Tassoból
Arany művei között e vers Tassoból címmel szerepel, valójában azonban Torquato Tasso
Megszabadított Jeruzsálem (Gerusalemme liberata) című elbeszélő költeményének első 32 strófájáról van szó.
(középkori kódexből)
ELSŐ ÉNEK.
1.
Éneklem a szent harczot, a vezért,
Ki Üdvezítőnk sírját visszavette.
Sokat tön észszel, kézzel ő ezért,
Sok szenvedésbe telt nagyhírü tette.
Hiába kelt Pokol, hiába mért
Világ két része végcsapást felette:
Őt nem hagyá az ég, s zászlai
Alá megtértek bolygó társai.
2.
Oh Múzsa, Te, ki homlokodra nem fűzsz
Múló babért, minőt Helikon ád,
De fönn, az égi sergek közt, dicső szűz,
Van örök fényü csillagkoronád,
Tetőled szálljon most keblembe szent tűz,
Te gyujtsad énekem s ne érje vád,
Ha ékesítem a való beszédet,
Más bájt szövén abba, nemcsak tiédet.
3.
Tudod, hogy a világ mind arra tódul,
Hová Parnassus önti csábjait,
S a költeménynyel fűszeres valótul
Rögzött se fél, oly édesen javít.
Így a beteg gyermek, ha kóstolóul
Mézzel kenők a csésze ajkait,
A keserű nedvet csalódva iszsza,
Hogy a csalásban éltét nyerje vissza.
4.
Nagylelkü Álfonz, te, ki engemet
Révpartra vűl, midőn, tévedt zarándok,
Hánykódva szirtek és hullámok felett,
Már azt hivém, legott elborulándok,
Vedd nyájas arczczal ím e versemet.
Szent fogadásul mintegy ez ajándok!
Lesz tán idő, hogy e jós toll merészűl
Megírni rólad is, amire készűl.
5.
S méltó (ha van remény, hogy valahára
Krisztus jó népe békében lehet,
S fel-ül, vad thrák ellen, hajó- s lovára,
Kivíni a bitorlott szent helyet)
Hogy a vezérbot szárazon, — akár a
Vizek fölött, illessen tégedet.
Addig figyelj, mit zeng a hősi ének,
S készíts hadat, vágytársa Godofrédnek!
6.
Már hatod éve, hogy kelet felé
Ví a keresztyén tábor az izlámmal:
Niczéát, Antiochját megnyeré,
Ezt hadi csellel, azt erős rohammal,
És vissza ettől a népet veré,
Mely Persiából jött tengernyi számmal;
Tortózát megbirá: de most a tél
Beállt, és várja míg tavaszra kél.
7.
Nem messzi volt már az esőszak vége,
Mely a csaták zaját megszünteté,
Midőn az Úristen, királyi széke
Fönségiből, szemét aláveté,
Onnan, hol a menny legtisztább vidéke
Még egyszer oly fenn trónját hirdeté
Mint a pokol a csillagok alatt van, —
S megláta mindent egy szemfordulatban.
8.
Veté a földre, hol majd Szírián
És a keresztyén hősökön megálla,
S ama tekintet, mely előtt hiány,
Vágy rejtve nincs, a szív nyitott könyv nála,
Látá, Godofréd víni hogy kiván
A városért, hol Isten sírba szálla;
Előtte földi hír, kincs, hatalom
Mind semmi: ő csupán hit, buzgalom.
9.
De nézi Bálduint, sovár agyában
A földi nagyság mint kecsegteti;
Tánkrédot látja, kit gyötör hiában-
Való szerelme, s éltét megveti;
És Boëmundot, Antiokhiában
Országa új alapját hogy veti,
Törvényt szab, a rendet, szokást javítja,
Tisztelni az igaz Istent tanítja;
10.
S e gondolatban úgy is elmerül,
Hogy a fő czél már-már feledve nála.
Rináldot nézi, harcznak mint örül
A büszke szellem, a nyugvás halála;
Nem ország, nem kincs a miért hevül,
Hanem dicsőség, melynek nincs határa;
Gvelf ajkin — látja — mint csügg és figyel,
Sok régi hős példát tanulni el.
11.
Ezen és más szivekbe rejtőzött
Érzést látván, ki él s uralkodik:
Magához inti fénybe öltözött
Gábort, ki az elsők közt második.
