Tisza Kálmán
| Tisza Kálmán szerző: Gárdonyi Géza |
Tisza Kálmánt úgy nézték a karzati látogatók, mint a múmiákat szokták nézni a múzeumban.
Nem kellett megmutatni, melyik az. Kerekfejű, fehérszakálú, vékonybajuszú és feketepápaszemen arca épp olyan ismert, mint Bismarké, vagy a királyé.
Az évek hosszú során nem is változott semmit. Legfeljebb annyit, hogy a szakála tiszta hófehérré vált, olyan fehérré, mint bátyjáé, Tisza Lászlóé, aki más egyébbel nem is tűnik ki a képviselők közül.
Tisza Kálmán ma már hallgató ember.
Ha bent járt a Házban, szívesebben üldögélt künn a folyosón, ahol elmaradhatatlanul mellette lehetett látni az ő kedves krónikását, Mikszáth Kálmánt. Mikszáthot szerethette is. A nimbuszát, melyet az uralkodása teljesen lekoptatott, Mikszáth aranyozta helyre a humorával. Ha Mikszáth nincsen, Tisza ma fekete alakja a magyar parlament történetének.
Tisza Kálmánt mi épp úgy nem mérhetjük meg, mint ahogy Vajay képviselő uram nem tudta megmérni a Szent István tornyát, mikor Bécsben járván, alája állott és fölnézett rá, és fölkiáltott:
─ Jaj, de magos!
Ezelőtt pár évvel magam is láttam, hogyan hajladoztak előtte az emberek.
Ma már nem hajladozik senki.
Tisza Kálmán egyszerű öreg úr. Pózolni sohasem is tudott. Most is azt a kabátot viseli, amit a nagyváradi szabója varr neki és pirítós kenyeret eszik kuglerek helyett a vacsorája után.
A parlamentnek most már csöndes tagja ő. Csupán akkor lehet látni a teremben, mikor Wekerle, vagy Horváth Gyula beszél, vagy pedig mikor előre jeleznek valami érdekes beszédet.
Ilyenkor a Wekerle és Hieronimy széke mögött levő harmadik padba ül be. A fején fekete sapka. A kezében pedig a gömbölyű keménykalapját tartogatja. Az arca a szónok felé fordul. A csattanós helyeken jókedvűen hunyorgat. Wekerlének mosolyog. Horváth Gyulának bólint is olykor.
Mikor ő beszél, az egész ház elcsendesül. Egyesek kiállanak a középre. Herman Ottó a két tenyeréből pótfüleket csinál. Károlyi Gábor pedig olyan, mint a macska villámláskor.
Zengéstelen, száraz, gyönge és nehezen érthető hangon szólal meg, de amiket mond, minden szavának van értéke és súlya.
A karzati közönség ilyenkor boszankodva hajlik előre és hegyezi a füleit, csak az alant felzúgó helyeslések vagy ellentmondásak jutnak fel hozzá.
Az öreg úr különben ma már inkább csak a folyosón beszél. Kritikus napokon bemegy Wekerléhez a miniszterszobába és ott ad neki tanácsokat, vagy pedig, mikor a parlamentben váratlan vihar tör ki, a padból ízen Pulszky Gusztinak, vagy Hieronimytól hozzá. Ezt persze mindig oly kíméletesen teszi, hogy alig lehet észrevenni.
Az öreg úr nem változott. De a tábor, az változott. Az öreg úr ma is olyan csöndes, olyan egyszerű, olyan barátságos, mint azelőtt volt.
Wekerle eltanulta tőle a ravaszságot, de nem a házi politikát, azt a modort, amellyel Tisza a szabadelvű párt minden tagját barátjává tudta tenni.
Az öreg úr jóbarát volt és meleg ember. Wekerle gőgös és hideg.
Az öreg úr szilárd volt. Wekerle makacs.
Az öreg úr szerény volt. Wekerle feszeleg.
Az öreg urat a király szerette. Wekerlét elszíveli.
Az öreg úr uralkodott tizennégy esztendeig. Wekerle nem fog uralkodni négy esztendeig.
Tiszára azt mondták, hazafiatlan ember. Magam is ingerült voltam ellene, mikor Kossuthot kihonosítatták. Hanem valami mégis megenyhítette iránta a véleményemet.
Egy ízben ugyanis meg akartam venni Rozsnyai antikváriusnál Horváth Mihálynak a magyar nemzet történelmét. S ugyanakkor, mikor a boltban alkudtam rá, belépett az öreg úr:
─ Van-e egy Horváth Mihálya? ─ kérdezte a kereskedőtől.
─ Van, ─ felelte az, örömében reszketve.
─ Mi az ára?
─ Harminc forint, kegyelmes uram.
─ Megveszem, ─ mondá az öreg úr a kopott bugyellárisát elővéve, újonnan nem kapom, aztán nevenapja lesz holnap a fiamnak.
És megvette.
Hanem, hogy aztán Tisza Pista mit tanult ebből a történelemből, az a jövő történelme írja majd meg.