Tamás (Cholnoky László)

Tamás
szerző: Cholnoky László

                                     Egy vergődő élet története

                                                   Jelige:
                         Az élet legértékesebb tartalma az örökös kétség'1

 

                                        A hársvölgyi Marionettek

       Azok, akik még emlékeznek rá, mert a lelküket a rózsapiros öröm vagy a halványsárga szomorúság hozzáfűzi még ma is, azt mondják, hogy az volt akkoriban a legszebb ősz. Arról az őszről talán megfeledkeztek a rontó hatalmak: a pompás haldoklót nyugodalmas verőfény kísérte el jeges, téli sírjáig.

       Az volt a legszebb ősz; a bágyadtan lobogó nap annak a szívén is felszakította a régi sebet, aki már nem is tudott a sebről. Szerte, a vastag, zöld szőnyegben nyaralók fehérlettek, de a zöld már nem volt annyiféle, mint a nyárban; egyetlen fakóságba folyt össze az ezer árnyalat. A kis, nyári házak már üresen álltak, lakóik már bementek a városba telelni, és a fehér falak, amint a nyári pongyolájuk egyre jobban lefoszlott róluk, megbújtak a lobogó alkonyatban, mint a fürdő lányka.

       Alantabb, a patak két partján elszórva, a falu házacskái tűnődtek, utánuk az uraság kastélya következett, odafenn a dombtetőn pedig állt a kegyúri templom. A templomnak tizenkét ablaka volt, mindegyik ablakon egy-egy színes üvegből kirakott apostol nézett be a belső csendességbe.

       A domb körül meghúzódó, kis faluban laktak a hársvölgyi emberkék, a nyugodalmas, sajátságos kis emberkék, az eleven marionettek, akiket nem a maguk akarata, hanem az őseik hagyománya rángatott ide-oda, és akik a fontosabb dolgaikat másként végezték, mint egyéb falubeliek. Emberkék voltak, mert egyik kisebb volt, mint a másik, pedig otthon, egymás között fontos naggyá válások és mély, emlékezetbarázdát szántó összetörpülések történtek közöttük. Olyanok voltak a hársvölgyi eleven kis marionettek, mint az unalmas gyermekmese figurái, akik esténkint összeverődnek, és ünnepi arccal bólogatnak egymás felé: - Mily szépen szól ma az esti harang, és milyen kellemes az idő! - és aztán különös súlyt és fontosságot tulajdonítanak a másik, de főként a maguk véleményének. A falujuk völgykatlanban feküdt, aminek csak egy keskeny kijárata volt, ezért a tavaszi viharok elkerülték, de ha a szél néha dühödt kedvében lerohant a hegyekből, a házikók nyomban hajadonfőtt maradtak. Ilyenkor az emberkék ismét összecsődültek, és biztatótag mondogatták egymásnak: - Tegyünk új tetőt a házunkra! - Marionett voltuk sajgó valósága akkor tűnt volna csak ki igazán, ha kilépve határukból, bele akarták volna vetni magukat az emberóceánba. De a nyájas völgykatlan és a kristálytiszta folyócska oly híven visszarángatta őket, hogy sohasem jutottak a határaikon kívül. Ennek az otthon való fontosságnak és egyebütt való jelentéktelenségnek végzete minden falucskát, apró várost befed, de az emberek összeszoktak vele, hazatértük után a régi fák leveleivel, télen pedig a csendes utcák tiszta havával tapasztják be sebeiket, amiket ott kint kaptak. De a hársvölgyieknek ilyesmire nem volt szükségük, ők csak a fontos voltukról vettek tudomást, az összelapulást ösztönösen elkerülték, azzal, hogy nem mozdultak ki a falujukból. Aki odakerült közéjük, azt ott is temették el a Hárs-patak virágos lejtőin, aki pedig elszakadt tőlük, az nem tért vissza közéjük többé soha. Egyetlenegy emberről, egy kósza lélekről tudok csak, aki elment Hársvölgyről, és ismét visszatért oda.

       És ez ennek a kósza, vergődő léleknek a története.

       A kegyúri templom sekrestyése a falu szélén lakott, a maga házában. Ő volt a falu legfontosabb embere: jómódú és a grófi házhoz bejáratos, komor, zsugori félparaszt. Fontos dolgából kifolyólag pedig majd semmi tennivalója sem akadt, mert hétköznaponta a kastély házi kápolnájában volt a mise, aminek külön sekrestyése volt, a kegyúri templom körül való teendőket pedig elvégezte Fridolin, a sekrestyés öccse. A legény ezt a nevet még diákkorában kapta, mert Fridolin diák is volt valamikor, és az ottani parasztok aztán örömmel szoktak rá, mert csúfságot sejtettek benne, pedig a paraszt született kaján, és szeret a más rovására mulatni. Maga a sekrestyés csak ünnepi miséknél fontoskodott, és rakta zsebre a nagyúri látogatók borravalóját, akiknek a templom különösségeit megmutogatta. Ezenkívül egész nap otthon kínozta a feleségét, minden lehető jót kicsikarva belőle. Nem járt a kocsmába sem, otthon itta a maga borát, egyedül vagy legfeljebb a bíróval, mert más nem is járt a házához. Ha egyedül ivott, az asztalra könyökölt, és nézte a semmit. De évenkint néhányszor valami titkos légáram kivágta lelkének lepántolt ajtaját; a sivár rabló megdermedt énje felolvadt, házába gyűjtötte a falubelieket, vendégelte őket bőven, úriasan, és ilyenkor úgy járt közöttük, amint azt a grófjától látta, és fontos, szokatlan dolgokat mondott nekik.

       A sekrestyés akkor negyvenkét éves volt, az öccse harmincnyolc, pedig tíz év különbség is látszott közöttük. A termetük, a mozgásuk, az arcuk metszése, a hangjuk is egyforma volt, de a sekrestyés arca már gyűrött volt a gyarapodásról való töprengéstől, fekete hajába már ősz szálak vegyültek. Fridolinnak pedig még koromfekete volt a hullámos haja, az arca sima, de úriasan nyugtalan. Ennek a fiatalabbnak a lelke is nyugtalan volt, és sohasem találta meg a maga helyét.

