Thurzó tora
| Thurzó tora szerző: Móra Ferenc |
Világéletében mindig hatalmaskodó ember volt az öreg Thurzó. Nyilván az őseitől örökölte a hatalmaskodást, akik nádorispán korukban az egész országnak parancsoltak. Csakhogy az öregúrnak már nem maradt az országból a Varjúvárnál egyéb, így hítta az egész környék a rozzant kis kastélyát, amely alig látszott ki az elvadult kert rengeteg varjúfészke közül.
- Mindegy az, azért csak az úr parancsol, a nép meg szót fogad - döfködte mérgesen az öregúr a botjával a repedezett padlót, ha néhanap elborongott az ősi dicsőségben.
Az ő népe mindössze egy szál emberből állott: a Tamás hajdúból. Együtt öregedett meg a gazdájával, s értett már a szeme járásából is. Mert sok szót nemigen vesztegetett rá a nemzetes úr, de amit mondott, az szentírás volt Tamás hajdúnak. Őneki magának esztendőben csak egyszer volt szabad kérdezetlen is szólani: újesztendő reggelén. Akkor mondhatott olyan hosszú köszöntőt, amilyet csak akart.
A régi időkben mondott is, de hol vannak már azok! Egyéb se maradt belőlük, mint az az aranypénz, amit Damjanich tábornok akasztott a mellére a szolnoki csata után. Titokban most is azzal szokta kibeszélgetni magát, hogy el ne felejtse egészen a szót. Az újévi köszöntők is nehezére estek már. Az utolsó újesztendő reggelén már csak annyit tudott mondani a néma öreg szolga a süket öregúrnak:
- A fölséges Isten nevében ebben az esztendőben tovább éltesse a nemzetes urat, mint a múlt esztendőben!
A nemzetes úr máskor ilyenkor mindig csókra szokta nyújtani a kezét az öreg hajdúnak, és a markába nyomott egy divatból kiment ezüsthúszast. Azonban elfogytak a régi pénzek, és elfogyott a nemzetes úr leereszkedő kedve is.
- Hallja kend! - vetette oda nyersen az öreg szolgának.
- Igenis, nemzetes uram! - csapódott össze két öreg csizma, amelynek régen lekéredzett már a sarka.
- Bolond kend!
- Igenis, nemzetes uram!
- Én meg régi pénz vagyok. Kimentem a divatból.
- Igenis, nemzetes uram!
- Én most lefekszem és meghalok.
- Igenis, nemzetes uram! - roggyant meg két öreg térd.
- Vigyázz! - villogott az öregúr szeme. - Velem nem lesz kendnek semmi dolga. Felöltözve várom a halált, mint ahogy a Thurzók szokták. Kend csak koporsóba fektet holnap ilyenkor.
- Igenis, nemzetes uram!
- Csönd! Aki engem meggyászoljon, se kicsi, se nagy nincs. Kend egyedül lakja el a halott-torom, mégpedig ma este. Érti kend? Mehet kend!
Tamás hajdú azonban nem ment, hanem fölemelte lenyaklott fejét. A mutatótlan öreg óra, a megvakult ablakok, a pókhálós bútorok, a haragos ábrázatú ősök képei mind rámeredtek: csak nem mer megszólalni? Meg mert az, ha minden porcikája belereszketett is a nagy bátorságba:
- Együtt éltünk, együtt múljunk el, nemzetes uram...
- Micsoda?! - emelte föl a nemzetes úr fenyegetve a botját. - Az úr parancsol, a nép szót fogad! Hátra arc! In-dulj!
Hanem aztán mégiscsak visszaszólította a vén cselédet:
- Hallja kend! Egy Thurzót nem lehet ám varjúpaprikással meggyászolni. A torra borjút vágjon kend! Kis temetés, nagy halott-tor!
