Thomas Mann (Bálint György)
| Thomas Mann (Bálint György) szerző: Bálint György |
Amióta híre ment, hogy Thomas Mann eljön Budapestre, egyre erőteljesebben foglalkoztat a kérdés: miért nagy író a Buddenbrooks, a Varázshegy, a Halál Velencében és a József-trilógia szerzője? Az ilyen kérdésre nehéz a felelet. Hogy miért nem nagy egy író, ezt aránylag könnyen ki lehet fejteni, logikusan és szabatosan, hibák és hiányok éles és .gondos taglalásával. Levágni valamit: ez a negatív jellegű eljárás a tételes-tudományos esztétikának talán legpozitívabb lehetősége. Minden mű hatni akar rám. Ha a hatás nem sikerül, a mű rossz, és én aránylag könnyen és józanul felsorolom, hogy miért nem tudott hatni. De a jó mű éppen azért és abban jó, hogy hat. Szubjektív kapcsolatba kerülök, vele és rajta keresztül az íróval, és szépségét éppoly nehezen tudom tételekbe foglalni, mint egy tájét. Ha kérdezik tehát: nem tudom megmondani, miért nagy író Thomas Mann, pedig nagyságát ellenállhatatlanul kiérzem minden lapjából. Egy dolog biztos: nem azért nagy, mert Nobel-díjat kapott, Thomas Mann enélkül is nagy író lenne, a mai európai kultúra egyik vezető szelleme.
*
Hogy mégis némileg módszeresen mérjük meg lényegét, kezdjük talán a hibáin, azután kisebb jelentőségű írói erényein keresztül haladjunk a nagyobbak és legnagyobbak felé. Hibát nem is igen találunk nála, inkább bizonyos hiányosságot. Hiába keressük például nála a társadalom struktúrájának és az osztályok kölcsönhatásának rendszeres szemmeltartását és kifejezését. Szociális realizmus helyett pszichikai realizmust találunk nála és valamit, amit talán eszmei realizmusnak lehetne nevezni. Általában majdnem minden elbeszélő munkája lélektani és eszmei síkokban mozog, és szinte csak az időben történik, nem a térben. Alapvető emberi és lelki kapcsokat és alapvető erkölcsi problémákat vizsgál mindig Thomas Mann, de mindig csak közvetve, feloldva, individualizálva és gyakran jelképekben. Hőse mindig a modern polgári entellektüel, aki azonban sohasem áll öntudatos és elégedett osztályalapon, hanem mindig felveti magában a mély és örök emberi kérdéseket, melyek – lehet, hogy más síkokban és más felelettel – mindenki más számára is nélkülözhetetlenül fontosak. Olyan maradéktalanul lelkiismeretesen, olyan csodálatosan átfogó erővel merül ezekbe a kérdésekbe, és oly mérhetetlen anyaggal dolgozik, hogy nem is igen kérünk tőle számon hiányokat. Végre is: rengeteg emberi tartalom és vonatkozás vár tisztázásra, és nem foglalkozhat minden író ugyanazokkal a problémákkal. Mert nem a probléma a legfontosabb, hanem a szellem, mellyel az író hozzányúl.
*
A pszichikai realizmus volna tehát Mann egyik nagy értéke. A tökéletes lelkiállapot-ábrázolás, a felülmúlhatatlan ember- és jellemformáló erő, a helyzetek, hangulatok, gondolatok és érzések csalhatatlanul tiszta megelevenítése. Amíg a Varázshegy-et olvassuk, magunk is inkább Davosban élünk, mint a lakhelyünkön, és Hans Castorp, Mme Chauchat, Settembrini, Naphta és a többiek egész idő alatt sokkal fontosabbak számunkra, mint személyes ismerőseink. E nagy könyv egy részét Párizsban olvastam. Először voltam akkor ott, de még e nagy, lenyűgöző élmény kedvéért sem szakítottam félbe a másikat: a Varázshegy-et. A nappal tizenöt-tizenhat órájából tizenhárom-tizennégyet Párizsban tö1töttem, de kettőt mindennap a Varázshegyen. Kettős életet éltem, amíg ezt a könyvet olvastam. Pesten kezdtem el, Párizsban folytattam, és Pesten fejeztem be, közben intenzív személyes ügyeken estem át, de ha később a könyvet újra átlapoztam, semmi asszociáció sem jelezte az egyes fejezeteknél az első olvasás külső emlékeit, és nem tudtam: a négyes villamos pótkocsijában olvastam-e Joachim haláláról vagy a Luxembourg-kert padján? Hasonló tüneteket okozott a Jákob és József olvasása, a betekintés az idő mélységes „mély-kútjába”. A jelent szinte megsemmisítette a megelevenedő múlt, a titokzatosságát elvesztő, hús és vér valósággá tisztult mítosz.