       Fridolin a gyermekkorát, egészen a tizenhetedik évéig a közeli város papi tanítórendjénél töltötte mint bentlakó. Mindent ingyen kapott, de ezért már hajnalban fel kellett kelnie, söpört, felkeltette a papokat, ministrált, harangozott, és már akkor teljessé és befejezetté tette a sekrestyési teendők fontos körét. A régi rendház télen fűtésszagú, nyáron konyhaillatban bővelkedő, mélyen kitaposott folyosóin járva, sok baja volt az egymással ellenséges gondolatok kibékítésével. Volt úgy, hogy azok a gondolatai maradtak győztesek, amelyek arra ösztönözték, hogy szinte lapuljon be valamelyik széles ablakmélyedésbe, ne mozduljon ki a titkosan kedves épületből, legfeljebb az udvarra nyíló ajtóig menjen, és máris meglátja majd, hogy odakint durva, jeges szél tépdesi a fákat és az Istennel harcoló embereket, vagy sivár forróság csap le a bolyongóra, felolvasztva az agyvelejét, ami aztán szinte kicsepeg a fülén, a szemén, megzavarva azt a hallásban, a látásban. Megtudja nyomban, hogy akik a fontos ajtón belül vannak, azok csak tirociniumát vélik gyötrődni az igazi, eljövendő életnek, míg az ottkintiek már az itteni csúf tülekedéseket is valóságnak tekintik. Nemsokára azonban teljesen megváltozott az ütközet állása: a meleg, kedves gondolatok megverve hátráltak. Ilyenkor különössé és bosszantóvá vált a fiú előtt, hogy élemedett férfiak fekete szoknyában járnak, és időnkint cifra ruhadarabokat öltve lengetik a füstölőt egy sokágú aranyedény felé. Sok gyermek vergődik ilyen csaták között; Fridolin egy cseppet sem volt fontos akkoriban, talán később sem lesz az, az azonban kétségtelen, hogy neki még gyermekkorában sem voltak meggyőződései - ezt a még-et azért jó hangsúlyozni, mert a gyermek rendesen rajongója a meggyőződéseinek, mivel még nem ismeri a kételyek élesen fájó sebeit -, ha az értelme arra biztatta, hogy ehhez húzzon, a szíve nyomban a másik felé csalogatta, és ha aztán valóban meg is indult ez utóbbi irányban, valami láthatatlan kéz nyomban megragadta kopott kabátját és visszarángatta. Fridolin betegesen érzékenynek, kétkedőnek, álmodozónak született, nem tudott az emberi cselekvések értékével tisztába jönni, mindig félt a határvonalakat megközelíteni, mert azok helyén valami magas küszöböt sejtett, amelyben majd megbotlik és orra bukik.

       Fridolin mind a haláláig ezeknek a különös szagú folyosóknak, mint a határozatlan remények, tündöklő elgondolások és szivárványos álmok hűs, csendes szimbólumainak lakója maradt, akkor is, amikor a kegyes atyák már ki is utasították azokból, és ő már otthon harangozott a falujában. De már akkor is, amikor még valóban ott járt az ódon rendházban, tulajdonképpen nem tett semmit. Minden, amihez kezdett, valami mély mesemocsárban hígult szét; tanulnivalói közül csak azt tanulta meg, mi csodálatos és különös volt; az újszövetségi szentírás folyamán arra gondolt, hogy mily izzóan gyönyörű lett volna a bűnbánó Magdolnának szerelmet vallani, valamely fontosabb számtani tanulmánya napjának éjszakáján pedig kinézett az ablakán, és azt kezdte számítgatni, hogy mennyi idő alatt juthatna fel a némán fényeskedő Hold hideg völgyeibe. A Hold, mint minden álmodékony embert, őt is sokat foglalkoztatta; órákon át képes volt eltöprengeni a nagyszerű szecesszión, azon a pillanaton, amelyben a Holdnak most már kővé dermedt tömege kivált a Föld izzó masszájából. Templomi szolgálatai közben pedig Tamás apostol történetét hánytorgatta elméjében, irigyelve az ő nagyszerű fontosságát, aminek tudatában - ő úgy képzelte - az apostol szinte már várta, hogy az Üdvözítő megmutassa neki vérző sebhelyeit, és már a nagy pillanatban tisztán tudhatta, ki áll előtte, és mégis megtette, amit tett, hogy mind a világ végezetéig a maga nevéhez fűzhesse a kételkedés nagyszerű, mélységes jogát.

       Amikor a hatodik osztályt végezte, egy tavaszi éjszakán ittasan tért haza, botrányt csapott, amire aztán el kellett hagynia a csendes hajlékot. Akkor, mivel nem volt energiája a bocsánatkéréshez, a javulás megalázkodásaihoz, hazament a falujába, és fáradékony lelkének ösztönzésére visszakényelmeskedett félparaszttá. Az anyja után maradt rá némi föld, azt a bátyja kezelte, kitartóan lopva és csalva az öccsét. Fridolin tudott a dologról, de nem szólt, mert neki többet ért színes gondolatokkal átszőtt nyugalma, bár a bátyja néha, a forma kedvéért, mert hiszen ő is jobban szerette a dolgokat úgy, amint voltak, célzást tett neki az üresen elvesztegetett időre. Fridolin ilyenkor bevette magát a szoba sarkába, fúrt-faragott, és lesújtó mondatokat eszelt ki a hársvölgyi tökfejű emberkékre, akiket ő nevezett el magában emberkéknek, eleven marionetteknek. Máskor unalmában magyarázgatott a parasztoknak, járt a lányok után, és elvégezte a bátyja helyett a hétköznapi sekrestyési teendőket, reggel, délben és este ő harangozott.

       Mindez különös helyzetet teremtett számára otthon.

- Hja, a Fridolin, az okos ember, az szinte úr! - mondta felőle az egyik.

- Te csak lopd a napot, nem ilyen ember kell ide! - mondta szemébe a másik.

       De Fridolin nem felelt sem erre, sem arra, egykedvű, megvető mosolyával mérgezte az irigy parasztokat, és a saját gondolataival foglalkozott. Néha, főként az évszakok változásakor, ismeretlen, mélységes szomorúság fogta el, mert olyan ember volt, hogy megérezte, ha egy-egy virág kinyílt vagy elhervadt a lelkében. Erős legény volt, szívesen vitézkedett, és a hősies, durva szókat is szívesen utánamondta a többi legénynek, de többször megesett már vele ilyenkor, hogy a saját káromkodó hangját úgy hallotta, mintha a másé lett volna, máskor viszont, amikor kocsmázott, örült a durva szavak vad pattogásának. Magányos éjszakákon sokszor eltűnődött a maga dolgai felett, és a többi között ez is szeget ütött a fejébe, mert ha úgy egyedül maradt önmagával, bizonyosan tudta, hogy az igazi Fridolin engedékeny, jó és engesztelékeny legény, aki szereti a csendet, a virágillatos békességet és a kedves embereket. De azért, ha újra rákerült a sor, újra együtt káromkodott és hősködött a többivel, mert az örök életű fiatalság, ami a szívében lakott, elhitette vele, hogy a hősi szavak magának az életnek üde szájából röppennek ki, hogy belőlük erő, férfiasság csendül elő. Mindezek után aztán, minél bizalmasabb hangon érintkezett a mennyeiekkel, annál inkább arra kellett gondolnia, hogy a leányok, akik meghallották az átkozódását, most szerelmes borzongással ijedeznek, és azután majd minő fontossága, minő különös, édes íze lesz az ő lágy, szerelmes beszédének. Mert megfigyelte már, hogy zord egyének néha való ellágyulása fontos és becses. De persze sem a valódi zordonságot, sem a valódi ellágyulást nem tudta pótolni maga készítette hangulataival, olyan volt mind a kettő, mint a réz az arany helyén. A maga valódi hangulatait pedig féltette, és ösztönösen eldugdosta minden idegen szem elől.

