Testvéri szózat Magyarország hölgyeihez
szerző: Szendrey Júlia
Először a hivatalos Közlöny 1849. április 8-án, Debrecenben kiadott 74. számának 270. oldalán jelent meg.[1]
Hazám hölgyei! Testvéreim!
Rövid idő mulva vagy egy szabad haza boldog gyermekei, vagy egy meggyilkolt hon szerencsétlen árvái leszünk. És ha a közelgő elhatározó perczben megóv bennünket a magyarok Istene az elcsüggedéstől, azt ezereknek örömrivalgása fogja követni, amellett tudatja a világgal, hogy közös egyetértéssel harczoló népünknek sikerült szabadságát kivívnia. Drága árt kell bár adnunk, vért és életet áldozunk érette, de ha végre győzünk, győzelmünk nagyszerűsége sokkal felül fogja mulni szenvedéseink nagyságát. Igen, mi nők is, kik ha nem is harczolhatunk a csatatéren, annál többet tehetünk saját körünkben, mi is szilárd lélekkel tudunk most nélkülözni mindent, minek feláldozásával a közös erőt szaporithatjuk; családunkat, vagyonunkat tudjuk önként hozzátenni a nagy árhoz, melyet hazánknak szabadsága kiván.
Elég sokáig maradtunk érzéketlenek hazánk szenvedései iránt; elég sokáig mellőztük honleányi kötelességeinket, most már kétszeresen kell lerónunk tartozásunkat: bünhődnünk az elveszett multért s méltókká tenni magunkat a jövőre.
Nyujtsunk segédkezet lelkes honfiainknak, kik megvetve a halált, békével türve minden nélkülözéseket, őseinkhez méltólag: lelkükben véres boszuval szabadságunk ellenei iránt s kezükben öldöklő fegyverrel léptek ki a sikra, megszerezni honunknak a szabadságot, mi neki szükségesebb, mint nekünk a lég, hogy élhessünk, s a virágnak a napsugár, hogy virágozhassák.
S e nagy czél kivivására szükség van mindnyájunkra, mindazon áldozatokra, melyekre képesek vagyunk! S ezt nem szabad most egy pillanatig sem felednünk, lelkiismeretesen kell teljesitenünk a legcsekélyebb részletig, mert csak igy teremthetjük össze a megkívánt egészet. Ha valaha, úgy bizonynyal most van azon kor, midőn női lelkek s női kezek használhatnak hazánknak. S nem dicső eszme-e ez? használhatni hazánknak, a szép, a dicső Magyarországnak!
Ti sokan, kik már elvesztettétek mindenteket, kik nem birtok egyébbel szenvedésteknél, ti özvegyek és árvák, még ti is áldozhattok hazánknak: áldozzátok föl tétlen kétségbeesésteket, szüntessétek meg keserű könnyeiteket, szünjetek meg lelketrázó panaszaitokkal, nehogy visszarettentsetek másokat, kiknek majd nem leend erejük megvívni az áldozatot, mely tőlük is kívántatik, mert keserveitekben önön jövőjüket vélik látni. Ne tegyétek ily kárhozatossá elhunyt kedveseitek emlékezetét! Sőt szenteljétek meg emlékeiket az által, hogy szeressétek az ügyet, melyet ők mindenek felett szerettek, hogy szerezzetek ez ügynek, melyet ők éltükkel védelmeztek, minél több bajnokot.
Hiszen ti nemcsak magatok gyászoljátok felejthetetlen kedveseiteket, mi mindnyájan, az egész haza, mindazokért, kik e szabadságharczban elestek, minden egyesért, a tietekkel egyesitjük imánkat és könnyeinket, de egyszersmind átkot is mondunk gyilkosaikra. Igen! Ti is mondjatok átkot és esküdjetek boszut, álljatok boszut a szabadság ellenségein, mert ezek voltak annyi dicső honfinak, siratott tieiteknek gyilkosa. Mennyire csak hatáskörötök terjed, mindenfelé buzditsatok, lelkesitsetek, hogy minden egyes ember halála száz uj harczost teremtsen, hogy minden egyes embereinkért százankint lakoljanak elleneink. Ez, ez hozzátok, meggyilkolt honfiak özvegyeihez és árváihoz méltó bánat és boszú! hozzátok, a büszke Magyarország büszke leányaihoz!
Elesett kedveseitek szelleme egyesüljön lelketekkel, tartson föl szenvedéstekben és erősitsen meg benneteket, hogy hazátokhoz méltóan viselhessétek fájdalmaitokat s ösztönözzön veszteségteket iszonyuan, de méltóan megboszulni. E boszura áldását adja a magyarok Istene és biztosit sikerülése felől.
Mi lenne belőlünk, mi gyermekeinkből, ha hazánkat veszni hagynónk!? Mily irtóztató sorsunk lenne, ha mint idegen elveszett árva gyermekek bujdosnánk idegen országban! Vagy, ha rabszolgákként kellene fejünket ellenségeink — majdan kényuraink — előtt meghajtani, kik fejünkre és gyermekeink fejére tennék lábaikat, hogy porig alázzanak bennünket s arczulcsapnák azoknak maradékit, kiknek előbb apját, rokonait meggyilkolták. Hiszen hazánkban csak enmagunkat szeretjük, hazánk sorsa a mienk s mieinké!
