Tavasz felé
szerző: Vajda János
I
Ne félj szivem, derülj, vigadj,
Szegény bús rabmadár.
Nem örök a hó, sem a fagy;
Fogságod majd lejár.
Most egyedül vagy, a világ
S az emberek között,
Mert hisz az embertársaság -
Az a te börtönöd.
Melyben se búd, se örömöd;
Hol csak azt láthatod,
Hogy majmolják az ördögöt
Hiú alakosok.
S ugyanazok, mindannyian
Hogy törik magukat,
Hogy egymáshoz valahogyan
Ne hasonlítsanak.
Hol nyiltan jár s dicső a gaz,
S úgy nekibátorul,
Hogy a szemérmes jó, igaz
...Álarc alá szorul.
De nem soká leszek rab itt;
Majd immár eljön az,
Ki engemet kiszabadít:
A jó, a szép tavasz.
Majd a legelső napsugár
Kinyitja ablakom;
Kirepülök mint a madár,
És járok szabadon.
És örülök, örvendezek,
Ujjongok és sirok.
Embert, világot feledek,
Mig isten mosolyog!
Majd akkor én leszek a víg,
A boldog, irigyelt.
Majd, ha ki most lakmározik,
Lesz bús, mámorbeteg.
Szivem, tied lesz a világ.
Elég gyászod vala.
Hadd élje más az éjszakát,
Tied lesz hajnala.
Majd neked zöldül a vadon,
A virág illatoz;
És hozzá még az én napom
Mindent megaranyoz.
S szabaddá tesz minden rabot,
Ki most dermedve ül.
A lég remeg, az ég ragyog,
Hogy a föld úgy örül.
Előjön a cserebogár,
S tán széles kedvitül,
Vagy mert szemének a sugár
Még fáj, falnak repül.
Lerázza jégbilincseit
A hegyi zuhatag,
S akár a zerge, úgy szökik,
Rohan, sír és kacag.
Fölbokrétázza kebelét,
Partvirágot szakaszt;
Ujjongva csörtet, postaként
Hirdetni a tavaszt.
Míg a virágos völgy ölén
Elcsöndesedik ő,
Mint édesanyja kebelén
A síró csecsemő.
Fölváltja a pacsirta ott,
Erdőn a csalogány;
Fű és fa ébred, ég mosolyg
Természet dalnokán.
S egyszerre csak szép reggelen
Ábrándos kék szemek
Fű-ágyukból szemérmesen
Föl-föl tekintenek.
S úgy elbámulnák az eget;
De félik a sugárt,
A kedves angyal-gyermekek,
Ők - a kis ibolyák!
S maguk körül terjesztenek
Oly égi illatot,
Hogy azt hiszem, én is gyerek
És... szerelmes vagyok...
Valóban elfeledkezem,
S mit érzek, nem tudom:
Jövő-e, mult-e, vagy jelen?
Öröm vagy fájdalom?
Talán fogok szeretni még?
Vagy e kéjérezés
Csak az elmultból egy sötét
Fájó emlékezés?...
Igen, e könny, mit hullatok,
Mindent kimagyaráz;
Bár csak gyötört, fáj a halott
Átkos szerelmi láz!
Lehajlok és az ibolyát
Megáldva csókolom.
"Légy boldogabb, kedves virág,
Ha szeretsz egykoron!"
...De im, mi messze elragad
Pillangó-képzelem?
Hát még ha, szép tavasz magad
Jelensz meg körülem?
Ha majd zöld bársonyt ölt a domb,
Bimbót tűz keblire,
S a szellőtől üzenve mond:
Jer, jer, feküdj ide!
S a lágy szellő arcom körül
- E fürge kisfiú -
Minden könnyet majd letörül,
Közel se jön a bú.
Közel se jön, elsompolyog,
Félvén, kinevetik:
Madaraim - kis cinkosok -
Rútul kifütyölik.
S majd a csalitban, lomb alatt
Úgy megversenygenek;
Űzik szelid tréfáikat,
Keresvén kedvemet.
Előveszi majd mindegyik
Amit hogy betanult.
Egyik sűrűbe rejtezik
S ott mondogatja: kukk!
