The Tennisons
szerző: Kortsák Jenő
Miss Emma reggelenként kilenc órakor szokott megjelenni a porondon. A többi művész ilyenkor már rendesen együtt volt, s a tegnapi est eseményeiről beszélgetve dolgozott. Bill a két bulldogját tanította labdázni, a dán óriás a porond közepén emelgette a százfontos ágyúgolyókat. Hátulról August mekegő hangja hallatszott, amint idomított kecskéjét szólongatta. A nagy mentő háló is ki volt feszítve. A magasban az Arrison testvérek dolgoztak. Felváltva repülték át a két szélső trapéz közti levegőt.
Pihenés közben halkan társalogtak.
A tartásukban ilyenkor nem volt meg az az ünnepi komolyság és feszesség, amellyel esténként a villanyvilágítás tüzében a közönség előtt megjelentek. Egyszerűen, szinte természetesen mozogtak. Lomha, tunya mozdulatokkal kúsztak a vékony köteleken fel és alá s csak a döntő, elhatározó pillanatokban, például, mikor Harry, a legfiatalabb köztük, hármas szaltóval repült át a levegőn, akkor estek ki egy pillanatra egykedvű, természetes tartásukból. Villámgyors mozdulatokkal mindegyik a maga helyén termett. Kifeszítették a mellüket s a fejüket a rendesnél kissé magasabbra emelve megbiccentették. Harry, a legfiatalabb, a leghiúbb és legszelesebb közöttük, csókot hintett a két kezével és halkan, gőgösen mondta:
- Voilà!
De ez csak pillanat műve volt. A másik pillanatban észrevették, hogy a cirkusz üres, hogy nincs ott az ezerszemű, bámuló tömeg, aki csodálja őket, aki a testüket, a tökéletes acélos izmokkal borított testüket irigyli.
Kissé elszégyellték magukat, aztán nyugodtabban folytatták a munkájukat.
Volszky egy oszlop mögött ülve, a nézőtérről figyelte őket. A cirkusz néhány gerendájának a javítását, kiegészítését vállalta el. Munkásai fenn dolgoztak a magasban épített állványokon. Ezek munkáját kellett volna ellenőriznie, de nem tette. Az akrobatákat figyelte.
Hidegen, gúnyos mosollyal nézte őket, amint halálos ugrásokkal szelték a levegőt, amint kígyószerű mozdulatokkal átnyalábolták egymást, amint ritmikus lendülésekkel puha kerek íveket írtak le a levegőben. Megindulás nélkül hallgatta nehéz, fáradt lélegzésüket és nem vette észre, hogy a halállal való kacérkodásuk közben fényes, meleg verejtékcseppek ülnek ki a homlokukra.
megindulás nélkül nézte őket s így szólt:
- Nem nagy dolog. Mást se tesznek. Ha gyakorolnám, én is megtanulnám. Mégis csak komédiások. Banda.
Megvetette őket, amint jóravaló, szorgalmas polgárok megvetik a bizonytalan foglalkozású, könnyelműen élő, komoly emberek közé nem számítható művészeket és egyéb népséget.
Akkor sem változtatott a véleményén, amikor Miss Emma először jelent meg a cirkusz porondján.
Ez egy fényes, langyos tavaszi nap délelőttjén történt. A cirkusz tetejéről arany napsugárkévék törtek be és meleg, vibráló aranyesővel vették körül Miss Emmát, amint a nagyajtón lassan belépett. Mindenki odanézett. Ő lassan közeledett a porond felé. A napsugarak követték. Violaszín, testhez tapadó trikó volt rajta. Mindenki csodálkozva gyönyörködött benne. Köréje sereglettek és nyájas, hízelgő bókokat mondva bemutatkoztak neki. Hírből mindenki ismerte. Az Arrisonok személyesen is ismerték. Amerikában dolgoztak együtt. Most öröm riadalommal vették körül és előbbi munkájuktól még kissé lihegve, gyors, szaggatott mondatokban fejezték ki azon való örömüket, hogy a társulat ily értékes taggal gyarapodott.
Ő nyájasan mosolyogva fogott kezet mindegyikkel. Mély kék szeme volt. Volt ebben a kékségben valami az ibolya kékjéből és a nefelejcséből. Tizenhét éves volt és tíz év óta működött a trapézon. Tehetségét a szüleitől örökölte.
Volszky egy oszlop mögül nézte. Amikor megpillantotta, elpirult, aztán megzavarodva gúnyos iparkodott lenni és így szólt:
- Szép leány. Kár érte. Ő is csak komédiás.
De azóta a nap óta minden reggel ott ült a helyén s az óráját nézegetve türelmetlenül várta, míg Miss Emma megjelenik.
Miss Emma kilenc órakor szokott a próbán megjelenni.
Könnyű, macskaszerű léptekkel közeledett a már kikészített trapéz felé. Finom, vékony kezével megfogta a keresztrudat s villámgyorsan fellendült rá. Fürge volt s acélos mozgású, mint a párduc, simán, nesztelenül forgott, mint a kígyó. Mikor egy produkcióját befejezte, megült a vékony trapézon és sima, lányos karjaival a lengő kötélbe kapaszkodva, csintalan mosollyal hintázott, mint a játszó gyermek.
Az arca ilyenkor rózsaszínű volt, a szeme csillogott.
- Miss Emma, - mondta Volszky - ön festeni valóan szép.
