Terefere a csárdában
szerző: Tömörkény István
Vasárnap reggel lévén, de meg egyúttal vásár is Kiskunmajsán, Zavaros István csikós-gazda is azok között van, aki szabadságot kapott erre a napra, hogy eltávozhat a majorból. Zavaros István elmondja ezt a feleségének, az asszony kiteszi a tarisznyát, és szalonnát, meg kenyeret rak bele. A gazda a vállára akasztja, a subát a nyakába keríti, a kezébe fog valami hosszú csőszbotot, és egy csendes "Isten á..."-val kimegy a házból. A majorszélen megáll, s némi csatározást kezd a majorbeli ebállatokkal, amelyek, valahány van, mind vele akar menni. Csodálatosan logikátlan észjárása ez a puszták minden rendű kutyáinak, hogy egyébként ha bele lőnek se megy el a háztól, de ha vásár van valahol, alig lehet otthon marasztani.
Zavaros néhány fagyos göröngyöt szed föl, és granatéroskodni kezd a négylábú hadsereggel, melyet sikerrel visszaver.
Ezzel aztán megindul lassan, a botot a subaalj hátulján húzva maga után, ami a teljes megelégedés nyilvánvaló jele, ellenben ha minden lépésnél fölemelve éri a vége a földet, abból egy és más gondokra lehet következtetni. Megelégedve pedig igen meg lehet István, ami abból is kitűnik, hogy a legközelebbi úthajlatnál letér az országútnak nevezett fagyott sártengerről, s a havas mezőségen át a torony irányába tart, arrafelé, amerre a csárda van.
Hát az még meglehetős messze, ott lent, ahol lilaszín ködök keverik egybe az eget a földdel. István bandukolva megy, majd megáll, s hátat fordítva a szélnek, a subaszárny enyhelyében pipára gyújt. Azután újra nekiindul, s füstölögve ér el a korcsmaházig. Ott benyit, és jó reggelt mond Öreg Gáli Jánosnak, a kocsmáltató vén embernek, aki éppen most végezte be a reggelit, s veregeti le a ruhájáról a rátapadt kenyérmorzsákat.
- Adjon kend bort.
Gáli a megmaradt szalonnadarabokat visszarakja a zöld tányérba, a paprikás döbözre ráteszi a tetejét, s miután heggyel asztalnak támasztva becsattantja a bicskát is, megindul eleget tenni a szónak.
Azonban ahogy a pitvarnak vezető ajtóhoz érne, megáll, s lassan megfordul.
- Sokat?
Zavarás István ránéz, s amint teszi le kifordított állapotban egyik asztalra a subát, kurtán mondja:
- Hát.
No jól van. Gáli ezzel kimegy, nagy tele kancsót hoz be, s várja a szoba közepén, hogy hova ül le István. A csikós elrendezvén maga körül mindent, a legsarokban helyet foglal, s akkor szó nélkül teszi elébe a kancsót Gáli.
Zavaros kedvtelve húz belőle, két kézzel emelve a terhet. Gáli leül a kuckó mellé, majd meg odamegy a vendéghez, szó nélkül kapar a zacskójából a pipájába dohányt, s ahogy rágyújtott, újra csak leül. Ezután csend támad. Zavaros hol iszik, hol két könyéken bámul ki a fakult ablakon a hóhatárra, ahol varjak kergetik egymást. Gáli pipál, s olykor azon mesterkedik, hogy a mellény alá vett nyakravaló csücskeit kihúzgálja a gomblyukakon.
Majd maga elé tekinget, s a csizmája orrait koppingatja össze. Valami bogárfélét lát a földön, s figyelni kezdi, hogy merre megy. Előbb tőle elfelé tart, s Gáli emelkedik is már a fölkeléshez, hogy utána lép, s eltapossa. De ahogy a bogár irányt változtat Zavaros felé, megmarad a helyén. Szó nélkül nézik ketten. Zavaros fölemeli a lába fejét, s ahogy alá ér a kis állat, ráereszti.
Ezen taktikus manőver némi jó kedvet éleszt a két emberben, s Gáli a pipát a padkaszélhez verve, István felé fordul.
- Hát kend? - kérdi.
Már tudniillik, hogy elmegy-e a vásárba. Zavaros azt feleli:
- Nem én.
Gáli a földre néz, aztán malmozni kezd a két hüvelykujjával, s idő múltán megszólal:
- Nem-é?
- Nem ám.
Az egyetlen szóbeszéd tárgyát képező esemény ki lévén merítve, újra hallgatagságba süllyed a kettő. Nagy idők telnek bele, míg Gáli egyszer odamegy Zavaros asztalához, s fölemelvén a kancsót, megkotyogtatja. Nagyon az alján csettennek össze kevéske borhullámok. Gáli, mintha a füleiben nem bízna, fél szemmel belenéz, teljes meggyőződést szerzendő. Hát úgy van. Azt a maradékot aztán a szájához emelvén, a kancsót kiissza, s újat hoz bele.
Zavaros nézi, s ahogy a friss is elébe kerül, bizonyos sietséggel kap bele. Gáli lassan járkál föl-alá a szobában. Kitekint az ablakon, s ahogy a nap fehéres tányérját jó magasan látja haladni az égen, begombolkozik. Subát vesz elő, a vállaival belerázza magát, s beakasztja a bőrgombokat. De csak kiakasztja megint, mivelhogy a sipkát elfeledte lejjebb húzni. Ez megtörténvén, helyes állapotba vergődik János, s odaszól Zavarosnak.
- Hát én majd elmék.
Zavaros biccent a fejével. Gáli elköszön, s megindul, de ahogy oldalt huzakodna kifelé a szűk ajtón, még visszaszól.
- A bor mög ott van a másik házban.
- Értöm.
Gáli azzal nekivág a majsai útnak, mert hogy éppen egy fölösleges passzusa van, amihez igen alkalmatos volna a vásáron elkötni egy lovat.
Zavaros István pedig egyedül maradt, s hol egyik, hol a másik karjára dől, központnak véve minden esetben a kancsót. Ahogy a nap ebédtájra ér, és megszürkül a tájék, előveszi a tarisznyát s járatlanul zörög a söntésben, keresve a paprikás döbözt. Étel után bort hoz, s a falnak dőlve elmélázik, miközben a botjával vonalakat húzgál a földön. Nem háborgatja senki, mert aki csak elléphetett hazulról, mind oda van a vásáron.
Egész alkonyodóban pedig előhúzza a pénzes-zacskót, s a borok árát hatosokban kirakja az asztalra. Számol egy darabig, s amint mindent rendben talál, veszi a tarisznyát, subát, botot, s hazamegy a majsai vásárból Zavaros István.