Ez Isten és a jobb lelkek között
Örömkövet, híven tolmácskodik:
Ez földre a menny végzésit lehozza,
S buzgó imákkal tér a mennybe vissza.
12.
Menj Godfrédhoz! szólt Isten a követnek,
S mondjad nevemmel: mért e késelem?
Üj hadra szállni mért hogy nem sietnek,
Szabaddá tenni végre szent helyem?
Gyűjtse tanácsba főit a seregnek!
Hasson! — Vezérül én őt emelem:
S ezt fogják tenni ott alant is majdan
Most alvezéri már, bajtársi hajdan.
13.
Mondotta: és Gábor felövezé
Gyorsan magát, parancsnak hódolandó.
Szellem-alakját léggel környezé,
A láthatatlant hogy látná halandó:
Embernek arczra, testre képezé,
De menny fönsége rajta, nem mulandó.
Vőn kort, mely ifjú- s gyermekév határa;
Díszűl sugárt rakott arany hajára.
14.
Vőn szárnyat is, fehért, aranyba szegve,
Mely fáradatlan, s gyors, mint képzelet.
Nagy szárazok s tenger fölött lebegve
Hasítá a felhőt és a szelet.
Így, mind alább eső tájakra szegve
Irányát, száll a mennyei követ.
Libánus hegy fölött kissé megállván,
Függő egyensúlyt tarta lenge szárnyán.
15.
Majd a vidékre, hol Tortóza fekszik,
Röptét irányzá s hirtelen lecsap.
Kél vala már az új nap; része tetszik,
De még nagyobb részét borítja hab;
S buzgó imával Istenhez törekszik
Godofréd, mint szokása minden nap:
Hát, íme! a nappal, de fényesebben,
Keletről az angyal eléje lebben.
16.
És monda néki: Godfréd, im jelen
A vártad évszak, mely nyit harczi pályát!
Mért hát tovább egy percznyi késelem
Megtörni Jéruzsálem ércz igáját?
Te gyűjtsd tanácsba mind’, ki fejdelem,
Te nógasd czélra bajtársid tunyáját!
Isten vezérül megválaszta téged,
S ők készakarva hódolnak tenéked.
17.
Isten követje, hirdetem, nevében,
Az ő parancsát. Oh mi bizalom
Kelhet, sükerre, a vezér szivében!
A rábizott hadért mi buzgalom!
Szólt s elmulék, felszállva gyors röptéhen
Hol legfönebb s tisztább az égi hon.
Godfréd a szók-, a fénynek általa
Vakultan, döbbent szívvel áll vala.
18.
De hogy felrázkodék, s eszébe vette
Ki jött? ki küldé? s mit jelenteni?
Ha másszor vágy vala, most ég felette
A háborút végkép eldönteni.
Nem, mintha ranggőz, hogy eléje tette
Másnak az Ur, szivét fúná teli:
De szándokát az égi akarat
Lobbantja, mint gyúl lángban a zsarat.
19.
Azért meghíja gyors hozzájövetre
A daliákat és országszerént
Levél levélre megy, követ követre,
Kérést tanácshoz adva rendszerént,
Mind, a nemes lelket mi gyujtja tettre,
Mind, a mi ébreszt szunnyadó erényt,
Szavába oly erőt lehellni tetszik,
És annyi bájt, hogy kényszerítve, tetszik.
20.
Gyült a vezérség, a hadnép követte,
Csak Boëmund az, a ki elmaradt.
Egy rész lakását Tortózába vette,
Más künn veré sátrát, az ég alatt.
A hadnagyok gyülésben összejötte
(Dicső tanács!) sokáig nem haladt.
Így kezdi ottan a kegyes Godfréd el,
Fönséges arczczal, hangzatos beszéddel:
21.
Isten vitézi, a mennyek királya
Kiket választa bajnoki gyanánt,
És tenger és föld harczai, dagálya
Közt horda, őrze, bizton egyaránt;
Ügy hogy nehány év elfolytán alája
Veténk nem egy-két pártos tartományt,
S győzött, behódolt nemzetek felett
Nevét megállatók s a szent jelet:
22.
