Thurzó útja
szerző: Tömörkény István
Ha a bognárnak odaadnak egy csomó fát, hogy azt szerkessze össze kocsinak, nem bizonyos, hogy a bognár ezt el is készíti. (Amúgy is igen kitanulhatlan a bognármesterség.) Hanem a kis gyerekről, már mikor megszületett, bizonyos, hogy meg fog halni valamikor. Az élet készíti ki erre a fiút, az élet, amely előbb erős embert szerkeszt belőle, azután pedig őrölni kezdi, elszívja a vérét, összetöri a csontjait, végül megöli. Ilyformán, bár semmi se bizonyos, az bizonyos mégis, hogy valamennyien meghalunk, legalább eddig mind meghalt, aki született, az öreg Lévai Mihályt kivéve, aki még százöt éves korában se halt meg, hanem agyonütötték.
Ő lett volna az egyetlen kivétel a szabály alól, de nem lehetett, el kellett menni neki is a nyugalomnak csöndes éjjelébe, közanyánk ölébe. Mindegy. Nem baj ez. Helyet kell csinálni a fiataloknak, s ennélfogva az nem is olyan különös, mint amilyennek látszik, ha valaki meghal. Elmúlik, s emlékezet marad utána, amelynél fogva még sokáig emlegetik, minél cifrább életű volt, annál tovább. Ha valami igen csendes, nyugodalmas, munkás életet élt, a családján kívül alig emlékszik valaki utána, más esetben pedig gyakran emlegetik, mondván, ha elhaladnak kocsival valamely kopár dombaljban:
- Itt verekedett Vak Istók egymaga három zsandárral.
De hiszen az ilyenkor már teljesen mindegy, hárommal verekedett-e vagy öttel. Most ugyan nem verekedne meg eggyel sem.
Ezt elgondolni néha szomorú. Hogy az a nagy erős ember fekszik mozdulatlan, pedig mennyi sok szép dohány termett tavaly is, amivel csempészkedni lehetne.
Ez, akiről most itt szó van, nem az ilyenfajta emlékezetű emberek közül való. Nagyon csendes viselkedésű volt világéletében az öreg, most se különb, hogy meghalt. Úgy volt, hogy egyszer csak lehunyta a szemeit. Betegnek nem volt valami nagy beteg, csak a hátát fájlalta néha, s azt mondta, reggelenkint annyira fázik, hogy a szíve is reszket. De nem volt ez mindig így. Gyakran hetekig is elmaradt a baj, amíg aztán újra előjött. Ilyenkor kedvetlenül panaszolta:
- Nem tudom, mi bajom van mán mögén.
- Miért? - kérdezte a felesége.
- Nem köll a dohány.
No, már ez komoly baj, s ha valaki így van pipás ember létére, jól teszi, ha intézkedik az elmúlás iránt. Mert hogyha valakinek sajogatja a hátát az a bizonyos valami, meg hogy a fázástól reszket a szíve gyökere is, az mind semmi ahhoz képest, mikor elhagyatottan hever az ablakpárkányban a pipa, a dohányzacskó, meg az ágy derékaljában a szépen kisimított, féltve őrzött barna-sárga dohánylevelek. Az már nehéz dolog. Mert ha a pipa nem kell, nem kell a reggeli korty pálinka sem, a bor sem, étel dolgában pedig, ha minden tudományát összeszedi is az asszony, nem tud olyant főzni, ami kínáltassa magát a tálban.
Ez volt Thurzó Pál halálos betegségének is az előjele, hogy nem kellett a dohány. Thurzó Pál nem volt valami nagy úr, hanem szegényes pusztai ember, éppen csak akkora földdel, amekkorára tanyát lehet építeni. A neve, ez a híres magyar név, ezért csodálatosnak tetszhetik, pedig nincs benne semmi feltűnő. Vannak itt Bercsényiek, Thurzók, Béltekyek, Thököliek, Rákócziak, Széchenyiek, Bánhidyak. Egyik ilyen foglalkozásban, másik másban, de mindannyi magyar ember.