Ez az élményteremtő realizmus azonban nemcsak Thomas Mann sajátja. Nem ez különbözteti meg más nagy íróktól. Mondom: nehéz, sőt, lehetetlen egy író (és általában egy ember) lényegét meghatározni. Mégis, talán az a legjellemzőbb Mannra, amit Aldous Huxley a regény „zeneiségének” nevezett, és ami a gyakorlatban Mann-nak tökéletesebben sikerült, mint Huxleynek. A Varázshegy, a Jákob vagy a Halál Velencében nemcsak megkomponálásában és dús hangszerelésében emlékeztet hatalmas szimfonikus költeményre. Abban is zene, hogy nagy, megfoghatatlan és szabatosan le nem írható dolgokat érzékeltet folyton, minden hangjával. A realista tényábrázolás mögött és fölött van a lebegő dolgok, az imponderabiliák, a sejtett, homályos összefüggések, a tudathorizont ködébe vesző tartalmak birodalma. Minden tény és minden helyzet többet jelent itt, mint aminek látszik: más tények és más helyzetek szimbóluma. A hűvös, tárgyilagos-megbízható konstrukció mögött (akik Thomas Mannt nem értik, csak ezt látják benne) nyugtalan forrás és gomolygás érezhető. A tudatos, klasszikus forma mögött a mélyebb, ősibb lelki rétegek szüntelen, válságos hullámverése, Goethével rokon ebben Thomas Mann. Homályos tartalmakról is mindig világosan beszél, zavarosakról is mindig rendezetten: ezért – azt hiszem – nagyobb művész Proustnál és Joyce-nál, mert neki nem kellett egy műfaj kereteit atomokra bontania, és a túláradó intuíció hullámaiba merülnie, hogy megeleveníthesse a lélek újonnan felfedezett, de alapjában nagyon régi és írók előtt nem ismeretlen rétegeit. És ha Proust és Joyce nagysága éppen abban van, hogy széttörték az epikus műfaj kereteit, akkor Manné viszont abban, hogy újjá tudja őket építeni, és az intuíció mellett bizonyítani tudta az ész helyét is. A polgári regény e pillanatban inkább a prousti, mint a manni példát követi, e tekintetben tehát, esztétikai síkon, Mann művészete nem is esik olyan messze a szociális realizmustól.
*
És a manni módszeren keresztül eljutottunk most a manni alaptémához. Kissé talán leegyszerűsítve a dolgot, Thomas Mann minden írásának közös alaptémája van: az ész és az intuíció, a rend és a „démon” küzdelme. A „Halál Velencében” Aschenbachja ennek a későn, váratlanul kitörő, viharos konfliktusnak esik áldozatul. A Varázshegy Hans Castorpja a hegycsúcs, a szanatórium kötöttségektől ment, furcsán szabad és felelőtlen élete és a „Tiefland” szabályos, fegyelmezett világa között habozik. A csodálatos bibliai trilógia nagy formátumú és mégis olyan emberi Jákobja és Józsefje a primitív ösztönvilágban próbálják kidolgozni az ész, a szellemiség talaját. Tonio Kröger a szuverén művészi élet jelképes varázshegyéből indul el az emberek mindennapi, de nélkülözhetetlen közössége felé. Mario – az egyszerű, fiatal olasz pincér – revolvergolyója döbbentő erejű tiltakozás a vásári hipnotizőr gyanús és megalázó diktatúrája ellen, mely vak és felelőtlen ösztönösségükön keresztül szégyenteljesen tartja hatalmában az embereket.
Ma, Európa jó részében, a féktelen ösztönösség, az egyre sötétedő irracionalizmus uralkodik. És – a civilizáció mély dialektikájánál fogva – éppen ezekre az ösztönökre hivatkozó, antiintellektuális rendszerek járnak együtt a legkeményebb elnyomással. Nyilván ez az oka, hogy Thomas Mann-nak, a szellemiség emberének, ma útlevél-nehézségei vannak. Igazi felszabadulást csak az ész és az intuíció kiegyensúlyozott és fegyelmezett szövetségének rendszere hozhat. Ezért áll a politikailag, de nem eszmeileg semleges Thomas Mann a szabadság aktív híveihez sokkal közelebb, mint első pillanatban látszik.
Forrás szerkesztés
- Lásd a vitalapot!