Titkos Polyxena
szerző: Ányos Pál
... quae morte revelli
Heu sola poteras, poteris nec morte revelli.
OVID. Metamorph. L. 4. Fab. 4.
Végezd már álmadat, s vesd rám szemeidet,
Ime Polyxena fogja kezeidet!
Hideg ugyan minden tagja árnyékomnak,
De ég most is tüze hajlandóságomnak.
Meg ne rémülj, kérlek, halavány képemtől
Mert a sir megfosztott minden szépségemtől;
Melly két szemeimet kékség boritotta,
Az halál hamuvá s porrá forditotta;
Két rózsát képeztél függnie orcáman,
Vérpatak látszotott hömpölögni száman,
De már rózsáimnak elhervadt szépsége;
Mint, mellyet a napnak éget hevessége,
Kiszáradt a patak, megszünt a forrása,
Sőt hellyét sem tudnád, merre vólt folyása.
Gesztenyeszin hajam lehullott fejemről,
Elenyészett fejér gyengeség kezemről!
Ládd, mint megváltozhat egy kinyiló virág!
Mégis bálványozza, s imádgya a világ!
Mindentől megfosztott az halál törvénnye,
Elfonnyasztott mindent a sirnak örvénnye,
Egyedül szivemnek maradt meg épsége,
Mert erre nem terjed halál tehetsége!
Ezért az éjjelnek csendes homályában,
Midőn minden állot szunnyadoz álmában,
Felkeltem koporsóm hives rejtekéből,
Gyulladván szivemnek eskütt szerelméből.
Tehozzád siettek elbádgyodt lábaim,
S most téged ölelnek testetlen karjaim.
Neved napját hozza jövő világosság!
Ah! töltse szivedet érzékeny vigasság!
Én mást nem adhatok mostani sorsomban,
Mert nincs tehetségem sötét koporsómban,
Hanem ezer áldást hintek életedre,
Nézzen kegyelmessen az ég személlyedre!
Ha pedig elvégzed pállafutásodat,
Isten angyalival töltsd boldogságodat.
De néha rólam is, kérlek, emlékezzél,
Imádságid között el ne felejtkezzél,
S ezzel bizonyitsd meg régi hivségedet,
Hogy lelkemnek nyujtod szent segétségedet.
Eltelt már az óra! - már nem mulathatok!
Ah mért szünet nélkül veled nem lakhatok?
De élj, hogy sirassál! - én, noha rothadok,
Olvasd hamvaimon, hogy hived maradok!