A lány nevetve fogadta a bókot s csókot hintve tovább dolgozott.
- Komédiás, - mondta Volszky és nem akart rágondolni.
Másnap megint ott volt a porondon és az óráját nézegetve, türelmetlenül várta a kilenc órát...
Egyszer így szólt a lány Volszkyhoz:
- Amit délelőtt csinálok, az csak gyerekjáték. Skálázás. Este! Akkor művész vagyok.
Volszky összevonta a szemöldökét:
- Este nem járok cirkuszba. Komédia. Nem komoly embernek való. Én komoly ember vagyok.
A lány is elkomolyodott és így felelt:
- Mi az életünkkel játszunk minden nap. Az komoly dolog.
- A játék nem komoly dolog, - felelte Volszky.
Férfias, tüzes szemei találkoztak a lány szelíd kék szemével.
- Férfi, - gondolta a lány és egészen közel hajolva a másikhoz, halkan, melegen mondotta:
- Ma este eljön. A kedvemért.
Volszky nem felelt.
Este ott ült a cirkuszban, a bejárat közelében.
A páholyok, széksorok tele voltak ünneplő ruhába öltözött urakkal, hölgyekkel. A levegő forrt az emberek leheletétől, a kábító parfümszag összevegyült a behozott állatok kigőzölgésével és csiklandozta az orrot és a fantáziát.
Rikító ruhába öltözött, kiabáló, grimaszokat vágó bohócok keringtek a porondon, atléták, légtornászok dolgoztak, izzadtak, zűrzavaros gomolygásban.
A publikum lelkesülten, kipirult arccal tapsolt az ügyeseknek.
- Komédia az egész. Szégyellni való komédia, - mondta Volszky és hidegen, közömbösen várta a történendőket.
Unta magát. A gondolatai elkalandoztak, a zűrzavaros lárma, a fülledt forró levegő elkábította. A cirkusz zaja messziről hangzott, mint valami távolról jövő monoton zsongás. A tervei jártak az eszében. A tervei amiket gondos, szorgalmas munkával meg fog valósítani. A csendes, becsületes, szorgalmas élet. Házat fog venni valahol a vidéken, gyarapítja a vagyonát. Meg fog házasodni... A felesége...
Ekkor egy különös, bizarr induló hangzott fel a zenekarban. Megdörzsölte a szemét. A bejáró vörös függönyei szétnyíltak s egy szőke hajú, szikrázó gyöngyökkel kirakott violaszínű trikóba öltözött lány lépett ki mögüle.
Miss Emma volt.
A publikum tapsolt.
Az induló recsegve zúgott, az emberek taktusra ingatták a fejüket, izgatottan fészkelődtek.
Miss Emma puhán, nesztelenül lépett a vörös szőnyegen, mint az ugrásra készülő párduc.
Nyugodtan, büszkén, fesztelenül mosolyogva nézett szét a közönség között, aztán villámgyors mozdulattal fenn termett a trapézon.
A publikum el volt ragadtatva. Minden szám után dörgő tapssal üdvözölte.
Miss Emma kipirult arccal fogadta s az emberek feje felett lebegve, gyönyörű, ideges testét kinyújtva, büszkén, gőgösen biccentett a fejével.
Mikor a szeme találkozott Volszkyéval, finoman, gúnyosan elmosolyodott.
Volszky elpirult, meleg vérhullám szökött a fejébe s zavarosan dadogta:
- Komédiás.
Ettől kezdve minden szabadidejét a lány közelében töltötte.
Komoly, veszélyes birkózás fejlődött ki közöttük.
Egy este, előadás után megvárta. Emma mosolyogva, barátságosan kezet fogott vele s így szólt.
- Ma szép közönségünk volt. Jól dolgoztam?
Volszky lelkesedve felelte:
- Sose volt olyan szép Miss Emma, mint ma este.
Emma megint ezt kérdezte:
- Jól dolgoztam?
Volszky kedvetlenül összehúzta a szemöldökét s így szólt:
- Nem tudom. Nem érdekel. Gyűlölöm a maga mesterségét. Becsületes, komoly ember vagyok. Ez mégis csak komédia.
Mikor látta, hogy Emma elkedvetlenedik, melegebbé vált a hangja; magához szorította a lány meleg, gömbölyű karját s szenvedélyesen mondta:
- Gyűlölöm a mesterségét és szeretem magát. Maga nem ide való. Szeretem magát. Legyen a feleségem.
Fekete, komoly szeme égő nézéssel kereste a lány tekintetét. Emma nem felelt. Lehajtotta a fejét.
Csöndesen pihegve szivta magába a langyos éjjeli levegőt. A mellén édes szagú tearózsák pihentek. Kábító, finom illatuk néha odacsapódott a férfi arcához.
Szótlanul, egymáshoz simulva mentek. Hallották a liget szökőkútjának csendes csörgését. A levegő tele volt a körönd ezerféle virágának párás, harmatos leheletével.
- Szeretem. Nagyon. Legyen a feleségem, - ismételte Volszky. Lassan magához vonta a lány meleg, pihegő testét. Eleinte ellenkezett, aztán lassan odafordult a feje a férfi arcához... A tó mellett leültek egy padra. A fekete víztükrön árnyszerű hangtalan mozgással úsztak a hattyúk. Néha megbuggyant a víz, amint izmos evezőjükkel megérintették a tószint. ilyenkor ezüstös, csillogó sáv mutatta, hogy merre tartanak. Puha, fehér testük előbukott, majd eltűnt a néma sötétségben. Meleg csönd ereszkedett a tó fölé.
