Tokajban
szerző: Bányai Kornél
Nyugat 1934. 20. szám

Barátaim, jó cimborák a földben,
íme ujra együtt vagyunk,
gyertyánk lepkefényében, régi körben
izzik szivünk és lángol homlokunk.
Csengő poharakkal csókoljuk egymást,
Tokajnak illatos borát
hörpintgetve izleljük tünt napok izeit s a föld
mindent takaró mámorát.

Meddig szemünk lát, kőbevájt pincénkben síri csönd
vonulnak kétoldalt, vasalt
hassal a mosolygó gönci hordók, folyékony
lángokat rejtegetve s ama dalt,
amaz idős éneket, amit apáink fujtak egykor
s rég csönddé szakgatott a szél
s ami mégis feltámad, kiszáll fasírjából és lobogva
boros ajkunkon ujra él.

A bor, halállal sujtott tájaink tündére,
arcunk simító gyönge kéz,
mely hajlongó dongabölcsejében mint a Nap és a Föld
szerelmének gyümölcse heverész -
áldjon meg minket s derítse fényessé napjainkat,
legyen a bajból már elég!
Bor és barátság szép tüzeiben úszva vidáman
ballagjunk sírjaink felé.

Bezzeg voltunk rosszabb üregekben is nemrég,
vérben, haldokló vagy halott
bajtársaink testébe bújva szinte, árkok, kavernák mélyén,
midőn roppant vaszáporral csapott
reánk a gyűlölet s mi állig fegyverben is remegve
azt lestük csak, hogy kőegünk
mikor zuhan arcunkra s alighogy élve, ifjan
hazánktól távol ottveszünk.

Hadd idézzem Szibériát is, orosz fogságunk
földbe ásott barakjait,
ahol bűn nélkül is bűnhődnünk kellett, hallgatván
egymás jaját, sírását, szitkait.
Évekig hevertünk élő halottként s mint a gyilkos,
kinek remény többé nem int:
mi is rég lemondtunk már arról, hogy viszontláthatjuk
drága földünket, véreink.

Barátaim, ennyi bajokon, halálon keresztül,
meleg borgőzös föld alatt
együtt vagyunk mégis s egy szebb jövő ütemére
táncoljanak a boros poharak.
Igyunk, hadd simogasson virágkezével a bor,
ringasson csengő mámorunk,
legyen könnyű nekünk a föld, ha benne
utoljára találkozunk.