Nem oly czéllal hagyók el ősi fészkünk
S szerelmünk zálogit, úgy vélem én,
Szemközt halállal sem a végre néztünk
A hűtlen tengeren s harczok terén,
Hogy olcsó hírnév füstje lenne részünk,
És barbárok közt birtok-szerzemény:
Így a kitűzött díj parányi volna,
S vérünk a lelki üdv kárára folyna.
23.
De gondjaink végczélja volt, bevenni
Szion dicső falát, s a hitlenűl
Nyomott keresztyénség mentője lenni,
Mely itt kemény rabszolgaságban űl;
Egy új ország alapkövét letenni,
A buzgalomnak biztos menhelyül,
Hogy, a szent sírt kinél imádni szándok,
Tehesse búcsú|át kegyes zarándok.
24.
Koczkára tettünk eddig már sokat,
Munkát többet kevés becsületér’,
A czélra semmit, ha félbenszakad
A háború, vagy más vidékre tér.
Minek gyűlt Európából ennyi had,
Minek foly Ázsiában ennyi vér,
Ha, ily nagy forrongás után, nyomok:
Nem épült országok, hanem romok?
25.
Nem alkot az, ki itten birodalma
Alapját e világ szerént teszi,
Hol kis, hazátlan nép minden hatalma,
Tenger pogány közt mely körülveszi;
Hol a görögbe nem lehet bizalma,
S a messze Nyugot nem segélyezi;
Hanem csak rom fölé romot tetéz
Mely össze roskad s temetője lész.
26.
Perzsán, törökön, Antiochián,
(Dicső nevek! fönséges viadal!)
Nem minmüvünk, de égi adomány
Volt és csodásan lett a diadal;
Mit ha ki pártosan más végre szán,
Ellenbe’ az adó czéljaival:
Elvesztjük, és e nagy hírzajra, félő,
Gúnynyal fog emlékezni a regélő.
27.
Ah, Istenért, ne légyen hát közöttünk
Ez ég ajándokát beszennyező!
Annak, mit oly dicsőn munkába vettünk,
Legyen folyása, vége, egyező.
Most, a midőn szabad tér nyilt előttünk,
Most, a midőn az évszak kedvező,
Mért nem futunk a városhoz, igától
Fölmentni győzelmink czélját? mi gátol?
28.
Vezérek, esküszöm — és e szavaknak
Legyen tanúja mind jövő, jelen,
Legyen tanúm az ég s kik benne laknak —
Hogy tettre kelnünk az idő jelen.
Minél utóbb, annál kétesb dolognak
Találjuk, a mi most kétségtelen.
Ha veszteglünk, jós lélekkel gyanitom:
Segélyt hoz a Szentföldinek Egyiptom.
29.
Szólt: s a beszédre lőn rövid zsibongás.
De most fölálla Péter remete,
Ki, bár magános, mint e nagy rajongás
Kezdője, a tanácsban űlhete:
Godfréd szavának itt nincs ellenmondás!
Kétség ily szent valóhoz férhet-e?
Mit ő kifejte, arra mind hajoltok,
Csupán ez a mit én hozzája toldok.
30.
Ha feltudom mind a viszályt, kudarczot,
Mely mintegy versenyűl folyt köztetek,
Engedni jobb tanácsra büszke arczot,
A langy erélyt, ha mibe kezdtetek:
Minden halasztást, véleményi harczot
Vissza ez egy kútfőre vihetek:
Ama tekintély ez, mi ennyivel
Megosztva, önmagát emészti fel.
31.
Hol nincs csupán egy fő, kitől vegyen
Díjt a serény, birságot a hanyag,
Hol munka-, tiszt-szabás nem áll egyen:
Ott a kormány bizonynyal ingatag.
Oh hát egészült testté hadd legyen
S válaszszon egy főt valamennyi tag!
Adjátok egynek a hatalmi pálczát,
S királynak az mintegy viselje arczát.
32.
Szólott az agg. És mely kebel maradna
Előtted, égi szent hév, zárva hát?
Te, ihletéd hogy a szivekre hatna,
Te ihletéd a remete szavát;
Mind, a mi vágytól hősi mell dagadna;
Vetély, szabadság, hír — elaltatád:
Úgyhogy vezérré Bouillont a legfelsők —
Kiáltni Gvelf, Vilmos valának elsők.
— — — — — — — — — — — — — —