- Hattyúk úsznak a tavon, - súgta a lány.
- Ott hagyod őket, - mondta a férfi - feleségem leszel.
A lány csendesen, boldogan zokogott s így szólt:
- A szüleim is akrobaták voltak. A nagyatyám rendjelet is kapott. Szeretem a mesterségemet.
- Szeretsz?
A lány szemét könny borította el.
- Szeretlek, - mondta.
Elhatározta, hogy ott fogja hagyni azt a pályát, amelyen az apja, nagyapja dicsőségesen dolgozott, otthagyja a cirkuszt, a fényes, ragyogó életet, a tomboló közönséget, az okos, finomnyakú paripákat, a fejükön pörgő, krétaarcú bohócokat, a könnyelmű, merész, szabad népet, akik vidáman néznek szembe a halállal, s büszkén., gőgösen repülnek egészséges, életerőtől duzzadó testükkel a gyáva sápadt embernyáj fölött a forró villámfényes levegőben.
Néhány hét múlva a felesége lett Volszkynak, a szorgalmas, jómódú ácsmesternek. Boldog volt, szerette a férjét és hónapokig nem jutott eszébe előbbi élete.
Hosszú hónapok után, egy meleg nyári délutánon az utcán egy katonai zenekarral találkozott.
A zenekar egy angol indulót játszott.
Pattogó, erős ritmusú, lelkesítő zene volt. Az emberek, akik a zenekarral lépést tartottak, mosolyogtak s a zene taktusára lépve élénken beszélgettek. Néhány inasgyerek ujjongva, csillogó szemmel ugrált a zenekar előtt.
Emma elhalványodva hallgatta a zenét, a szíve sebesen fájó, szúró dobogással vert a mellében.
Azt az indulót hallotta, amelyik az ő munkáját kísérte - akkor. "Akkor", a trapézon, a kábító, vörösen izzó levegőben, amikor ezüst gyöngyöktől csillogó trikóban lebegett a lélegzetét visszafojtó közönség fölött. Úgy érezte, hogy nehéz, nyomasztó álomból ébredt. Ismét előtte állt a múlt, a vidám, szabad élet, a tapsok, az apja, a nagyapja arany érdemkereszttel a mellén. Sok kép cikázott a szeme előtt.
Az induló hangjai lassan elhaltak a távolban, aztán egészen megszűntek. Könyvek szöktek a szemébe.
- Mindennek vége, - mondogatta.
Haza sietett.
A férje jókedvű arccal fogadta. Elővette a pénztárcáját s egy halom bankót mutatott neki.
Szélesen, elégedetten nevetett, megveregette az arcát s így szólt:
- Ma megkaptam a nagy vállalatom díját. Végre van fölösleges pénzünk. Valahol kinn, messze a várostól veszünk egy házat. Aztán ott élünk. Csendben fogunk élni.
- Csendben, - mondta ő és ismét felhangzott a fülében az induló pattogó, lelkesítő muzsikája.
Bezárkózott a szobájába s fuldokolva zokogott. Lefeküdt a földre, a padlóhoz verte fejét. A melle zihálva, hörögve hullámzott.
- Mindennek vége, - mondogatta s folyton ott zsongott a fülében, ott muzsikált a lelkében a lüktető halk melódia. Kimerülten feküdt az ágyában, a fejét befúrta a párnák közé: az induló hangosabban, részegítő, mámorító tűzzel közeledett. Mintha nagyon messziről sietne, rohanna feléje egy óriási zenekar. Mire odaérkezett hozzá, ő már várta őket lila ezüstös ruhájában s a trapézt megfogva elkezdte mutatvány sorozatának első számát. A közönség mind tisztábban láthatóvá vált. Fényes világosság vette körül s ő lihegve, minden erejét összeszedve dolgozott. A tágas bejáratnál megismerte Billt a két bulldogjával, látta, hogy elismerően bólogat a fejével. Büszkén, gőgösen csókot hintett a közönség felé s megkezdte a nagy halálforgást. Meleg, zsibbadt levegő-hullámok fürösztötték a tagjait s ő szédületes gyorsasággal forgott.
Alulról dörgő taps hangzott fel.
Boldogan mosolygott.
Álmodott...
Másnap fáradtan, bágyadtan ébredt fel. A feje zúgott, fájó üres szomorúság terpeszkedett szét a szívében.
Odakinn fényes, aranyos napsugárban fürdött az udvar. A fák ágai közül hangos verébcsiripolás hallatszott.
Kinyitotta az ablakot s kinézett.
Egyszer csak egy nyurga, sápadt arcú fiú somfordált be az udvarba. A hóna alól elővett egy csomagot s kiterítette a földre. Fakó szőnyeg volt. Aztán gyorsan levetette a kabátját s a nadrágját s néhány pillanat alatt violaszínű kopott akrobata-kosztümben állt a ház egybesereglett lakói előtt.
A fiú dolgozni kezdett s az emberek csodálkozva bámulták.
Emma kihajolt az ablakon s kipirult arccal leste a fiú minden mozdulatát. Az arca tüzelt, a szeme lázasan csillogott s amikor a fiú egy kettős szaltóval befejezte a mutatványát, elragadtatva tapsolt neki.