       Az volt a legpompásabb ősz; a szorongó lelkek átfonták a bágyadtan lobogó napot, hogy ne menjen el, ne hagyja el őket, amíg össze nem égnek a tüzében. A Hárs-patak vize meglebbentette a belécsüngő lombokat, és az emberkék kezüket dörzsölgetve, halkan mondogatták: - beh gyönyörű idő! - de nyomban aztán óvatosan hozzátették: hanem azért bizony csak itt az ősz, és jön a tél! - és ekkor meleg bizakodással pislogtak a fehér házikók felé.

       Szent Mihály napja következett; azon a napon harangoznak utoljára nyolcat. Fridolin az udvaron piszmogott, a bátyja meg a sógornője pedig odabent a házban tanakodott a holnapi lagziról. Holnap van a sekrestyésné húgának az esküvője, és a lakodalmat ott tartják meg náluk. A dolog úgy van kigondolva, hogy maga a lakoma odabent a szobában, a tánc és az ivás fontosabb része meg majd az udvaron zajlik le, ahol nem oly nagy baj, ha valaki hanyatt esik.

       Amikor az égbolt alján végigfutott az első parázsvörös csík, amit az alkonyat hasít a kék függönyön, Fridolin letette a szerszámjait, befordult a házba, magához vette a templom kulcsait, és a patak partján megindult a templom felé. A falusi gyerekek már ott vártak a másik parton, hogy amikor majd átjön a padlón, hozzácsatlakozva utánafurakodhassanak, résztveendők a harangozás gyönyörűségeiben. Fridolin minden este ezt mondta nekik:

- Miért is nem tör ki benneteket a nyavalya!?... Itt vagytok már megint!?... No, nem bánom, gyerünk!... De holnap hazazavarlak benneteket!

       Azután nekiindultak a domb lejtőjének.

       Megfigyelted már magadat, amikor magányos, elhagyott épület felé közeledtél?... A néma fal, minden ablak minden újabb pillanatban új alakot cserél, az árnyék más és más szögletekben búvik meg, és egy pillanatban nem te mégy már többé, hanem a kőkolosszus úszik feléd, nagy, rideg hullaként. Fridolin ezerszer megtette már ezt az utat, de ezeket a változásokat mindig elszámolta a lelkében, és gyönyörködő figyelemmel nézte a színes ablakokat, amint a nyári alkonyat bíborában tündököltek, vagy a téli estéken sötétedtek, mint a másvilágra átvezető, fekete nyílások. És ahogy közeledett hozzájuk, a csúcsíves ablakok egyre nyúltak, távolodtak, végül eltűntek, karcsú íveikkel felszökkenve a mennybolt felé.

       Fridolin közvetlenül a főajtó elé lépett, és csak ott fordult hirtelen jobbra, hogy a sekrestyeajtóhoz jusson. Így szokta meg, és nem szerette a fontosabb változásokat. A nyomába csődülő gyerekek pedig mindezt pontosan utánacsinálták. Odabent a templomban pedig a kis fickók mellen vagy orron vágták egymást a háttérben, és némán tülekedtek mindaddig, amíg végül valahogy kilökődött közülük az, amelyik aznap soron volt, hogy Fridolinnak a harangozásban segítsen. És amikor a harang végre megkondult, az emberek messze vidéken megálltak egy pillanatra: ez a hársvölgyi urasági templom harangja!

       Tavaszi és nyári estéken, amikor a kis harang utolsó kondulása is kirebbent már a torony ablakán, Fridolin leült a kórusra vezető lépcső alján, és fantasztikus történeteket mondott a gyerekeknek, akik körülállták. Ezeknek a történeteknek a közepén mindig ő maga állt, és azok mindég olyan eseményekről szóltak, amelyekből akár igazak voltak, akár nem, az ő hősi különössége bontakozott ki, és amelyek végül vagy átolvadtak titkos szerelmi bonyodalmakba vagy fontos templomi titkokba, amiknek ő a hordozója. Mély hangja ilyenkor szinte remegett a mondottak fontosságától, a gyerekek pedig gyorsan hunyorgattak, szipákoltak, és titokban lökdösték egymást, mert a gyermek megijed, és idegenkedést érez, ha a felnőtt túlontúl megnyitja előtte a lelkét.

       De Fridolin kedve sem volt mindig olyan, hogy abból másnak is jutott volna. Néha olyan gondolatok ébredtek lelkében, amelyeket a maga számára akart megőrizni. Ilyenkor közvetlenül a harangozás befejeztével elzavarta a gyerekeket, és amikor már újra a folyópartnál csapott hozzá a lármájuk, odaült a kórus lépcsőjére, és egyedül töprengett. És ilyenkor szerette magában újra átélni azokat az élményeit, amelyeket fontosaknak és érdekeseknek tartott, amelyekben ő nagy és nagyszerű volt. Ezekhez az élményekhez ott, a magányban diadalmas, új részletek kapcsolódtak, amelyek a nyitott sekrestyeajtón beözönlő légáramtól megillatosodva, kellemes mámort okoztak neki, és ő boldog szédüldözéssel látta az új és újabb részletek csapongó törekvését, hogy a végtelenig nőjenek, hatalmasodjanak. Egyszer azonban elérkezett a pillanat, amelyben Fridolin lopva, aggodalmasan rápillantott az ablakra, amelyiknek színes kis üvegei az ő régi, rejtelmes ismerősét, Tamás apostolt, az üveggé dermedt kétkedést ábrázolták. A nagyszerű ábrándok szárnya ilyenkor csüggedten lecsappant, és Fridolin lelkét félő harag töltötte el.