Egyébként a név nem határoz, mert azért csak meghal az ember. Így járt Thurzó Pál is. Este még beszélgetett a családjával, mielőtt lefeküdt volna, mert a tél nagyon arra való idő. Korán szokás feküdni, hogy ne fogyjon a világ, a gyerek is nagyhamar kiment az istállóba, és valamennyien lenyugodtak. Thurzó Pál ezen éjszaka meghalt szó nélkül, és még azt se mondta, hogy befellegzett. Csak reggel vették észre, mikor költik, de hiába költik, mert nem hallja.
Az asszony sírva fakadt, utána a leánya. Thurzó fekszik az ágyban mozdulatlan. Bejön a gyerek, kérdi, mi baj. Mondják neki:
- Meghalt az apád.
A legény meredten bámult az ágyra, és nézi az apját. Mikor az anyja a siralom énekeibe kezd, hogy jaj mi lesz velünk most már, nem állja tovább, szótlan kifordul a házból, az udvar havában elmegy a tanyakerítésig, a sövény fagyos ágaiba fogódzik, és kitekint a tájra.
Végig fehér minden. Az út, a fák, a mezők, melyből néhol elszáradt bozótok teteje tűnik elő. A csönd végtelen. Az úton nem jár senki, a kutyák nem ugatnak, mert nincs mire, az egyedüli mozgó lény a varjú, amely csapatostul ténfereg a havak tetején. Az ég alján nagy szürkeségek, amelyben elvesz a tanyavilág, és ebből a szürkéből ha szél támad, apró fekete tömegek gurulnak elő, elszáradt ballagó-gyökerek gömbjei, amik végigzörögnek a határ egyik végétől a másikig. Ők az egyetlen utasok, mert ilyenkor senki se jár kint, csak akinek okvetlenül menni kell. Nemcsak a föld, a fák, a virágok alszanak, de az emberek is vegetálnak. A pusztalakó, hogy a világítást ne fogyassza, későn kel, korán fekszik, az ebéd pedig eltűnt, nincs más, csak reggeli meg a vacsora, mert a föntlétel ideje oly kevés, hogy abba egy harmadik étkezést beleszúrni lehetetlen. Ólmos föllegek idején, mikor egészen elsötétül a táj, s a dél világossága se több, mint a nyári alkonyaté, nyolckor kelnek, ötkor feküsznek az emberek. Ha azután még nagy is a hó, a határ egyetlen börtön, mert csak gyalogos ember járhat, de az se bírja ki messzire.
A betegség és a halál mindenütt szomorú, de legszomorúbb ezeken a helyeken, ha téli világ van. Külön-külön börtön valamennyi ház. Orvos?... nem, ilyenkor maguktól halnak meg az emberek. Negyedéve télen, mikor óriás tömegben esett le a hó az égből, történt, hogy a halottat se lehetett elvinni több napig a messzi sírjához. Addig a hideg konzerválta, mert hóravatalra tették az udvaron, ahol csonttá fagyott.
...Belülről egyre hangosabb a sírás, a siralom jajgató éneke sikoltásokra válik. A legény visszamegy, leakasztja a subát.
- Hová mégy?
- Majd hírt adok.
Nagy bottal a kezében útnak indul a tanyák felé, s beszól egyenkint:
- Jó napot.
- Jó napot. Mi járatban vagy?
- Nem ögyébben, mint hogy möghalt az apám.
Mire a táj túlsó oldaláról a tanyához visszakerül, itt is, amott is, a fehér havon mozgó alakok látszanak. A halottlátogatók ezek, akik e foglalkozást semmiért el nem hagynák. Jönnek subában, az asszonyok hosszú, rókaprémes köpenyegben. Míg jönnek, beszédet tartanak az elhunyt fölött. Az emberek gondolkoznak. Ha most Thurzóné a földet eladná, meg lehetne venni. Számolgatják magukban, ki lenne rá vevő, hánnyal kellene megküzdeni. Mert ez küzdelem, a földszerzés harca, amely csodás erővel él bennük. A föld a vagyon alapja, s a pénz sehol sincs oly jó helyen, mint a földben. Ki licitálna rá? Savanya Pál, Kabók Gergő, Gél Mátyás... Gél Mátyás, Gél Mátyás - van is ennek pénze...
