Tavaszi labdajáték
szerző: József Attila
Piros labdámat föl-fölhajigálom,
Most néked játszom, néked egyedül.
Által a halk, mosolyos violákon,
Szépséged kastélyablakán belül,
Ó nézd a labdát, álom-égbe szállón
Nem napsugáron, szemeden hevül
Szép fénye, mint eső után a márvány
Szüz tórul visszacsillan a szivárvány.
Ó nézd a labdát, hogy suhan zuhanva,
Mily fürgén szökken mindig újra fel!
Hajolj ki, hogy mosolyvirágid hamva
Libbenjen véle égi útra el,
Nevess, nevess, hogy száll s hull víg iramba,
Mig suhanása halkan énekel,
Nevess s ne tudd, hogy majd szétszaggatom már
Gyötört szivem virágos ablakodnál.
Nem kérem, hogy virágid főmre fonjad,
Csak mosolyogj ó, csak tovább ne menj,
Mert nagy, bús kedvem szürke verssé fonnyad:
Angyal nekűl mit érhet még a menny?!
Mert istene leszel bár bánatomnak,
Borba vetem sebekre mart szivem:
Ragadja vad folyója tépett labdám,
Mig sírok, játékot s szemet siratván.