       Fridolin a kegyúri templom minden részecskéjét ismerte, mindennek tudta a történetét és a jelentését, és ennélfogva sok kedves elgondolnivaló várt rá, ha az idejét arra fordította, hogy körülszemlélje a dolgokat. Tudta az apostolok történetét, a hallgató üvegembereket mint jó barátjait nézte, szerető szemmel. Hanem Tamást már így, érett fejjel csak gyűlölni tudta. Már olyankor is, amikor a falusi gyermekeknek mesélgetett, és a történetei kezdtek módfelett hősiesek lenni, tapasztalnia kellett, hogy a színes, piros palástos üvegszent szinte odarántja magához a tekintetét, és utóbb meggyőződéssé szilárdult benne, hogy Tamás olyankor, amikor ő nem néz rá, gúnyosan mosolyog, és üvegarca csak abban a pillanatban merevedik ismét közönyössé, amelyben ő ráemeli a szemét, és hogy az apostolok Tamás ösztönzésére néha összemosolyognak, aminek végül is az lesz majd a következménye, hogy Tamásnak sikerül a többieknél is hangulatot szítani őellene. A gonosz sejtelmek halála ilyenkor az lett, hogy Fridolin visszatérve kedvenc formájához, elkáromkodta magát. Ez aztán ismét érdekes dolog volt. Ha a falubeli lányok hallhatnák, hogy ő a templomban is mer káromkodni!?... Hogy összebújnának szerelmes borzongással!... És ilyen esetek után Fridolin otthon férfiasabban, nagyobb lendülettel dobta le a templom kulcsait az asztalra.

       Fridolin lelki életének fontosabb mozzanatai ebben az időben, mivel elkülönzöttnek és számkivetettnek érezte magát, leginkább a szerelmi dolgok körül rajzottak. De őt az így keletkezett bonyodalmak sem önmagából kiindulva és valamelyik szerelmes asszonytól megosztva, a szokásos, egyenes úton, hanem valami csodálatos kerülővel, valami más, izgalmas dologgal karöltve közelítették meg, és ezért volt, hogy az ő számára az éles körvonalak itt is elmosódtak, és helyükön kellemes, ezerféle irányban továbbszőhető zűrzavar keletkezett.

       Évekkel ezelőtt az uraság vendégei között volt egy pompás, törékeny kis grófkisasszony. Az úri társaság délután etnográfiai rohamot kapott, és levonult a faluba a népet tanulmányozni. Ekkor történt, hogy a komtessz megszólította Fridolint, és mivel úri nyomokat fedezett fel benne, hosszasabban elbeszélgetett, és talán időtöltésből, kacérkodott is vele kissé. Fridolin a beszélgetés befejeztével boldog ijedtséggel vette észre, hogy hirtelen rászakadt az igazi, a pompás ábrándélet, aminek ő eddig csak a bejárata előtt próbálkozott, amivel mindig rokonnak érezte a maga lelkét. Riadt gyönyörűséggel vallotta meg magának, hogy olthatatlan szerelem ébredt a szívében, és ezt el-elcsukló, örömködő suttogással nyomban el is mondta mindenkinek, de annyira burkolt szavakkal, a görög és római klasszikusokból emlékezetében maradt idézetekkel, hogy voltaképpen senki sem tudott meg semmit. A komtessz aztán elment örökre, Fridolin pedig fekete bánatot érzett a szívére nehezedni. Akkoriban szívesen kereste a magányt, és milliószor elismételgetve magában a beszélgetés minden részletét, visszaidézve lehunyt szeme elé a grófkisasszony minden mozdulatát, szemének minden villanását, gyötrelmes gonddal csoportosította emlékezetében mindazokat a jeleket, amelyekből kétségtelenné vált, hogy a komtessz is sebhedt szívvel vonult vissza, és a jövőben majd gyakran gondol vissza vágyó gondolatokkal Hársvölgyre és az érdekes remetére. Mert Fridolin lelkébe ekkor makacsadott bele a meggyőződés, hogy őt a köztudat érdekes, különös, önkéntes száműzöttnek tekinti, és az emberek mint ilyenről suttognak róla. Álmai királynőjének távozása után gyakran feljárt a kastélyba a kulcsárhoz, hogy újra meg újra hallhassa a gyönyörű teremtés kedvességének dicsőítését, hogy olyan emberrel beszélhessen, aki szintén hallhatta a bűvösen zengő hangot, és hogy aztán a maga szent titkának birtokában kíméletesen, titokzatosan mosolyoghasson ezen az emberen, mint a gazdag a szegényen, aki a krajcárjaival dicsekszik. És persze iparkodott a beszédet mindég úgy terelni, hogy az bárhonnét indult is, mindig a grófkisasszony apró lakktopánjai előtt lapuljon meg végül, mint a szelídített kígyó. Ez ment is egy darabig, de utóbb a kulcsár észrevett valamit, és egyszer derült fölénnyel azt mondta:

- Te tökfilkó, csak nem vagy szerelmes a méltóságos kisasszonyba!?

       A becsmérlő hang hallatára, amiből a dolog nevetséges és abszurd volta csendült feléje, Fridolint szégyennel teljes düh fogta el. Szóváltásra került a sor, aminek folyamán Fridolin a kulcsár fejéhez ütött egy pakli kártyát. A sekrestyéshelyettest ekkor kihessegették a kastélyból, azzal a záradékkal, hogy oda többé a lábát be ne tegye. Szörnyű idők voltak ezek, amíg a hír bejárta a falut is, amíg Fridolin minden egyes ember faggatásán és vigyorgásán átesett. Utóbb azonban a dolog élei lekoptak, a makacs és törhetetlen Fridolin az esetet ilyen felírással tette ad acta lelki irattárába: afférem a komtessz miatt. Kifelé pedig az események legfontosabbja, a fejbe dobás maradván meg, ami végül is Fridolin hősiességének a javára esett, az egész eset végeredményben ismét csak az ő érdekességét növelte, a maga tulajdon ábrándjai pedig csak nőttek, színesedtek az eset kapcsán. Fridolin így lényegesen közelebb jutott a drága nőhöz, akiről még annak idején hallotta a kulcsárnőtől, hogy az év legnagyobb részét külföldön, egyszer Trouville-ben, máskor Sorrentóban, azután Osztendében, végül Mentonban vagy Monte-Carlóban, szóval a francia Riviérán, tehát bárhol, de mindég a legelegánsabb világ gyülekezőhelyein tölti a szülei kíséretében. Álmában ugyanis most már ő is bejárta a világot, mint a grófkisasszony rendkívül érdekes és már közismert követője, több súlyos veszedelemből kimentette őt, néma fejhajtással köszönve meg csupán a szülők hálálkodását.

       Csakhogy Tamás apostol ezúttal is kártékonyan avatkozott bele az ügybe.