A tanyában ekkorra nagy a csöndesség. Mint minden elmúlik, a sírás ideje is elmúlt. Csak a szemek könnyesek, és a fekete hangulat terjed. A kutya sem ugat. Mondják, hogy a kutya néha lelket lát, s ez attól van, bár mások ismét az ellenkezőt tartják, hogy midőn az eb lelket lát, emberi hangot hallat, oly névtelen üvöltést, mint például az, aki megy a Tisza közepén, s hirtelen kilökik a csolnakából. Bár ezirányban mi bizonyosat se lehet tudni.
A tehén is kilépett az istállóból, s megállt a befagyott vályú előtt. Savanya Pál, ki földvételi számadásaiban elmerülve lépegetett idáig, odament, s húzott neki vizet. Az állat mohón kapott utána, s míg ivott, nézte Savanyát nagy fekete szemeivel, hogy vajon még egy vödörrel húz-e.
- Húzhatok - mormogta Savanya Pál -, ámbátor nem jó ennyi vizet inni hidegön.
Azután mikor visszaereszté a vödröt, megvakarta az állat fületövét, ami tehénnek legkellemesebb állapot, mivel oda sem a farkával, sem a lábával el nem tud érni. Eközben ér be Gél Mátyás a kapun, mivelhogy ő lassabban jár, mert kortyantgatni szokott az úton, pálinkával tartván magában az egyenességet.
- Nézd el nézd - beszél magának italos emberek szokása szerint -, ez mán egész átvötte a gazdálkodást. Pedig úgyis rálicitálok.
Majd odakiált Savanyának:
- Hát kend?
- Ehun e! - felel Savanya.
- Ajnározza kend a tehenet?
- Az. Mögsajnáltam szögént.
Odabent pedig már asszonyok vannak, szomorúan lépve a házba. Már maga a bemenetel is... Az ilyen fekete nap az egyetlen aktus, amidőn nem lehet köszönteni. Se áldás-békességet, se jónapot kívánni nem, lehet, és ez valami nyomasztó, nehéz dolog nagyon, szótalan lépni át a küszöböt. Thurzó már meg van mosdatva, és fekszik a padon. Fejénél gyertya van, az asztalon is, mert a kis ablakokon még nem jön annyi világosság, amennyi kellene. A két gyertya fényénél jól látszik a tetem. Szép ember volt mindig, most is az, dorbézolások sohase törték meg, ami kis vánnyadtság van az arcán, az a betegség utolsó napjaiból való, mert bármennyire férfi is a férfi, a halállal való csata hagy némi nyomot rajta. Az asszonyok nézik, két kézzel fogva kezükben a tiszta fehér zsebkendőt, amit ily alkalomra el szokás vinni. Vigasztaló szó az ajkukon nincs, mert bennük van a magas és benső filozófiára valló tudás, hogy nehéz bajoknál a vigasztalás csak a fájdalom öregbítése. Ebből is látszik, hogy az a csöndes részvét, amelyet mostanában a gyászleveleken kérni szoktak, nem új dolog. Sok minden nem új, ami újnak látszik, például Thurzó Pál, a meghalt egyszerű pusztai ember éppolyan asztrakánprémes fekete kabátba van öltözve, mint amilyent most a városi urak hordanak francia divat gyanánt. Néha e ruha prémjét megsimítják az asszonyok.
A feleség sóhajtva rendezkedik a szobában, egyre többen jönnek, s akik az elébb még félve álltak meg a küszöb s a kemence padkája között, az utóbb jövők által betolattak a szoba közepére.
- Anyám, melyik ruhát vöszi magára? - kérdezi egyszer a leány.
- A sütétöt, fiam - feleli az asszony, s újból rendezkedik, hogy a szoba a halottlátogatók fogadásához elég ünnepélyes legyen.