Mikor a fiú elébe tartotta a kalapját s bátor, tiszta nézésű szemével ránézett, könnybe lábadt a szeme, s a hangja kissé remegett. Így szólt:
- Bravó fiam, szépen dolgoztál, csak a szaltóknál igyekezzél jobban homorítani - és egy ezüst forintost dobott a kalapjába.
A fiú csodálkozva nézett rá s ezután minden szombaton megjelent a házban.
Megszerette a szomorú, kékszemű, karcsú termetű asszonyt, aki oly barátságosan beszélgetett vele, meghallgatta nagy szakértelemről tanúskodó tanácsait és elmondta neki a vágyait, a reményeit, hogy mióta dolgozik, hogy mennyit nélkülözött; egy napon pedig örömtől sugárzó arccal újságolta, hogy a nagy cirkusz a tagjai közé szerződtette.
Az asszony akkor nagyon elkomolyodott s így szólt:
- Aztán megbecsüld a mesterségedet.
Mikor a fiú elment, sokáig sírt.
A férje pedig mindezekből nem vett észre semmit. Emmára ezután szomorú, egyhangú, minden változatosságot nélkülöző napok következtek.
Ikrei születtek. Fiúk.
Mikor felépült, ez volt az első gondolata: vajon ép-e a testük. Kivette a pólyából és gondosan megvizsgálta őket. Rózsaszín lábacskáikkal rugdalózva hangos sírással fogadták ezt a műveletet. Kis mellük zihálva pihegett.
Ő hangosan nevetett örömében s ezt suttogta:
- Széles, erős mellkasuk lesz.
Aztán a combjaikat vette szemügyre; minden tagjukat külön-külön, vajon arányosak-e, elég erősek-e. Reszketve, visszafojtott lélegzettel hajolt föléjük az ujjaival végigsimogatva puha, meleg testüket hízelgő, gügyögő szóval csitítgatta őket.
Hibátlanok voltak. A szemük kékszínű volt, az ibolya és nefelejcs kékjéből. A hajuk szőke.
Hibátlan, arányos termetű, izmos fiúknak ígérkeztek.
A melléhez szorította őket és csókkal borította az arcukat, egész testüket.
- Hatalmas, erős fiúk lesznek, - mondogatta - trapézon fognak dolgozni.
Aztán eszébe jutott, hogy a férje ellenezni fogja ezt a tervet. Kétségbe esett s gyűlölni kezdte a férjét.
A férjét csak ebédnél és este vacsoránál látta. Csendben, szótlanul ültek egymással szemközt. ha valamelyikük megszólalt, rendesen napi eseményekről folyt a beszéd. Apró, jelentéktelen események, unalmas, hétköznapi dolgok. A férj csak üzleti ügyeiről szeretett beszélni. Ilyenkor kissé élénkebb lett az arca.
- Szorgalmas vagyok, az voltam mindig, - szokta mondogatni. - Van is foganatja. Jövő évben kinn lakunk Lőrincen. Házat vettem, meg egy kis kertet. Csendben fogunk élni.
A lámpás álmosan világított, hosszú iromba unalmas árnyak terpeszkedtek a tarka festésű falon. Az óra halk, monoton ketyegése bántotta, ónos kábulatba ejtette. A ruha, amit javítgatott, kiesett a kezéből, rég ismert képek kezdtek rajzani réveteg szemei előtt: nagy fényesség, szikrázó ruhák, halk rég nem hallott melódia csendült meg a fülében.
- Csendben élni, - mondták gépiesen az ajkai. Összerázkódott s kinyitotta a szemét. Ismét ott ült szemközt a férje, a szorgalmas, pénzgyűjtő munkásember. Nyugodt, tiszta nézésű szemei kérdően néztek rá:
- Mit csinálnak a fiúk - kérdezte, - ugyan milyen pályára neveljük őket?! -
Az asszonynak felvillantak a szemei. Kinyílott az ajka, egy szót akart kimondani.
A férj megelőzte. Nyugodtan, megfontoltan így szólt:
- Az lesz belőlük, ami az apjuk volt: szorgalmas munkás ember.
Az asszony halványan, szó nélkül felállt s kissé ingadozó lépésekkel bement a fiúkhoz. Rózsaszínű bölcsőben feküdtek mindketten s édesen, mélye aludtak.
A bölcső fölé hajolt. Sokáig nézte szőke, pufók arcukat, íves szemöldöküket, tömzsi, egészséges kis testüket. Megcsókolta őket s így szólt:
- Az lesz belőletek, ami az anyátok volt. Szabad emberek lesztek.
Ettől a naptól kezdve megváltozott. A nagy, szomorú levertség, ami az utóbbi időben erőt vett rajta, eltűnt. Az arca ismét rózsaszínű lett, a szemei villogók, bátor, egyenes nézésűek. A termete visszanyerte ruganyosságát, hajlékonyságát, a lépése ismét az ő lépése volt, a párduc puha, biztos, acélos lépése. Bátor volt és büszke, mint a fiait védő nőstény oroszlán.
Minden idejét a fiainak szentelte.
Visszaidézte emlékébe azokat a módszereket, amikkel az apja, nagyapja, vándor éveinek ismerősei nevelték, edzették, erősítették a fiaikat, hogy hajlékony legyen a derekuk, izmos a karjuk, biztos a lépésük, bátor, önérzetes a nézésük. Játszott velük, mint a macska a gyerekeivel s játszva edzette a testüket. Büszkeségtől csillogott a szeme, mikor a fiúk a többieknél egészségesebben, gyorsabban fejlődtek. Versenyt futott velük, birkózni tanította, s maga bíztatta őket, hogy a jegenyék sudaráig felkússzanak madár fészkekért.
