Thomas Mann és a fasizmus
| Thomas Mann és a fasizmus szerző: Bálint György |
Két szimbolikus revolverlövés jelzi Thomas Mann-nak, e természeténél fogva apolitikus írónak politikai fejlődését. Az első a Varázshegy-ben dördül el, a másik egy későbbi nagy novellában, a Mario és a varázsló-ban. A Varázsbegy-ben Naphta fordítja maga ellen fegyverét. Naphta, e különös démoni filozófus, aki a miszticizmus különböző árnyalatait egyesíti gondolatrendszerében, és a kevesek, az „erős egyéniségek” diktatúráját hirdeti, melynek hátvédje a tömegek homályos ösztönössége és primitív irracionalizmusa volna. Naphta hosszú vitákat folytat Settembrini úrral, a világosság és a rend humanista képviselőjével, a latin racionalistával, aki egy ész és felvilágosodás kormányozta demokráciát követel. Settembrini a tömegek nevelését és öntudatosítását hirdeti, Naphta viszont lelki életük antiintellektuális elemein keresztül akarja hatalmában tartani őket. A regényben, mely a háború előtti években játszódik, Naphtával mint zsidó származású osztrák jezsuitával, Settembrini úrral pedig mint olasz szabadkőműves-demokratával, a polgári-forradalmár carbonarók leszármazottjával ismerkedünk meg: végeredményben azonban ideológiájuk egyetlen meghatározott világnézeti keretbe sem szorítható be maradék nélkül. Inkább jelképes sűrített alakok, mint Thomas Mann-nak csaknem valamennyi hőse. A nagy regény vége felé a két vitázó fél valóságos párbajban is szembe kerül. Settembrini a párbajban, humanista elveinek megfelelően, nem él a fegyverhasználat jogával, Naphta viszont, válságos és meghasonlással terhes pillanatok után, agyonlövi magát. Ez a cselekmény is szimbolikus, és mint ilyen, nyitva hagyja a kritikus kérdést: mi történik, ha Naphta nem lesz öngyilkos, és pisztolyával ellenfelét veszi célba? Mit kell ebben az esetben a szabadság és mérséklet hívének a fasisztoid támadóval szemben tennie? Ha hű akar maradni békés-humanista elvéhez, nem szabad felemelnie fegyverét, és a szabadsággal együtt életéről is le kell mondania, csak azért, hogy demokratikus türelmét még a szabadság és demokrácia ellenségével szemben is fenntarthassa. Humanizmusa ily módon önmagát oldja fel és semmisíti meg. Ha viszont az élet és a szabadság védelmében Naphta támadására naphtai fegyverekkel felel, ezzel automatikusan felszámolja eddigi módszereit, és elgondolásainak védelmében teljesen új utakra tér.
Ezeket a kérdéseket nem veti fel Thomas Mann a Varázshegyben, és ez talán az egyetlen hiányossága ennek a könyvnek, melynél nagyszerűbbet és időállóbbat Európa polgári kultúrája aligha fog létrehozni. Pedig erre a kérdésfeltevésre nagy szükség van az olyan korokban, melyekben, mint ma is, mindenkinek választania kell a kalapács és az üllő szerepe között – hogy Burckhardtot idézzük. De felteszi a kérdést, és választ is ad rá Thomas Mann (a maga mindig költői, és mindig szimbolikus magasságokba emelkedő módján) egy későbbi novellájában, a Mario és a varázsló-ban, mely két-három évvel a német fasizmus uralomrajutása előtt íródott. Tengeri fürdőhelyen történik a novella cselekménye. Kissé megváltozott formában látjuk viszont az okos elokvenciájú olaszt. Meggyőző erejű ékesszólását megtartotta, de egyébként mintha teljesen Naphtává alakult volna. Nyugtalanító és misztikus, ami illik is egy bűvészhez és cirkuszi hipnotizőrhöz – mert Cipolla úr (így hívják most) ezen az izgalmas pályán működik. Mutatványaiban van valami ördögi. Szuggesztív képességeivel hatalmába keríti az emberi lélek irracionális részét. Cinikus és megalázó parancsainak mindenki engedelmeskedik: Ösztöneiken keresztül válik parancsolójukká, jobb belátásuk ellenére. Megszégyenítő dolgokat végeztet velük, fölényes, öntelt mosollyal. Marióval, a fiatal pincérrel, hipnotikus transzállapotban elhiteti, hogy ő (Cipolla úr) a menyasszonya. Arra kényszeríti, hogy letérdeljen előtte és megcsókolja. De a diadal csúcspontján megtörik a varázs: a fiatal pincér magára eszmél, és kétségbeesett megdöbbenéssel látja, hogy kit hitt annak, akit szeret. A megszégyenülés és düh paroxizmusában revolvert ránt, és agyonlövi megalázóját és megtévesztőjét.