Nemünk nem használ karjával, testi erejével hazájának, de annál többet használhat befolyása és lelkesitése által. Mi hathatunk kedvesünk, férjünk vagy gyermekeink által, ha őket buzditjuk, ha kétszeres szerelemmel vagyunk övék, miután hazájuk iránti kötelességüket hiven teljesiték. Szóljon a leány igy kedveséhez:
„Mutasd meg irántam való szerelmedet hazád iránt való szeretet által. Menj és szolgálj karddal a hazának, szenteld most magadat egészen az ő ügyének, a szabadság istenének és csak akkor, ha ennek eleget tettél, térj vissza hozzám, tied leend dijul szivem, tied egész életem!"
A nő pedig szóljon igy férjéhez:
„A hazának szüksége van reád, szeresd hazádat most jobban feleségednél, hagyd el most őt, mondj le a családos élet édes örömeiről, mig a haza szenved, mig ez véres könnyeket hullat, mert megakarják őt szabadságától fosztani s ha segitetted kivívni az ő szabadságát, akkor jöjj epedő szivemre, jöjj forró karjaimba, ölelésem akkor gyönyörteljesebb, szerelmem üdvözitőbb leend."
S az anya, a boldog anya, ki most egy erőteljes ifjat nevezhet fiának, szóljon igy hozzá:
„Menj most, menj szeretett gyermekem, anyád áldása száll reád, ha intését, ha forró könyörgését meghallgatod: hazádban engem oltalmazz, küzdj a hazáért, mintha érettem küzdenél, érettem, ki neked az életet adtam, ki szivem alatt hordoztalak, ki enéletemmel, szivem vérével tápláltalak. Menj én édes gyermekem, anyád szelleme, szerető lelke lesz veled; menj segits megmenteni a hazát, boldoggá tenni anyádat, mert ő nem örülhet, nem ismerheti a nyugalmat addig, mig a haza nem örül, mig a haza nem szabad. Ha azok közt léssz, kik a hazának megváltásában részt vesznek, nemcsak anyai szeretettel, de honleányi büszkeséggel foglak szivemhez ölelni és fiamnak nevezhetni; de ha szavamat nem követed, akkor többé sem hazád, mert ezt meg nem érdemelted, sem anyád, mert ez nem ismer el fiának."
Igen, testvéreim! A hon megmentése legyen most a czél, mit szerelmünk megnyerésére vagy megtartására kedveseinknek kitűzünk; csak úgy legyünk övék, ha ők a hazáé.
De még ezenkívül más teendőink is vannak: ápolni a megsebesitett, a beteg hazafiakat, ruházni a szegényebbeket s azoknak családját segiteni, kik a hazát védelmezvén egyetlen keresetmódjukat, melyből övéiket tartották, voltak kénytelenek elhagyni. Ne engedjük őket honszeretetüknek áldozatul esni. Ily nép, mint a magyar köznép, megérdemli, hogy tehetségünk szerint könnyitsük állását, midőn a közös szabadságért küzd. Ha eddig durva és tudatlan maradt népünk, annak nem ő maga, hanem elnyomói, szabadságunk ellenségei voltak okozói; s e nép minden durvaságában és tudatlanságában is nagy és hatalmas volt, mert hosszú századokon át megbírta őrizni romlatlan lelkében a hon és szabadság szeretetét, mitől őt ellenségei nem tudták megfosztani, bár erre minden ördögi mesterséget felhasználtak.
Elég világos példa erre, hogy a szabadságnak első szikrája is mindjárt felvilágosodottabbá tevé népünket; miről meggyőződhetünk, ha elgondoljuk, hogy előbb a magyar csak kétségbeesésből csapott föl katonának, most pedig némely kis faluban nem maradt más honn, csak az örege és apraja. S ezek azok, akikre most gondot kell viselni, ezeket segiteni, mert sem az öreg, sem a gyermek nem végezheti kellőleg a mezei s egyéb munkát, minek következtében aztán a szegénysorsuak ínséget szenvednek, hogy honszeretetüket az övéiknek nyomoruságával, tán éhhalálával kell megfizetniök, mintha bünt követnének el s ennek következtében csoda lenne-e, ha ellankadnának, mielőtt a nagy munkát bevégezték volna? ha elkeserednének, mielőtt fáradtságuknak gyümölcsét, az aranyszabadságot élvezhették volna? Ezeket szinte segithetjük, ezekre szinte kiterjeszthetjük gondoskodásunkat. Némileg enyhithetnők a bajt az által, hogy minden helységben, minden városban alakulnának női társulatok, melyek czéljokul, a harczban levő szegénysorsuaknak családjait segiteni tűznék ki. Nem adakozhatnánk-e erre a legnagyobb, legtisztább örömmel? nem válnék-e e körül tett fáradtságunk valóságos gyönyörré, ha a könnyebbségre, az inség enyhitésére gondolunk, melyet ez által eszközölhetnénk!
- Megjegyzés
- ↑ Bihari Mór (Érkeserű, 1860. április 25. –?,?) ügyvéd, szépirodalmi és jogi író, Szendrey Júlia publikációit összegyűjtő könyvszerkesztő jegyzete e felhíváshoz 1909-ben:
„Másodszor Hentaller Lajos közli az Ország-Világ 1891. évf. 13. számában. Hentaller u.o. azt is mondja, hogy kutatni kezdett s reá jött, miszerint Sz. J. ezt 1848. deczember 15-ike és 1849. február 20-ika közti időszakban írhatta, tehát Zoltán fia születése után és azelőtt, mielőtt Arany Jánosné kíséretében Nagy-Szalontára kiment volna.”