Ilyenkor a türelmetlenségtől reszkető orrcimpákkal figyelte a fiúkat. Ott állt a fa alatt, s mikor leérkeztek, ölbe kapta s össze csókolta s megjutalmazta őket.
- Büszke vagyok rátok, - mondogatta boldogan.
A két fiú nőtt, erősödött.
Hat éves korukban hasonlítani kezdtek az anyjukra. A szemük ugyanaz a szelíd, bátor nézésű kék szem volt, a hajuk ugyanaz a szőke haj.
Szerették, imádták az anyjukat. Nem voltak játszópajtásaik, mert nem volt szükségük rájuk. Egész napjukat vele töltötték. Este fáradtan, boldog, lusta álmossággal bújtak mellé. Ilyenkor meséket mondott nekik. Különös mesék voltak ezek. A saját gyerekkorának a színes, fantasztikus hőseit írta le nekik: Blondint, aki torony magasságban kifeszített kötélen vitte át a hátára kapaszkodó embereket, - könnyedén, hetykén lépegetve, - Carvert, a biztos szemű lövőt és a dédapjukat, a világhíres légtornászt... arany érdemkereszttel a mellén... Leírta a cirkuszt, apróra, részletesen, a kosztümöket, a piros színű gyöngyöktől szikrázó selyem trikót, amely simán, puhán fekszik az ember testén, amelyiken keresztül látszik az izmok vibrálása, a vér lüktetése. És a zenét, a pattogó, lelkes indulókat, amiktől az ember fejébe szökik a vér... és a csöndet. a halálos lélegzet nélküli csendet, amikor a hármas szaltó következik, amikor a zene elhallgat és a violaszínű szikrázó test puhán, simán keresztül suhan a levegőn, a sápadt emberek felett.
- Voil"ŕ!
A fiúk visszafojtott lélegzettel hallgatták. Színes, forró képek rajzottak az agyukban.
Mikor elaludtak, kissé kinyitották az ajkukat s az ajkuk köré letelepedett az álmodók tiszta, leheletfinom mosolygása.
Az anyjuk fölébük hajolva gyönyörködött bennük s így szólt.
- Szabad emberek lesztek!
A fiúk nőttek, fejlődtek s hét éves korukban tíz éveseknek látszottak.
Mióta kinn laktak a falusi házukban, Volszky csak esténként látta a családját. A nappalt a városban töltötte. Esténként, mikor hazatért, rendesen jókedvű volt. Megveregette a fiúk arcát s almát, meg mogyorót vett elő a zsebéből. A fiúk megköszönték az ajándékokat s visszabújva az anyjuk mellé komolyan nézték az apjukat. A szemöldöküket összevonták s a kezükkel görcsösen az anyjuk ruhájába kapaszkodva röviden, nehezen mozgó nyelvvel felelgettek az apjuk vidám kérdéseire.
- Hasonlítanak rád, - mondta Volszky, - kis gyerek korodban ilyen lehettél. Nekik azonban jobb dolguk lesz. Ők nem lesznek komédiások...
Más alkalommal így szólt:
- Úgy-e már elfelejtetted "őket"? Úgy-e jobb így? Szép banda volt az!
Megvetően intett a kezével.
Az asszony gúnyosan, gőgösen mosolygott.
Most már komolyabb munkára fogta őket. A kertjükben egy magányosan álló pavilonban dolgoztak, titokban, zárt ajtók mellett. A tágas terem keresztgerendájára trapézt függesztettek s itt folyt a lázas, fárasztó, komoly munka. Előbb egyenként végezték a gyakorlatokat, aztán csoportban. Lassanként összeszoktak, összetanultak: az anya s a két fiú. Inaik acélosan, fiatalos ruganyossággal működtek s a két fiú a mókus ügyességével, gyorsaságával kúszott fel az anyja testén a kötéllétrára. Halk vezényszavak hangzottak a délutáni nap fülledt levegőjében és a kis testek merész lendülettel röpültek a magasból anyjuk karjai közé. Emma nyugodtan, kissé pihegő kebellel figyelte minden mozdulatukat; szétterpesztett lábakkal, kiterjesztett karokkal várta a fiait. Aztán ügyes, biztos fogással elkapta a derekukat, s homlokon csókolva őket ezt mondta:
- Bravó, merész fickók vagytok. Rajta! Rajta!
A fiúk lelkesülten dolgoztak tovább. Arcuk piros volt az erőfeszítéstől, a gyönyörűségtől, a büszkeségtől.
Mind merészebbek, biztosabbak lettek a dolgukban. A tartásuk energikusabbá, a nézésük bátrabbá, büszkébbé vált. Minden sikerült mutatvány után az anyjukra néztek kérdő tekintettel, ha mosolygott, ők is nevettek a röviden, kissé gőgösen megbiccentve a fejüket, csókot hintettek felé s ezt a szót mondták:
- Voil"ŕ!
Emma tapsolt örömében s így kiáltott:
- Híres emberek lesztek. Olyanok, mint a nagyapátok.
Aztán lázas buzgalommal tovább dolgoztak...