Azzal bement a belső szobába, felöltözött halotti pompába, Tamás pedig kibukott a havas tornácra, és arccal vetette magát a hóba. Nagy könnyekben bugyogott ki öreg szíve keserűsége, s csak akkor ugrott föl, mikor kardcsörömpölést hallott belülről.
- Csakugyan öltözik - törölte le a könnyeit. - Láss hozzá te is, Tamás.
Azzal tisztában volt, hogy a nemzetes úr meg fog halni. Úgy lesz, ahogy mondta. Ha az azt mondja a halálnak, hogy: gyere, akkor a halál szót fogad. Thurzóval nem lehet bolondozni, mert az nagyobb úr a halálnál is. Az úr parancsol, a nép szót fogad!
A halál szót fogadhat, de hogy fogadjon szót ő? Hol vegyen ő borjút? Az egész Varjúvár nem ér egy borjút.
- Kár, kár - veregették a varjak csúfolódva a kitört tornácablakokat.
- Hess, csúnya nép! - csapott feléjük az öreg. - Annak úgyis meg kell lenni! Nem hallottátok, hogy az úr parancsolta?
A napocska biztatva mosolygott ki egy felhőszakadékon, s Tamás hajdú visszamosolygott rá. A nap úgy ragyogott a felhőrongyok között, mint valami érdempénz a rongyos katonamundéron.
- Az ám, ni - ötlött az eszébe neki -, hát az én szép aranyérdemem, amit Damjanich tűzött a mellemre! Megér az egy borjút! Sietett előkeresni, mintha attól félne, hogy maga is megbánja, amit gondolt. Rálehelgetett, fényesre törülgette, aztán föltűzte a dolmányára.
- Legalább utoljára hadd kérkedjek vele! - vergődött be a faluba a nagy hófúvásokon keresztül.
Ott azonban nemigen akartak szóba állni az együgyű vén szolgával az új esztendőt ünneplő emberek. Meg se igen értették, mit akar, mert Tamás nagyon elszokott már a szótól, s nem tudta elmondani a szívén valót. Nagy nehezen talált egy jókedvű gazdát, aki szóba állt vele. Meg is ajánlta a borjút az aranyért, de vele kívánta a dolmányt is.
- A borjúval is velejár a bőre - figurázott az öreggel.
- Ehol van e - vetette le Tamás a dolmányt az első szóra, s ingujjban hajtotta haza a borjúcskát a Varjúvárba. Észre se vette, hogy fázik, csak mikor hazaért. Se azt nem látta meg öreg szemével, hogy a nemzetes úr ott várja a halált az ablakban, nagyúri pompába öltözve.
- Eljárt az idő - kukucskált föl Tamás a napra, aztán valami rossz kendőt kerekítve a vállára, elbánt a borjúval, és nekifogott a szakácskodásnak.
Esti harangszóra készen volt a Thurzó tora. Régen érzett pompás ételszag gőzölgött a penészes termeken, és a törött lábú asztalon ott terpeszkedett a rettenetes bogrács. Két gyertya égett kétfelől, s az asztal végén könyökére borulva ott zokogott a hajdú. Addig, míg odakint szorgoskodott, erőt tudott venni a fájdalmán. Most, hogy eleget tett a parancsnak, megeredtek a könnyei.
- Lelkem jó nemzetes uram! - zokogta keservesen.
Abban a percben fölpattant az ajtó, és ott állt előtte a nemzetes úr. Kardosan, kucsmásan, ezüstös mentében, rókamálas köpönyegben, és úgy tüzelt a szeme, mint a parázs.
- Uram Teremtőm! - ugrott föl Tamás dideregve.
- Bolond kend! - mordult rá a nemzetes úr. - Olyan paprikást főzött, hogy már a szaga is föltámasztott.
Azzal szépen, gyöngéden, ölelésformán ráterítette az öreg úr az öreg szolgára a rókamálas köpönyeget, amelyben valaha a Thurzó nádorispán melengett.