       Egy nyári estén ugyanis, ahogy Fridolin ott ült a lépcsőn, és szőtte ábrándjait, valahogy ismét kénytelen volt az üvegszentre pillantani, és ennek a pillantásnak a nyomán azonnal az a sejtés kezdte átderengeni a lelkét, hogy a valóságban alighanem kínos lenne szakadatlanul a komtessz oldala mellett lennie, szájából pálinkaszagot nem lövellhetne, és a ragyogó környezetben szégyenteljesen elveszítené a ragyogó ábrándot, amit otthon semmi sem gátolt abban, hogy virágjába szökkenjen, hogy hősi kirohanásait, kuruckodásait sajgó szerelemmel fizetik vissza.

       Ez a gondolat aztán végleg megmérgezte fanyar ízével az ábrándjait.

       Fridolin szomorúan, letörten, mert tudatosan kezdett leszokni az ábrándjairól. Az álmok félénkebbje elröppent, a fázékonyabbja meg befúródott Fridolin szívébe, és ott elszundikált, néha sóhajtva fel csak fájdalmasan. Helyükön rideg üresség támadt, amit aztán Fridolin lassankint új anyaggal töltött be.

       Az érdekes remete tehát, amint mondtuk - mert Fridolin ebbeli minőségét a történtek ellenére is híven megőrizte önmaga előtt -, a falubeli leányoknak kezdett udvarolgatni. Eleinte mentegette magát itt-ott, hogy bizony furcsa ez neki, de már nem tud meglenni leány nélkül - hanem utóbb, mivel mindenki csak a vállát vonogatta a dologra, abbahagyta formátlan kényeskedéseit. Több leány körül is legyeskedett egyszerre; volt úgy, hogy a szerelem hatalmasan fellobogott a lelkében, de bármint volt is, szinte mindég úgy volt, hogy magánál a leánynál is érdekesebbek voltak előtte annak barátnői meg a közös ismerősök, akik majd hírbe hozzák, jelentősekké teszik őket, és sugdolóznak a vetélytárs előtt. Fridolin szerette a veszedelmet, mert bátor legény volt.

       Bár őt illetőleg, ez is kusza dolog kissé.

       Mert Fridolin, mint erről már volt szó, úgy önmagában kétségtelenül megállapította, hogy ő csendszerető, békés ember, és hogy egy-egy bonyolultabb nap után szinte nehezen ismer rá önmagára. De az ilynemű hánykolódásait azzal nyugtatta el, hogy az élet színei, hangjai kicsalogatják az embert a maga mivoltából. Végeredményben azonban mégis örült egy-egy nap hősi eredményeinek és veszedelmes bonyodalmainak. Örült, anélkül, hogy felismerte volna a maga megelégedett voltát, amiért már átesett rajtuk.

       Fridolin most egy Matild nevű leányt szeretett - ennek a leánynak az öreg grófné volt a keresztanyja, őtőle kapta ezt a parasztoknál szokatlan nevet - és mivel Matild is ott lesz náluk holnap a lakodalomban az udvarlójával, egy otromba és erőszakos parasztfickóval együtt, Fridolint édes izgalom tartotta megszállva.

       Fridolin, a kósza álmodozó, a holnapi dolgok várása közben fontos előkészületeket tett, mert ösztönösen megsejtette, hogy itt van a legjobb alkalom új elgondolni-, visszaálmodni-valók beszerzésére, mivel a régebbieket már úgy széttépte, megőrölte malomkő nehézségű és szorgalmú gondolataival, hogy maga sem igen ismert rájuk többé.

       A többiek, az emberkék, akik jórészt már belefúródtak tarka dunnával borított ágyaikba, sejtelemmel sem bírtak ilyesmikről, ők rá sem gondoltak arra, hogy a holnapi naptól egyebet is lehet várni, mint sok jó ennivalót, még több innivalót, és végül talán egy kis fejbe verést, amiről majd sokáig lehet még tereferélni a dologtalan, hosszú téli estéken. De a hársvölgyi emberkék, az akarat és meggyőződés nélkül való eleven marionettek ezt úgy fogják csinálni majd, hogy mindenik azt mondja az esetről, amit az előbbitől hallott. A legelső pedig az öregapja véleményét fogja feltálalni úgy, mintha a magáé volna.

       A hársvölgyi marionettek között egyetlen valóságos ember élt csak: Fridolin.

       De a bágyadó, őszi napsugarak aranyözönében mindezek a dolgok egyetlen csillogó gomollyá verődtek össze, amiből diadalmasan szökkent a nyájas ég felé a kegyúri templom karcsú tornya.

 

                                                    A lakodalom

       Ez a lakodalom voltaképpen már korán reggel megkezdődött, amikor a legények már odaálltak a sekrestyés udvarának palánkjához, és elkezdtek beszélgetni, majd később azon a címen, hogy segítenek az előkészítő munkálatoknál, lassan beszivárogtak az udvarra, ahol is törkölyt és szilvóriumot kaptak.

       Így nőtt, szaporodott a népség, és fogyott az ital, amíg a vőlegény kíséretével együtt megérkezett.

       Akkor már voltak, akik önérzetesebben beszéltek, mint egyébkor.

       A vőlegény, egy szomszéd faluból való, tehetős földesgazda, aki ezúttal már másodszor nősült, kínos zavarral forgatta kezében a felpántlikázott kalapot, és önmagában ezerszer elismételt mondókáinak rendesen csak a feléig jutott el. A menyasszony, a sekrestyési családdal való rokonságból szedett parasztgőggel, kissé elnézett a násznép feje felett, nem sokat törődve a rosszakaratú, irigy sziszegéssel, amit kényeskedése a felparádézott falusi lányok összebújt csoportjában előidézett.

       Az esküvő az uraság engedelmével a kegyúri templomban folyt le, utána a násznép visszacsődült a sekrestyés házába, és megkezdődött a lakoma. Akkoriban azt beszélték, hogy a meghitt kis társaság csámcsogása a szomszédos falvakban is tisztán hallható volt. Attól fogva, hogy az első kanál levest mintegy vezényszóra hörpölni kezdték, a beszéd megszűnt. Mindenki az elkövetkezendő újabb és újabb gyönyörökre gondolt; egyik már a pecsenyét vélte tömködni magába, másik azokat a tündéri perceket várta, amelyekben majd a borért, akármennyi legyen is az, egyetlen krajcárt sem kell fizetni, míg a lányok túlnyomóan a muzsika első hangjairól ábrándoztak, amikor majd kezdetét veszi a tánc. Úgy volt most is, mint egyébkor is mindég: a jelen perccel, bárhogy várta is azt már, senki sem törődött, mindenki a következőkre gondolt, sőt talán akadhatott közöttük olyan, aki ösztönösen megsejtette, hogy legjobb lenne már otthon, az ágyban álmodozni a nagy nap szépségeiről. De ha akadt is ilyen, bizonyára sejtelme sem volt arról, hogy az emlékezések tündérvilága csalogatja.