Volszky ebben az időben avval a tervvel foglalkozott, hogy a fiúkat egy műszaki iskolába fogja adni, ahol tökéletesen elsajátíthatják az ő mesterségét.
Egy délután, száraz, erős napsütéses délutánon egyedül volt a két fiú a kerti pavilonban. Egymás mellett ültek a keskeny trapézon és csendesen himbálták magukat. Az ajtó nyitva állt s a délutáni nap forró aranyeső alakjában ömlött be a félhomályos hűvös terembe.
- Ma erős napunk lesz, - mondták a fiúk s türelmetlenül tekintgettek ki az ajtón a gyümölcsöktől roskadozó barackfák felé!
- Mindjárt jön, - mondogatták izgatottan, anyjuk után sóvárogva.
Ekkor egy csodaszép, szőke női alak jelent meg a kert bársonyos, zöld pázsitján. Könnyedén, lábujjhegyen lépegetve jött. Violaszín selyem trikó fedte a testét. Ezüst gyöngyök szikráztak rajta.
Mikor felismerték, csókokkal borították el az arcát, a haját, a karjait. Emma mosolygott és két összehajtott violaszínű selyemtrikó nyújtott át a fiainak:
- Most már megérdemlitek, - mondta büszkén.
Néhány pillanat alatt átöltözködtek. Gyönyörű játék kezdődött. Minden izmuk hatványozottan működött, boldog nevetéssel, halálos merészséggel, könnyedén, játszva végezték a legnehezebb gyakorlatokat. A levegő izzott, forrott körülöttük, a halványlila testek simán, puhán siklottak a félhomályos szoba levegőjében.
Most egyformák voltak mind a hárman. Az anya kissé teltebb, izmosabb. Mint a nőstény párduc, akit összecserélünk a felnőtt fiaival, s akit csak nyugodt fölényes tekintete különböztet meg a fiúk eleven, szikrázó fiatalságától.
A nap egyre ömlött a nyitott ajtón, mint valami lassú folyású olvadt aranyfolyó.
Ekkor megjelent az ajtóban Volszky.
A három csillogó ruhás ember egy pillanat alatt a földön termett s szorosan egymás mellé állva lihegő kebellel várta a történendőket.
Volszky sápadtan, vérbe borult szemmel nézte őket.
Ők bátran, nyugodtan álltak. A kék szemük csillogott.
Még egy pillanatig csönd volt. Behallatszott a kertből a rigók éles füttye.
Ezalatt a pillanat alatt megértette Volszky, hogy mindennek vége, hogy minden fáradtsága hiábavaló volt. Ezt a három embert nem téríti le az útjáról. Régi gyűlölete megint kigyulladt a szívében. A pénzgyűjtő polgár gyűlölete az életükkel játszó, máról holnapra élő komédiások iránt.
A botját görcsösen szorongatta a kezében; aztán hadonászni kezdett vele. A torka görcsösen elszorult. Süket, fuldokló hangon kiáltotta:
- Takarodjatok! Komédiás fajzat! Takarodjatok!
Néhány lépést tett feléjük.
Egy pillanatig farkasszemet néztek vele. Aztán mentek. Egymás kezét fogva, szorosan összesimulva mentek. Az ezüstgyöngyök a ruhájukon szikrákat szórva villogtak. Aranyszőke hajuk csillogott.
Fájó, kínzó szomorúság szorította kegyetlen szorítással a szívűket.
A nap aranyfátyollal vonta be életerőtől duzzadó testüket.
Mentek...
Tíz év múlva Volszky öregedni kezdett. Munkakedve megszűnt. Abbahagyta vállalkozásait s végleg kiköltözött a lőrinci házába.
Csendben éldegélt. A homloka barázdásabb lett, a haja deresedett, epés, zsémbes embernek ismerte mindenki. A délelőttöket otthon töltötte; fúrt, faragcsált és csupa takarékosságból maga végezte el kis birtoka összes kézműves munkáját.
Ebéd utántól estig özvegy Kammerné kis kávéházában üldögélt. Ide csupa hozzá hasonló, korán öregedő polgárember járt, akit fiatal éveiben a vagyon utáni tülekedés, a megfeszített munka megfosztott életerejétől, s akik mos lomha egykedvű egymásutánban pergették le napjaikat. Éveik száma után még fiatalok lehettek volna, de a lelkük kiszáradt, kifáradt.
Egy zöld, viaszkos vászonnal leterített asztalnál ültek többen s csöndesen beszélgetve, pipázva, a kártyázókat figyelve töltötték az idejüket. Este nyolc órakor köszöntek Kammernénak, aki szintén ott töltötte a kis kávéházban egész napját s a foltos, rosszul amalgámozott tükör előtt ülve dirigálta egyetlen pincérét, Tódort.
- Jó éjszakát Kammerné, - mondták.
- Már hazamennek? - kérdezte az özvegy, s bár tudta, hogy holnap ugyanabban az időben pontosan meg fognak jelenni, sohasem mulasztotta el édes udvarias mosollyal megkérdezni:
- Mikor lesz ismét szerencsém?
- Holnap, ha időnk engedi, - mondta Volszky a többi helyett.
Kammerné megfenyegette az ujjával Volszkyt, aki legvagyonosabb vendége volt s így szólt tréfálkozva:
- Mos szépen haza kell menni. Magától kitelik, hogy bemegy a városba! Orfeumba!