- Kiviszöm mán ezt a korsót - szól szomorúan -, még ivott belülle az este a lelköm.
A bentállók nem engedik, hogy kivigye, hanem átveszik tőle, s egymás feje fölött kézről kézre adják a kis házi köcsögöt. Most az asszony visszatérne a szoba másik felébe, de amint a pad mellett elmegy, amelyen Thurzó Pál fekszik, térdre esik. Fejen csókolja az embert, kivel huszonöt esztendőt töltött.
- Thurzó, Thurzó - rebegi végtelen szomorúsággal -, jaj én neköm most mán végképp.
Fehér kendőikkel az asszonyok szemeiket törlik, mely után midőn özvegy Sábné keresztet vetne, mindenki mondja a miatyánkot.
Az udvaron Imre a kocsit készíti elő, mert messzire kell vinni a halottat. Halottkém, pap, temető, mind igen távol esnek, koporsó nemkülönben.
- Svábkocsi kéne ide - mondja Savanya Pál.
- Az ám - feleli Gél Mátyás.
Ez úgy értendő, hogy Thurzó Pál magas ember volt, olyan magas, hogy hosszában fekve rövid neki a magyar parasztkocsi, ellenben jó volna a torontáli sváboké, akik praktikusabb népek és hosszabb kocsikat tartanak.
No de ezen segíteni nem lehet. Mikor a kocsi előáll, fölteszik a halottat. Thurzó Pál most megy ki utoljára a maga házából a padon. A kocsin gyékény van, azon derékalj, ezen lepedő, ezen vászonra csúsztatják, s beterítik subával. Az asszony, aki szorgos gonddal nézi a segítő férfiak tetteit, azt mondja:
- Jaj, ne ezt a subát.
Kihozzák a másikat a tiszta szobából. Ez a suba egészen új suba, azon egyenes lelkű emberek szokása szerint való, akik nincsenek világi hivalkodásban, és nem tetszelegvén, a komoly egyszerűséget keresik. A kacagányt kivéve, amely fekete bársony, fehér irhás bőr az egész suba, és semmi rajta a cifra kivarrásokból, semmi tulipánt, csak éppen az alján húzódnak vékony zöld bőrszironyok. Elég Thurzó Pálról annyit mondani, hogy Thurzó Pál ezt a maga használatára vette ünnepi subának a saját ízlése szerint, s ezzel körülbelül meg van magyarázva az egész ember az ő tiszta életével együtt. Most, halott korában ráborul az ünnepi öltöny, fehér selymes szálaival letakarja hideg karjait, és a suba belső bőrfonatai, amelyekkel magára szokta hajtani ez állati bőrt az ember, most gondolkozhatnak, ha tudnak, hogy miért nem veszi kézbe őket a gazda. Már a gazda nem mozdul, az asszony terígeti rajta, helyezgeti merev combjaira a bőrt, valószínűleg azon okból, hogy ne fázzon.
Imre utolsót csókol az apján, mert Imre otthon marad, mivel valakinek otthon kell maradni. Ez ismét nagy megrendülés, amely a szívekbe vág, mert az utolsó Thurzó, ki lelke szaggatásait reggel óta türtőztette, most, amint apját a kocsin elhelyezte, mélyet bődülve végigesik a halotton, erős karjaival mindenen keresztül által fogja, szorítja, öleli, s mindazon szeretetét, amely az ő hideg szokásaiknál fogva a szíve fenekén maradt, most kiönti, amidőn fölkúszik az apja arcához, s fejét annak fejére fekteti.
- Édös tanító apám!
A többiek állnak szótalan, csak egy-kettő ejti ki a legény nevét félhangon, félve, hogy eszét veszti ott:
- Imre, Imre.
Idő múltán Gél Mátyás, mint legközelebbi szomszéd, leakasztja a lőcsről a gyeplőt. Hozzáértők szokása szerint az ostorheggyel szelíden érinti a cselőről álló ló hasa alját, míg a hajszásnak a fülét. A lovak megindulnak, Gél Mátyás azt mondja:
- Jézus szent nevében.