ami szűzi,
És, ha mit az eldob, kebelére tűzi;
Mikor - oh, élet rövid paradicsoma!
Egy virág, egy fűszál, vagy csak lába nyoma,
Egy vonás, egy semmi... rája emlékeztet,
És a szívben meleg forrást gerjedeztet;
20
Mikor, mondom, e szép korra eljutának:
Szerelmére gyúltak ketten egy leánynak;
Kende Rózsa volt az, Kende Pál magzatja,
Büszkébb vala rá, mint őseire, atyja.
Annak szánta lányát, akit keble választ,
De ez a fiúkban nem birt tenni választ;
Szíve mindenikhez egy mértékbe' vonzá
A kettős szerelmet egyszerre viszonzá.
21
Váltig mondja Lóránt, váltig is izenget,
Hogy ő az idősebb, s az idősebb enged;
Bertalant is gyötri a testvéri bánat:
Ő az ifjabb, úgymond, és az ifjabb várhat.
Százszor a leányt ők nevezik biróvá:
Egyszer sem tehetik részre-hajolóvá,
Míg nyomos tanáccsal közbeszól az apja
És a döntő percet három évre szabja.
22
És már a kitűzött három év letelvén,
Nem enyhíte semmit az ifjak szerelmén;
Hiába kereste mindenik a halált,
Mert csak hírre-névre, dicsőségre talált.
Ismeré azt minden, a két forgótollat,
Mely elüljár mindég, hol veszély van s hol had;
Ismeré a kardot, melyhez oly hű társa,
Valamint a két szem egy közös látásra.
23
Ott valának, midőn Lengyelország népe
Másodízben térdelt nagy Lajos elébe,
Ki utólszor vonta fegyverét, - a litván
Zendülők haragját hódolni tanitván.
Ott valának, midőn a gőgös Velence,
Az Ádria-tenger mátkája, kegyence,
A föld kincsesháza és a világ ura,
A magyar fegyvertől békeszót koldula.
24
Jelen voltak nemrég a nápolyi harcon,
Hol vérbűne díját elvevé az asszony,
Ki Lajosunk öccsét birta hajdan férjül,
És még nem számolt be a kiontott vérrül,
Amiért hogy András ő általa vesze.
Most elérte Isten bosszuálló keze
Gyilkoló vasától négy dühös magyarnak, -
Neve... bár ne volna... vesszen a cudarnak!
25
És már a kitűzött három év letelvén,
Nem könnyíte semmit a leány küzdelmén;
Szomorún adá ki az utolsó választ:
Kettő nem bírhatja, hát egyet se választ. -
De én messzehagytam a beszédem sorját;
Ha! mint forr a népség! hogy zsibong a korlát!
Az olasz csak rám vár, lova hetykén táncol;
Maga pedig így szól és homlokot ráncol:
26
"Gyermekek, ez a hely nem tinektek való,
Fussatok, eltapos itt a katona-ló...
Hír ne'kül hazulról minek távozátok?
Sírva-ríva keres az édesanyátok."
Így csúfolta őket az olasz előre;
De a két levente nem ijedt meg tőle,
Vérvörös tollukat kapák mind a ketten
S küldék neki ilyen erős izenettel:
27
"Mondd meg az olasznak, a bitang lelkének,
Fogja meg zabláját csúfoló nyelvének,
Az gyermek, akinek nyelve a fegyvere,
Nyelvet öltögetni mi nem tudunk vele:
De ha kedve is van, bátorsága is van
Víni bajnok módra: íme tollunk, itt van.
Válasszon közűlök, tűzze sisakjához,
Könnyű a választás, mindenik halálos."
28
Ezt hallván az olasz, nevetésre fakadt,
Kéklő sisakjához tűzte a tollakat,
Melynek a legcsúcsán a maga nagy tolla,
Egy fekete sas-szárny, volt hátrahajolva.
Kiszakaszta ebből két parányi szálat,
Küldé a fiúknak s vele gúnyos választ:
"Jőjön mind a kettő, vagy, nem bánom, annyi,
Ahánynak egy-egy szál pelyhet győzök adni."
29
A magyar leventék átalltak egyszerre
Csapni az olaszra, ketten egy emberre,
Nyilat húztak; a nyíl esék Bertalanra,
Megölelte bátyját és indult rohanva.
Lova mintegy úszott a levegőégen,
Dárdáját előre szögezte keményen:
Dárda, ember és ló úgy suhant előre,
Mint egy óriási szárnyas nyil, kilőve.
30
Megállott az olasz, mintha kőszirt volna
S messziről száguldó szélvésszel dacolna;
A ló sem moccant meg, még a fülhegye sem,
Ahogy azt előre szögezé hegyesen.
De midőn alig volt ötlépésnyi távol,
Egyet szökött hajszra, mintegy csak magától,
Míg gazdája nagyot billente a dárdán,
A magyar vitéznek hónaljába mártván.
31
A derék levente lováról ledőle;
Meghorkant a szép ló és elszaladt tőle,
Futkosott gazdátlan s addig meg sem állott
Míg mind le nem hányta a nyeregszerszámot.
Elbusúlta magát a másik dalia,
Látván, hogy elesett kedves atyjafia:
Megereszti fékét és vágtatva nyargal
Az olaszra, kivont széles görbe karddal.
32
Nagy volt a csapás, mit a levente mére
Az olasz vitéznek sisakos fejére,
De mégis nagyobb, bár csak balkézzel adta,
Mellyel az idegen a csapást fogadta.
Elszakadt a kardvas épen a tövében,
Markolatja maradt az ifjú kezében,
Parittyázott a vas - felrepült ragyogva,
Aztán eltemette magát a homokba.
33
Mig ezt cselekedte izmos balkezével,
Jobbjával a súlyos dárdát emelé fel
(Súlyos volna másnak, de neki csak álom)
S megcsapá vele a szegény ifjat vállon.
Egybe' visszarántá. Dőlt a test utána,
Mert nyakába akadt a bárdnak szakálla:
Fővel esett, lábát felfogá kengyele,
Bokros paripája futni kezdett vele.
34
És elfutott volna megbokrosult lova
Fennakadt testével Isten tudja hova, -
Kövön törte volna össze ifju fejét,
Szomjú föveny inná szétloccsant velejét:
De nem óhajtotta íly csúnya halálát
Az olasz levente: kapta nagy dárdáját,
Szügyébe hajítá a szép paripának:
Visszatántorodva lerogyott az állat.
35
A király orvosi most elésiettek,
Kezök alá venni az elesetteket:
Megörűltek mindjárt s paizson emelve
Vitték onnan őket nyúgodalmas helyre.
Seböket kimosták tiszta forrásvízzel,
Bekötözték szépen, drága balzsamírrel;
Mikor ők elhagyták, jött az édes álom,
Aki legjobb orvos ezen a világon.
36
Aki legjobb orvos, aki legjobb dajka,
Vagy tán puha bölcső, vagy himbáló sajka,
Vagy folyam az élet s halál közti mesgyén,
Egyik partja innen, a másik túl esvén.
E folyón az ifjak ellenkező partra
Váltanak egymástól; - Isten úgy akarta:
Lóránt az életre, szerelemre virrad,
Bertalannak enyhet a nyugasztó sír ad.
| ←Első ének | Toldi estéje Második ének | Harmadik ének→ |