Jóízűen nevettek, az öreg Baracs, a gazdag szíjgyártó így szólt:
- Kitelik tőle, fiatal korában sokat ténfergett olyan helyeken.
Hamisan, csúfolkodva hunyorogtak a szemükkel, aztán egyenként kiléptek a kis falu csendes, sötét utcájára.
másnap pont két órakor megint ott voltak.
Volszky volt a legcsöndesebb köztük. Családi ügyeiről sohase beszélt. A többiek valamikor pontosan értesültek a történtekről, de tíz esztendő alatt mindenki hozzászőtt valamit Volszky esetéhez s az egyszerű családi eseményből szövevényes, fantasztikus mese lett. Minduntalan újabb, bizarrabb részleteket tudtak meg róla s ha ő nem volt ott, közelebb tolták egymáshoz a székeiket s összebújva titokzatos, halk hangon mesélték egymásnak a régi históriát. Ilyenkor Kammerné is leszállt a trónusáról és közéjük ült.
Előfordult, hogy ilyenkor kinyílt az ajtó s Volszky megjelent. nem jöttek zavarba: elcsendesedtek és sörös poharaikat felemelve rá köszöntötték.
- Éljen Volszky - a váratlan vendég! - mondták.
Tapintatosan, gyengéden bántak vele. Kerültek minden vonatkozást, ami a múltat felkelthette volna az emlékében. Gyerekekről sose volt szó. Egyszer régebben előfordult, hogy egyikük dicsekedve megemlítette, hogy a fiát aznap bevette az üzletbe cégtársnak.
Volszky ekkor elhalványodott s szótlanul eltávozott.
Két nap múlva ismét megjelent. Kissé komorabb, szótlanabb volt. Más változás nem látszott rajta...
Délelőttönként néha körül sétálta a kis falu utcáit. Hangos, viháncoló gyereksereg ugrált, hempergett a porban, kiáltozva hancúroztak, labdáztak. Ő messziről nézte őket.
- Vajon hol lehetnek, - mondta halkan.
Néha különvált egy-egy fiú a többitől. Azt elfogta s megszólította. Rendesen ezt kérdezte:
- Milyen pályára lépsz?
- Az leszek, ami az apám volt, - felelte a fiú.
Ilyenkor fölvillant a szeme s megjutalmazta a gyereket.
Ezeket a kalandjait sohase mesélte el a délutáni társaságának...
Egy délután így szólt a mindig vidám Kammerné:
- Mégse járja, hogy ilyen fiatal legények, mint önök uraim, naphosszat itt ülnek. Egyszer benézhetnénk a városba.
- Mond valamit, - jegyezte meg az egyik.
Ekkor kinyílott az ajtó. Egy munkásféle ember jött be s színes, hatalmas plakátot függesztett fel a falra.
A plakáton ez állt:
- The Tennisons.
Három violaszínű ruhába öltöztetett akrobatát ábrázolt. Testvérek lehettek, mert nagyon hasonlítottak egymásra.
- A szemük kék volt, a hajuk aranyszőke.
Kammerné tapsolt a kezével s örvendezve, így kiáltott:
- Íme itt van az alkalom. Elmegyünk a cirkuszba. Én is jövök. The Tennisons! Olvastam, hogy nagyszerűek.
A váratlanul eljövendő esemény örömmámorba ejtette.
Az öregek kissé húzódoztak, végre elhatározták, hogy mennek. Mégis Volszkytól tették függővé a kirándulást.
Volszky sápadtan, összevont szemöldökkel ült a helyén. A plakátot nézte. Hosszú ideig gondolkodott, végre halkan, kissé elfogultan, szinte szégyenkezve mondta:
- Eljövök.
Másnap valóban megjelentek a cirkusz előadásán. Szorosan egymás mellé húzódva gubbasztottak a bársony székűkön... Bántotta őket a fényes világosság, a nyüzsgő, izgatott zene-bona. Szemükkel hunyorogva, bizalmatlanul tekintgettek jobbra, balra s idegenül, értelmetlenül bámultak a körülöttük ülő emberekre, mint a vadmadarak, ha egyszerű zöld léces kalitkájukból fényes, csillogó aranykalitkába teszik őket.
Volszky érezte legelőbb otthon magát. Lassanként feléledtek az emlékében a múlt elhalványult, elmosódott képei és a könnyelmű, pompázó, bizonytalan csillogás iránti gyűlölete is kiújult a lelkében. Hidegen, gúnyosan akart viselkedni.
- Nem nagy dolog az egész, - mondotta, de belül a lelkén valami nagy fáradtság, ideges, öreges remegés, valami fájdalmas öröm kezdett szinte észrevétlenül erőt venni, nőni...
- Komédiások. Nem nagy dolog az egész, - mondogatta ismét erőlködve, hogy elfojtsa a belsejében mindinkább növekedő, erősödő remegést.
Nyugtalanul az ajtó felé tekintgetett, ahol a vörös bársony függöny mögött a következő számok szereplői várakoztak.
Kammerné, Baracs, meg a többi öreg polgár ezalatt lassanként felmelegedett. Az arcuk engedett a zavart bizalmatlanságból, már nem féltek attól, hogy megcsalják őket. Egyszer, kétszer elnevették magukat, a bohócok mutatványa pedig végleg felvidította őket. Tele torokkal nevettek a kövér, húsos tenyerükkel szorgalmasan tapsoltak.