A novella végén az író megjegyzi, hogy a bűvészmutatványnak megrázóan váratlan befejezése, csodálatosképpen, bizonyos megnyugvást keltett a hallgatóságban. Íme, a válasz az előbbi kérdésre: a leghatározottabb állásfoglalás a misztika és az irracionalizmus, a szélsőjobboldali diktatúrák szövetségesei ellen.
A Harmadik Birodalom megszületése előtti két évben Thomas Mann publicisztikai eszközökkel is megismételte támadásait a tömegeket megzavaró és a gondolkodás tiszta vonalvezetését elmosó miszticizmus ellen. Pályája első felében teljesen politikamentes volt, és világnézeti kérdésekben határozottan konzervatív. Az az ösztönökkel gyanúsan operáló, ködös, de agresszív antiintellektualizmus azonban, mely a „népi” és „tekintély” mozgalmak szellemi alapja, fokozatosan, de határozottan radikalizálta Thomas Mannt. Tőle szokatlanul éles hangú cikkeket írt, és beszédeket mondott a nemzetiszocialista mozgalom ellen. Radikalizálódása nem volt olyan mérvű, mint például Gide-é, de ez bizonyos fokig vérmérséklet kérdése is. Mann egyénisége higgadtabb és statikusabb, mint nagy latin írótársáé. Egy bizonyos: Thomas Mann – polgár és individualista létére – eljutott odáig, hogy a szellem embereinek helyét a munkásság frontján jelölte ki. Igaz, hogy az SPD pártot tartotta a horogkeresztes veszély legbiztosabb elhárítójának, ez azonban inkább politikai s szemmérték hiányára, mint pártállásfoglalásra vallott. Mann, a nagy író, öntudatlanul is élesebben látott, mint Mann, a kezdő és szinte akaratlan politikus. Cikkeiben és beszédeiben még a weimari módszerek eredményességét hirdette, de novellájában már további lehetőségekre és szükségességekre utal.
A horogkereszt győzelme óta Mann önkéntes száműzetésben él Küssnachtban, ezen a történelmi tájon, ahol egykor Tell Vilmos a zsarnok Gessleren végrehajtotta a svájci nép ítéletét. A Tell költője ma bizonyára szintén száműzetésben élne, és – temperemantumának megfelelően – aktívabb harcot folytatna a német fasizmus ellen, mint Thomas Mann, aki emigrálása óta minden politikai megnyilatkozástól tartózkodik. Mondom, ez nemcsak világnézet, hanem vérmérséklet, lelki alkat dolga is, ami művészembernél döntő tényező, és megítélésénél nem hagyható figyelmen kívül. Sajnálatos, hogy Mann egyelőre nem hallatja szavát aktuális politikai kérdésekben, és a gáncs, mely emiatt érte, nem jogosulatlan. Viszont kár volna ennek a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítani. Thomas Mann egész oeuvre-je, szellemiségét tekintve, egyetlen nagy tiltakozás az ellen az egyre terjedő irracionalizmus ellen, melynek szerepe filozófiai síkon ugyanaz, mint a fasizmusé a politikaiban. A misztikus akarati elemek, a „dionizikus” ösztönösség, az intuíció, az ős-szorongások és ős-indulatok, a „tömeglélek” mélyén rejtőző homályos érzelmi elemek kihangsúlyozása és feltétlen felmagasztosítása az intellektuális lelkiismeretességgel és renddel, a racionális-logikus társadalomszervezéssel, a kultúrából és tudományos felismerésből fejlődő ethosszal szemben: ezt jelenti a fasizmus szellemi vonatkozásban. Szóval; mindazt, amit Thomas Mann démoninak és európaiatlannak tart, és amivel szembehelyezi a „gesitteter Abendländer”, a felvilágosult, szellemében felszabadult, fejlett közösségérzésű európai ember típusát. Minden művének legmélyén ennek a súlyos kettősségnek, a rendnek és a démoniságnak végzetes konfliktusa húzódik meg. Új, készülő trilógiája, a biblikus tárgyú József-sorozat is végeredményben a tudatosság, a tisztult bölcseleti és emberi koncepció és a mitikus ködösség és nyerseség küzdelmét mutatja be.
Ez a humanizmus, melyet Mann hirdet, valamikor – a felvilágosodás és a francia forradalom korában – a polgárság eszmei célkitűzése volt. Ma a polgárság agresszív, öntudatos része a fasizmus útjára lépett, és elfordult ettől az iránytól, melynek most már a fasizmussal szemben álló munkásosztály az igazi képviselője. És ebben rejlik az, amit sokan talán nem vesznek észre: Thomas Mann és a munkásosztály önkéntelen eszmei szövetsége.
Forrás szerkesztés
- Lásd a vitalapot!