Közelre vár és rám kiált
A pajzánabb rigó,
(Azonba' izgódván tovább:)
"Huncut a főbiró."
A harkály a cser oldalán
Incselgve kopogat,
Ha szórakozván mondanám
A hamisnak: szabad.
(Talán ha tudná, mennyire
Fájdítja szivemet
Efféle emberesdire
Való emlékezet;
Hallgatva áldaná szegény
A lágyabb végzetet,
Hogy ember helyett csak szerény
Harkálynak született...)
Boldog madár, boldog lakók,
Csak enyelegjetek:
Szentegyház a ti honotok,
Bár dúlják emberek.
S bár e született hentesek
Ölnek, pusztítanak,
Azért hegyetek-völgyetek
Örökké szent, szabad.
Mert Isten nem hagy titeket,
Ti sem hagyjátok őt;
Nem úgy, miként az emberek:
Istent, hazát, szülőt.
S bár végetek mi mostoha,
Ti nem ismeritek
S ne is tudjátok meg soha
A szörnyűbb végzetet:
Hogy van teremtmény, átkozott
Ég s földtül, egyedül;
Kit Isten, ember elhagyott
S hozzátok menekül -
Nem gyógyulni, enyhülni csak:
Mert orvost nem talál;
Kinek az élet kárhozat,
S nem vigasz a halál...
II
Én már kijártam, elvégeztem
Az egész életiskolát.
Komédia csak már előttem
Maga a zord valódiság.
A nagy természet csak diszítmény,
És zenekar - az elemek;
Az élők benne szerepelvén,
Ahogy szerzék az istenek.
Nem ismert más világ lakói:
Ezek a tisztelt publikum.
Egy-egy halál a bemenetdij.
Örökre - nem sok; - bum, bum, bum!
Itt egy vígjáték, ott bohózat;
Választja, aki mit szeret,
Abban csak illőn mosolyognak,
Ebben röhögni is lehet.
Majd vadregényes rémtörténet,
Hajszálmeresztő szörnydarab.
A főzsivány bitóra köttet
Kontár, szegény tolvajhadat.
Van opera és látványosság.
Villám megüt egy gyereket.
Hol benne a felsőbb igazság?
Koholj ki rá - vagy ne keresd.
Ha vége van a fölvonásnak,
Az éji kárpit leesik.
A nézők bölcsen kritizálnak,
Oszt' az egészet feledik.
Másnap megint csak az a játék.
Hirdetnek új komédiát,
Pedig csak névben a különbség;
S ez így halad tovább, tovább.
Boldog, ki mindig újnak látja,
S nem lát a szárnyfalon belül.
Kit csalogat a színi álca;
Ki a játszókkal sír, örül.
De engem már többé nem ámít
Rémes homály, csalóka fény.
A titkos, örök lény sugásit
Jól hallom a szín fenekén.
Örömnek, fájdalomnak könnye,
Vér, mely ártatlan ömlik el -
Ki van csinálva mind előre:
Mert ennek mind így lenni kell!
Sejtem, hogy eszközök vagyunk csak
S e gyarló élet nem a cél.
De átka van csak e tudatnak;
Tovább, jobb hitre nem segél.
Mert semmi sem tökélyes itt lenn,
És így lemondásom sem az.
Érzés, tudás bevégezetlen;
Amit beszéltem, sem igaz...
Hiába mondom: semmik vagytok
Hírfény, dicsőség, hatalom;
Hogy már szivem csak gazdag sírbolt,
S e féreglétet rég unom...
Hiú szenvelgés, balgatagság,
Hogy már szivemre mi se hat;
Hogy ami volna benne hívság,
Kiűzi gúnyos gondolat...
- Ah, mert ha járok a tavaszban,
És látom, hegy-völgy mint virul;
Szűz rózsabimbó szép hajnalban
Hogyan nyilik ki, hogy pirul:
Eltörpül szégyenkedve minden
Hiábavaló bölcselet.
Mint aeolhárfa, emlékemben
Zendül bübájos éneked -
Tündérvilág, bezárult éden:
Gyermekkor, első szerelem!
S egyszerre csak fáj, fáj a szívem,
És könnybe lábad a szemem...