       A sekrestyés komoly arccal járt vendégei között, és leereszkedőleg biztatta őket, hogy csak egyenek és igyanak. Fridolin teljes tudatában volt a maga fontos voltának, ő is kínált és buzdított, hogy ezzel is kifejezésre juttassa házigazda-helyettesi minőségét, a lányoknak csintalanságokat mondott, egykedvű hangon, amiből viszont az ezerszer átélt, szerelmi dolgok iránt érzett unalmának kellett volna kihangzania. De ez nemigen sikerült neki, mert Matild ma nagyon szép volt, a szeme égett, a hajába piros pántlika volt fonva, és néha éppen a szemébe nézett Fridolinnak, akinek iránta való szerelmét talán előbb megérezte asszonyi instinktusával, hogysem a falusi remete azt önmaga előtt is bevallotta volna. Hiszen Fridolin még mindég úgy hitte, hogy a lánnyal csak unalomkergető játékot űz, mert a szívét még mindég a grófkisasszony arca tölti be. De ma, amint említettem, baj volt az önáltatással; a legény hangja meg-megrezdült, valahányszor a leányra tekintett.

       A lány mindannyiszor visszanézett rá, és rejtve mosolygott.

       Fridolin élénk, édes játék közepette találta magát, be-befordult a szobába, fel-felhajtott egy-egy újabb pohárral, de a bor nem ártott meg neki, csak egyre színesebb, pazarabb gondolatokat érlelt a fejében. Az udvar bokrain aranyos napfény táncolt, és Fridolin hirtelen arra gondolt, hogy ő most valami gyönyörű, nagy, napfényes kert rejtett, kis útjain, szívében vágyó gyűlölettel bujkál Matild elől, de minden fordulónál az égő szemű lány jön feléje, és minden napfényes bokor mögül az ő piros pántlikája mosolyog elő. Lelke betelt édes boldogsággal; határozatlan, diadalmas mondások csengtek a fülébe, töltötték be a szívét, amiért a Matild ővele kacérkodik, Ő látja ezeket a gyönyörű látomásokat, Ő jár a paradicsomkert útjain, és mindezt többé el nem veszi tőle senki, ezeket elviszi magával a sírjába is.

       A zenét egy kombinált banda szolgáltatta.

       Felekről ugyan bejöttek a cigányok, de nem lehetett mellőzni Herepeit, az urasági vadászt sem, aki szeretettel ragaszkodott öreg tárogatójához, egy helybeli gazda pedig makacsul citerázni vágyott. A hangszerek felváltva működtek, de Herepeit utóbb csuklás fogta el, mire ő kiállt a sorból, a citera pedig beleolvadt a cigánymuzsikába. Ez titkos visszavonást szított a cigányok körében, miért is a klarinétos egy óvatlan pillanatban ráköpött a citerára. De az eset elsimult. A vendégek csárdásba kezdtek, és eleinte jól is ment minden, de utóbb, ahogy az idő haladt, és a bor fogyott, a tánc egyre inkább a vitustánctól meglepettek vonaglásához kezdett hasonlítani.

       Ilyenkor aztán áttértek az éneklésre.

Érik már, érik már a fekete szőlő...

       Fridolinnak szép baritonhangja volt, és iskolázottan énekelt. Ezért nem is dalolt a többivel, csak egyedül, és a hízelgő hang belefolydogált a leányok szívébe. Akkor a Matild sem mosolygott, hanem mozdulatlanul nézte az éneklőt, és az orrcimpái meg-megrezdültek. Fridolin észrevette ezt, boldoggá magasuk alacsony környezetében, és már tudta, hogy a dal következő versébe beleönti majd az egész lelkét.

       De erre nem kerülhetett sor, mert a szünetben hirtelen kitoppant a csoport közepére Bugyi bácsi, dévajul dobbantott a lábával, a bajuszát szétsodorta, és kedveskedő zsörtölődéssel így szólt:

- Én is itt volnék már, vagy mi a szösz!... Hát az öreget már el is felednétek!?... Irgundumburgundum!...

       Fejét ingatva, győzelmesen nézett körül, amire a körben állók vihogni kezdtek, és egymást taszigálták. Fridolin bosszúsan kapta fel a fejét. - Bugyi bácsi, buta bácsi! - gondolta magában, és bosszúsan befordult a házba.

       Ez a Bugyi bácsi volt Hársvölgy humoristája. Szinte minden faluban él egy ilyen dévaj öreg, aki bizonyos régi és rendkívül buta tréfák és találós mesék révén kiváltságos megbecsülést vív ki a maga számára. A falubeliek már naponkint mondogatják:

- Hej, ha a Bugyi bácsi itt volna, majd mondaná...

       Közeledő összejöveteleknél pedig boldogan biztatják egymást:

- Ott lesz Bugyi bácsi is, majd lesz nevetség elég!

       Bugyi bácsi ott is van aztán, és kiteregeti nyúlós, gügye tréfáit és találós kérdéseit.

- Hány lába van ennihány birkának?

- Bizony csak kettő, mert aki a birkának enni hány, az... ember!

       De a kegyes végzet mentsen meg bennünket attól, hogy még több efféle is jusson az eszembe! Elég ebből ennyi is. Az egész Hársvölgy egyetlen nagy család volt, amelyben Bugyi bácsi volt a gonoszkodó, csintalan, buta nagybácsi. Falusi életem alatt gondoltam már rá, hogy tavaszi meg nyári éjszakákon, amíg az emberek odakint alszanak a földön, amíg a legények, leányok a nyájas égbolt fényes csillagtáborát nézve, valamelyik csillagon adnak találkát egymás lelkének, amíg a gazdaember a búzakalász érésének hangtalan, tündéri muzsikáját véli hallani, a tökfejű Bugyi bácsi találókat komponál a Göncöl szekerére.

       Ej, hanem hiszen erről az öreg tökfilkóról igazán nem érdemes többet beszélni! De meg kellett őt említenem, mert az ő idétlen fellépése volt a legelső, a legprimitívebb látható oka minden következő eseménynek. Fridolint ugyanis, amikor mellőzötten félre kellett állnia, ingerült gyűlölség fogta el az élettel szemben, amiért az mindenbe, ami kedves és szép, beletökéletlenkedik; a bortól, a szerelemtől felhevült lelke nem tudott belenyugodni az eseményekbe. Már szinte látta magát, amint ott áll továbbra is az izzó leánypillantások gócpontjában, a hangja hullámzik, és fényes testű kígyó gyanánt átfonja a lelkeket. De most mindez eltűnt nyomban, a felhangzó nevetés elnyomta a látomást. Ahogy a vendégsereg újra összevegyült, Fridolin odavéletlenkedett Matild mellé, és fölényeskedő, gyönyörteljes rajongással azt kérdezte tőle halkan:

- Miért tüzelt úgy a szemed az előbb?

