Tetőn
szerző: Fejes István
Tetőn vagyok ma már, ormára jutván
Ama parányi kornak, mely enyém,
S mely reng ma még, mint reng a kicsi hullám
A Végtelenség roppant tengerén.
Nagyot lélegzem itt fenn és megállok,
Szemem' a könytől megtörülgetem,
Hogy széttekintve lássam: merre szállok?
És merre jöttem a tetőre fel?
A merre jöttem, mélység néz utánam,
De hosszú útján bárha túl vagyok,
A lelkem visszajátszik, mint az árnyban
A nap a tájra, melyet elhagyott.
Eltűnt koromnak, elejétől sorban,
Álom ködén át látom képeit;
Látom a bokrot és a zöld bokorban
A kis madárkák rengő fészkeit.
Vidám gyermekkor, drága, boldog álom !
A sík mező mienk virágival;
Miénk az erdő, és a bércz ölében
A vig manó velünk kaczag, rival.
Miénk a sasfiu az égbe nyult fán,
S a pitypalatytojás a fű között,
S az a puha kenyér, anyakéz nyújtván,
A mit verejték még nem öntözött.
Látom a forrást ott a szikla alján,
Körötte üde pázsit bársonya,
A hol szerelmemet játszódva dallám,
A mig a hableány elbájola.
Tündére van, hajh! minden ifjú szívnek,
Midőn szerelme mámorában él,
És mint nekem, ha éveink repülnek,
Majd arrul is csak egy emlék regél!
De hah ! mi zúg ? mi jajszó réme hallik ?
Örvény sodorja a kicsiny hajót;
Az élet, ím, mint tenger árja zajlik.
A vész süvölt, az árbocz meghajolt.
Ah! jártam arra és a vész dühével
Megvívtam én is a nehéz csatát;
Sebét viseltem égető tüzével,
Megváltva a bukás gyalázatát.
Küzdés az élet, s bár csapás kímélje,
Az érző szivek harcza nem szűnik ;
És lelked is, ha nem lappangva éle,
Százszor kemény sziklákba ütközik.
Nyilt homlokod', mely várta koszorúját,
Tövissel vérzi gyakran a világ ;
Hívatlanok eszméid' összedulják,
És áldozat lesz sokszor, a ki áld.
Láttam a harezot, embert ember ellen
Hiu csatákban láttam küzdeni;
Láttam az önzést állni sanda lesben,
Lángot sziszegvén kigyónyelvei.
Gonosz s botor reám is tört elégszer,
De utamon kettős paizs fedett:
A láng dühét leküzdém hideg észszel,
S megkönnyezém sértőmön a sebet.
Most mái- tetőn vagyok, a táj mögöttem,
S nyugodt mosolylyal nézek vissza rá ;
Örvényeit és csábjait legyőztem,
S harczát szivem híven megharczolá.
Pihenni kéne itt hát egy kicsinykét,
Elszenderülni bár egy perezre csak,
Hogy téged, ó ! játékimmal letűnt kép,
Még álmaimban visszahozzalak!
Boldog, derűs kor, melynek gondja nincsen,
Azt, azt sovárgja vissza még szívem :
Baráti lelket, a ki földerítsen,
S álmom fölött is őrködjék hiven,
A ki nem ismer önzést, csak szerelmet,
Ki nem tagad meg s nem hagy el soha;
Kinek, ha csüggedés szállná e keblet,
Fülembe csengne biztató szava.
Mert menni kell tovább, előre, újra,
Megnyílt előttem lefelé a táj;
Bezgő ködét hűs őszi szellő fújja,
S útjára bágyadt nap sugara száll.
És messze, messzebb, zordon téli tájak
Bús sivatagja, hó és zúzmara ;
A csillagok örök sötétbe szállnak,
S a napnak elfogy minden sugara …
Mi rémes volna, ó ! ez útra kelnem,
Gyámol nekül, magamra, egyedűl;
De sorsom, im, megengedé pihennem,
S mint déli nap, a lelkem földerül.
Az ég megadta, a miért esengtem :
Örangyalom a keblemhez simul,
És vesztve annyit, mindent visszanyertem,
Mert még szívem ma újra él s virul.
Övet szorítok, jöjjön a jövendő!
Mélységinél nem szédűl meg fejem ;
Hol véget ér az, a mi eltünendő,
Új-fényt derít rám ott a Végtelen.
Szívem szerelme, mely lángol s lobog még,
Lejtőmön is világol és vezet,
S ha majd napom a tengeréjbe omlék,
A sírba viszem ez öröktüzet!