Tavaszi hullámok
| Tavaszi hullámok szerző: Bródy Sándor |
Megjöttek a tótok, itt a tavasz. Hiába hó, hiába fagy, a tótocskák megjövének, itt a tavasz! És a jó isten is kimutatta szeretetét a bocskoros hangyácskák iránt: ma egész napon át jó meleg nap sütött rájuk az épülő házak állványain, a melyeket elleptek, mint katinkabogarak a vidéki házak falait.
Keverik a maltert, hordják a téglát már - tegnap agyon is ütött a tégla egyet. Egy tót halott! Mi az? Semmi. Mégis valami: ha szegénykék nem üttetnék magukat oly sürüen agyon, az orvosnövendékeknek nem volna elég szép friss hullájuk, amin tanulhatnak. Kedves tótok, a tudomány, az alma mater nevében is legyetek üdvözölve, hogy megjövétek.
Micsoda tragikus hang? Ők széleset mosolyogva néznek bele Pestba, a kit ők csináltak. A falusi tartózkodástól, a jó friss kárpáti levegőtől megjött a szinük, ami majd itt a nyáron elvész, a téli pihenéstől meg vannak kövéredve, az utolsó falusi vasárnap fésülködésétől még oly egyenes és sima a hajuk mint a szeg. A vasárnaptól, az esküvőtől, mert új párok, mézeshetes házastársak adják egymásnak a téglát. Otthon megesküdtek februáriusban, ide feljöttek márciusban napszámot vállalni. Hány száz új pár élheti mézesheteit a sok épülő budapesti ház állványain? Vajjon összetapadnak-e a merev arcok a téglarakások mögött? És mit mond hozzá a pallér? A legszigorúbb férfiú a világon, az isten, a Pan Bog, a pallér?
Tegnap egy kis korcsmában - Villamos piszoknak csúfoljuk, de a bora jó - leült mellém egy pallér. Az beszélt nekem egy ilyen új párról. De nem ideiről, tavalyiról még.
Az asszony és a férfi elválasztva dolgoztak, az egyik a földszinten, a másik az emeleten. Nagyon integettek egymásnak. Az asszonyka lekiabált az urának a földszintre:
- Nye kupi malina? (Kell-e málna.)
Akkor ment el éppen az állvány alatt egy fiatal professzor. Egy nem öreg professzor. Ilyenkor mindig tanulni szokott nyelveket, mert nagy nyelvész volt. De most a szobáját súrolták, el kellett mennie hazulról, sétált a márciusi napban. Fölnézett az állvány nagy hasadékán, a mikor meghallotta «nye kupi maliná»-t.
- Ejnye, de szép és ismeretlen szláv idioma!
Az idioma nagyon megtetszett neki. Az asszonyka is egész csinos volt, kedves, furcsa fehércseléd. Lemosolygott a csudálkozó professzorra, de az nem nézett reá. Szigorú egy agglegény volt, csak a szót s a pénzt gyüjtötte halomra. De az idioma megzavarta mégis. Elvörösödött és felszólt az asszonynak liptói nyelven:
- Hova való ön?
- Árvából.
- Falu?
- Trszta.
- Szépen beszélnek ott!
- Igen, igen szépen.
Mi tűrés-tagadás, a professzor elkezdte faggatni a nevető asszonyt. Megkérdezte a nevét is. Sőt hozzám is eljött, hogy csakugyan úgy hivják-e? És mindig gyönyörű idiomáját említette: «szépen beszél, tanulnom kell tőle szavakat!»
A pallér, a ki pallér-nyelven mesélt - sajnálom, hogy ez még nincs az irodalomba bevéve - nem tudta itt tovább a részleteket. Csak azt tudta, hogy az őszön megesküdött a professzor a málnát kináló menyecskével.
A régi ura meg új ruhában, fekete kis kalapban módosan ment föl Árvába.
Tegnapelőtt azonban visszajött és ott dolgozik nálam.
- Mit tetszik most építeni!
- Mindég csak négyemeletes házat.
- Most kinek?
- Éppen annak a professzornak!
Bandi legyek, ha már a pallérok is nem olvasnak Jókai-regényeket. Vajjon mi igaz ebből a történetből? Legfeljebb ha annyi, hogy megjöttek a víg tótok, a szép, új menyecskék, süt a nap, itt a tavasz és a leghidegebb férfiak is ha fölnéznek az állványokra és hallják a tót asszonyokat beszélgetni, nagyon elbámulnak, hogy mennyi sok, szép, idegen, friss és népies az idiomájuk.