       A leány rendületlenül visszanézett acélkék szemével Fridolin homályos szemébe, és nyugalmasan felelte:

- Miért remegett a hangja úgy az előbb?

       Fridolin vergődni kezdett.

       Forró, értelmetlen szavakat suttogott a leánynak, de az mosolygott és elillant.

- Sursum corda! - rebegte Fridolin, felkapaszkodva régi latin tudományának düledékeire. - Milyen jó volna most holtan feküdni, és a föld alatt olyan hangosan sírni, hogy ez az ostoba leány meghallaná, és azt hinné, hogy őérte sírok, és nem mondanám meg, hogy magamat siratom!... Tudom, hogy ha most odaszorítanám izzó arcomat a templomablak színes üvegéhez, Tamás apostol arcáról is leolvadna az a fagyos mosoly, és talán még át is ölelné a nyakamat!

       Eléje lebbent újra a régi papi hajlék, érezte a kitaposott folyosók nehéz levegőjét, és szédüldözve vágyott vissza a csendbe, ahol nem kellene tudnia, mi következik az életnek fukarul mért, gyönyörű pillanatai után, ahol nem ölné meg az ő lelkében kivirult, pompás mesevirágokat sem a fontos, küszöbön kívül dühöngő, téli vihar, ami süketté és vakká teszi a sürgősen futkosó embereket, sem a nyári hőség, amit az unalom fest fakósárgára.

       Az izzadt legények és leányok, akik már ismét ugrándozni kezdtek, ide-oda lökték Fridolint, aki egy alkalommal, ahogy egy nagy, verejtékes parasztlegény nekicsapódott, úgy érezte, hogy a lelke két darabra esik szét a taszítástól, hogy a régi rész csüggedezve nézi a csődületet, hallgatja a tagolatlan rikoltozást, míg az új rész fölényes mosollyal néz körül, mint aki tudja, hogy most őrá kerül a sor. A régi fél a magányba vágyódott, de az új ekkor elővett valami pompás virágot, és odatartotta az arcához: ugye minő pompás az illata!?

       Erre az össz-Fridolin így szólt:

- Valóban pompás szaga van!... Ettől a nagyszerű illattól most már nem érzem a parasztok verejtékszagát sem!... De... nem értem... oly különös ez!... Jó lesz tisztába jönni a dologgal!

       Bement a szobába, leült, és iddogálni kezdett.

       Az a virág, amelynek illata Fridolint erre a töprengésre csábította, ugyanaz volt, ami a lelkében kivirult, onnét szakította le ő maga, anélkül hogy tudott volna róla. Mesevirágnak kell neveznem, mert mindazt a sóvárgott pompát: színt, illatot testesítette meg, ami Fridolin lelkében lakott, mert ennek a hányatott léleknek az a vágya termelte ki magából, hogy elkerülhesse az élet minden durva szögletét, hogy mindaz, ami vele történik, ragyogó elképzelésekben olvadjon szét. Fridolin kósza lelke a külső eseményeket nem vette tudomásul, hogy azokhoz alakulhasson, ebben a lélekben külön események éltek, rajzottak, és Fridolin aztán addig mesterkedett, amíg a külső valóságokat hozzájuk tudta idomítani.


       És most Danka Imre következik.

       Danka Imre magas, vörösszőke, lomha, ravasz és komisz parasztlegény volt. Katonakorában, amikor a városokban is járt, ráragadt az a szokás, ami úriforma emberekre is rá szokott kapaszkodni, mint a kullancs, hogy olyan leánynak, aki mellett nincsen férfi, aki a tréfálkozót rendre utasítaná, okvetlenül komiszságot, trágárságot kell mondani. Ezek a komiszságok a városi kocsmákban születnek, és utóbb bizonyos sablonok alakját öltve magukra, mozognak ide-oda. Leányka-bort még nem tettek vendéglői asztalra anélkül, hogy nyomába ostoba ingerviccek ne tolongtak volna, aminthogy kártyázás közben a négy szín közül az egyikre minden bennfentes kocsmahabitüé, szódáskocsis és úrféle egyaránt tesz egy-egy kis észrevételt, szoros összefüggésben a nemi élettel. Ebből a szokásából néha a városi ember sem nől ki a haláláig sem; emlékezzél az ezer más formában élő irodatisztre, pénzügyőri főbiztosra és másra, aki fogatlan szájával ma is ugyanazokat a gyerekségeket huhogja el, vágyó pillantások kíséretében a csinos pincérlánynak, mint harminc évvel azelőtt, a vidéki jövevény pedig a szívébe zárja, hazaviszi és ápolgatja e szívós butaságokat, új toldalékokkal egészítve ki őket.

       Fridolin kilépett ismét az udvarra.

- Hát mi lesz, Csömböllék!? - kiáltott a cigányprímásra daliás-betyárosan. - Mi lesz!?

       A Csömböllék nevű bájfiú magában ugyan mosolygott a formátlan vitézkedésen, de azért rákezdte, mert visszaemlékezett egy meglehetősen kellemetlen estére, amelyből annak idején minden kétséget kizáróan meg tudta állapítani, hogy falusi lakodalmak alkalmával a pofonok röptükben szeszélyes utat követnek.

       Fridolin maga is érezte már abban a pillanatban, hogy formátlan és gyerekes dolog volt, amit tett, de már nem lehetett visszacsinálni többé. Amikor a banda rákezdte, odament Matildhoz és felkérte. A leány akkor is mosolygott, de amikor Fridolin átölelte, eleinte felnézett az égre, utóbb pedig az udvar másik szögletébe tévedt a tekintete. Ott táncolt Danka Imre, a Matild udvarlója, valamelyik másik maszatos parasztleánnyal. Fridolin nyomban észrevette a szem játékot, és... és itt most az látszik történni, ugye, hogy a falusi gavallér féltékeny lesz, mert észreveszi, hogy a leánynak más legény tetszik, és féltékenységében drámát rendez?

- De nem ez történt.

       A leány nem szerette Danka Imrét. Fridolint sem szerette, de a szerelmi téren bizonyos hírnevet szerzett legény udvarlása érdekelte, és azt is megérezte, hogy Fridolin vágyódik utána. Az oldalpillantás ennek a vágyódásnak a fokozására való volt, ezért a leány elvárta, hogy Fridolin észrevegye azt. A tűzzel való játék kellemesen forralja a vért, a leány részéről ennyi volt az egész. Fridolin mindezekkel a legelső pillanatban tisztában volt, és már most neki, a szerelmi diadalok gyűjtőjének egészen világos teendője az lett volna, hogy a kacérkodást észre se vegye, vagy fölényesen mellőzze, esetleg egy ügyes mozdulattal tudtára adja a lánynak, hogy átlát a mesterkedésén, és aztán otthagyja. Szóval hogy diadalmasan vonuljon vissza a kelepce elől.