- Bravó, - mondta Kammerné, - ugye mondtam, hogy mulatságos lesz!
Baracs Volszky kabátját húzgálva így szólt:
- Csodálatos, mi mindenre képes az emberi ügyesség.
Egy kis kövér kereskedő, aki harminc év óta nem volt mulató helyen s aki Baracs mellett ült, ezt mondta:
- Mennyit mulaszt az ember, ha elvonul a világtól!
A levegő forróbb lett, a villanylámpák vibráló, fényes csillogással vették körül a földszinti páholyok előkelő, frakkos, báli ruhás, ékszerektől görnyedő közönségét.
Vörös frakkos szolgák futkostak a porond körül s a nagy mentő háló kifeszítésével foglalkoztak.
A közönség izgatottan mozgolódott. Egy nevet kezdtek mondogatni. Először csak az első szótag volt megérhető, aztán a második, végül tisztán, egészen érthetően hangzott mindenütt:
- The Tennisons! The Tennisons!
- Akik a plakáton vannak, - magyarázta Kammerné.
Volszky mozdulatlanul nézett a bársony függöny felé. A száját keményen összeszorította. Rövideket lélegzett.
A zene egy angol indulót kezdett játszani. Ismerős, lüktető, pattogó melódiát. Volszky sápadtan, összetörve ült a helyén. Régi, elaludt érzések ébredtek fel a lelkében. Homályos, érthetetlen indulatok tolongtak az agyában.
A függöny szétcsapódott. Kiléptek a Tennisonok.
A zene erősebben szólt. A trombiták, húrok, réztányérok diadalmasan, fékeveszetten zúgtak.
- Az ő indulója, - mondta Volszky.
A három Tennison nyugodt, könnyed lépéssel haladt a piros szőnyegen a porond közepe felé. Simán, puhán léptek, mint az ugrásra készülő párducok. Violaszín trikó fedte a testüket. A hajuk aranyszőke volt. A anyát alig lehetett megkülönböztetni a fiaitól, csak a nyugodt, fölényes tekintete tette felismerhetővé.
A porond közepén megálltak s a közönségen végig hordozva tekintetüket kissé gőgösen biccentettek a fejükkel.
A következő pillanatban fenn voltak a magasban, a lihegő, remegve kéjelgő embernyáj felett.
Nyugodtan, fölényes biztonsággal dolgoztak. Hangtalanul, bársonyos, puha mozdulatokkal karolták át egymást, aztán elereszkedve hosszú, kígyózó ívben repültek át a levegőn. A három test, az anya és a két fiú egy egységes testet alkotott. Néha elváltak egymástól, majd ismét találkoztak. Minden mozdulatuk egyöntetű, harmonikus, szeretetteljes volt. Diadalmas, tiszta szeretettel néztek egymás szemébe, amikor a levegőben repülve találkoztak. Fölényes, egymás ügyességébe vetett bizalommal lendítették egymást a halálos mélység fölött a másik karjaiba...
Aztán villámgyors mozdulatokkal a helyükön teremtek. Lenéztek a sápadtan bámuló közönségre s halkan, gőgösen mondták:
- Voil"ŕ!
Mikor a közönség dörgő tapsa közepette eltűntek a vörös függöny mögött, Kammerné elragadtatva mondogatta:
- Csodálatos, tökéletes emberek.
Volszky szemében könnyek csillogtak, sápadtan, zavartan hebegte:
- A fiaim voltak. A családom volt.
Fölkelt s bizonytalan, reszkető léptekkel a kijárat felé sietett. A kis teremben megtalálta őket. Megtörten, sápadtan tartott feléjük. Mrs Emma rögtön felismerte. Így szólt a fiaihoz:
- Az apátok!
A fiúk zavartan, melegen csillogó szemmel néztek az ősz hajú, öreges emberre.
- Az apánk, - mondták megindultan.
Ő pedig megfogta a kezüket, végigsimogatta a testüket s a violaszínű trikón keresztül megérezte a vérük, az ő vérének melegét...
- Bocsássatok meg, - ezt akarta mondani...
Ezt az estét együtt töltötték a lőrinci házban. A szobában kellemes meleg terjengett, a lámpa félhomályosan égett, az óra halkan pontosan ketyegett. Az asztal fölé hajolva egymással szemben ülve beszélgettek. Mikor reggeledett, álmosan boldogan lefeküdtek a régi, puha vánkosokkal teli ágyukba s édesen, mélyen aludtak.
Néhány nap múlva négy tagból állott a Tennison csapat.
Az első estén különösen idegenül érezte magát a violaszínű, gyöngyöktől sziporkázó selyem trikóban.
Míg a családja fenn dolgozott, a földszinten ő végezte a mutatványokhoz szükséges szolgálatokat.
- Ki hitte volna, - mondta Emma.
A fiúk szeretettől csillogó szemekkel biztatták, bátorították: bemutatták a többieknek is:
- Az apánk, - mondták büszkén, boldogan.
Idővel megszokta, megszerette az új életpályát. Rendesen a felesége mellett lépett a porondra. A termete is kiegyenesedett, könnyen, simán lépett a többiekkel és mikor a közepén egyszerre megálltak, a többiekkel együtt ő is megbiccentette röviden, kissé gőgösen a fejét.
Özv. Kammerné kávéházában sokáig és sokféleképpen tárgyalták Volszkynak, az ácsmesternek ezt a különös esetét...