       És Fridolin mégsem választotta egyiket sem az ajánlatos eljárások közül.

       Őt egész életén át nyomon követte a boldog, gyönyörteljes érzékenység, így hát szerelmi bonyodalom is, ha annak édes szenvedés járt a nyomában. És hogyha ez most már öregedő korában egyre inkább elhagyogatta őt, hát ő hurcolta maga elé, akár a tulajdon önérzete rovására is. Ennélfogva a kacérkodást észrevevő pillantását is úgy dirigálja, hogy titkosnak lássék, mindazonáltal a Matild okvetlenül észrevegye. De mindez inkább csak ösztönös dolog volt nála. A leány a vizsgálódó pillantástól vérszemet kapva, most már kihívóan mosolygott Danka Imrére. Az egészből csupán a Danka Imre táncosnője nem vett észre semmit. Az csak rázta szörnyű csípőjét, csak ugrándozott, szuszogott és izzadt. Danka Imre nekilelkesedett, és a fejét himbálva, átszólt Matildnak:

- Csak légy dévántos a sekrestyés úrral, majd betömjénez néked!

       A gyülekezet nevetni kezdett, amire a leányt, aki a dolgot nem így gondolta, gyűlölet fogta el a legény iránt. Az arca kigyúlt, dühösen kiáltotta vissza: - Nékije magának beszéljen, ha ollan vitéz, ne nékem!

- Hijába beszélek, mert kitűzi a kalapja mellé! - mondta Danka Imre nevetve.

       Fridolin hirtelen elengedte e leány derekát, pár pillanatig mozdulatlanul állt, besietett a szobába. A legények és leányok kíváncsian néztek utána. Ők csak egy embert láttak bemenni, pedig akkor már kettő ment be. Fridolin lelke ugyanis akkor már ismét kettévált, de ezúttal talán már csak puszta előzékenységből. Hogy akik érdemesnek találják vele foglalkozni, jobban megérthessék látszólag egyszerű, valójában azonban többszörösen komplikált lényét. - Tehát elöl lépkedett hetykén a duhaj Fridolin, utána szomorúan a másik. Bementek a belső szobába, és megittak egy-egy pohár bort.

- No, most megyek, és leütöm azt a piszkot! - mondta ekkor a duhaj.

- Igen, ez most már elkerülhetetlen! - sóhajtotta a másik. - De ne siess vele!... Most már úgyis bizonyos, hogy megteszed, ilyenkor jó és édes még várni és tanakodni!... Ugye, hallgatsz rám!?... Ugye, jó lesz!?...

- Jó, jó! - ujjongott a duhaj, és felhajtva még egy pohár bort, kisietett.

- Megállj! - szólt utána a méla, de amikor a másik megállt, nem tudott neki egyetlen szót sem mondani, pedig fejében a gondolatok, képek egész tömege nyüzsgött. Ekkor történt először, hogy bár a pillanatnak csupán egy ezredrészére is, felvillant előtte lelki fél voltának gyötrő tudata és vele együtt a sajgó visszaemlékezés, hogy ez a kettéválás már többször megtörtént zaklatott életében, és bizonyára elkíséri majd a sírjáig. A méla Fridolin szemét hirtelen borkönnyek öntötték el, és a cseppek varázsprizmájában tisztán látható volt egy pillanatra Tamás apostol gúnyos üvegarca. - A méla Fridolin átölelte duhaj testvérének a nyakát, és könyörgött, hogy ne menjen el, szökjenek meg együtt, keressenek valami csendes helyet, és gondolkozzanak ott békességes, titokzatos dolgok felett. De a duhajnak éppen akkor csapódott fejébe a vérhullám, amit a bor indított el útjára; megkapta a testvérét, és kihurcolta magával.

       Fridolin kilépett, gyors léptekkel megindult, és a táncosokat félrelökve, Danka Imre felé sietett. A népség szíve megrezzent, de nem volt már idő semmihez. Danka szólni akart, hanem csak a szája nyílt fel; a legény sápadtan meredt a közeledőre. A muzsika megszűnt, csend lett mindenütt. Hirtelen azonban sikoltás hallatszott:

- Vigyázz, Imre!... Jön!

       A Danka Imre izzadó leányának kövér szívét szinte áttörte, beborította a szerelem. A leány remegett, és szorosan átölelte a legényt, de későn volt már az is. Fridolin már odalépett, felemelte az öklét és lecsapott.

       Danka Imre arcát elöntötte a vér. A leány még tartotta szerelmesét, de aztán a legény nagy teste végigesett a földön.

       Fridolin ott állt mereven, ökölbe szorított kézzel, és nézte a mozdulatlan testet. Úgy látszott, hogy a szilaj düh még megszállva tartja, pedig a lelkén akkor már szétömlött a ragyogó békesség. A legény meg sem mozdult a földön, Fridolin úgy gondolta, hogy meghalt, és anélkül, hogy a saját jövendő sorsára akár ügyet is vetett volna, ezt gondolta:

       Szegény, buta paraszt, te!... Isten látja a lelkemet, hogy nem haragszom rád!... De ennek így kellett lenni!... Nem tudom, miért, de ennek így kellett lenni!

       Körülhordozta a tekintetét, a bátyját kereste, mert tudta, hogy azzal meggyűlik a baja az eset miatt. De a sekrestyés isten tudja, hol járt. Fridolin tekintete ekkor egy izzó, szerelmes szempáréval találkozott, Matildéval. A leány szeme éhesen tapadt Fridolinra, és a láng, ami abból kilövellt, felgyújtotta Fridolin szívét.

       Ez a szemvillanás aztán nem is tűnt el káprázó szemei elől többé soha. Változott: becsesebb vagy hitványabb lett, de megmaradt.

       Fridolin oda akart sietni a lányhoz, de nem tette, hanem befordult a házba, és bezárta maga mögött az ajtót. Odabent leakasztotta a szegről a templom kulcsait, felnyitotta a szobának a kertre nyíló ablakát, kiugrott rajta és elsietett. Akkor már erősen alkonyodott, nem vette észre senki.

       Az elesett legény körül csődület támadt.

       A kövér leány letérdelt melléje, és visongva ölelgette.

       Danka Imre már az első pillanatban magához tért, hanem azért még folytatta a halottasdi játékot, mert az fontosabb és érdekesebb is, de meg fel is menti a hullaimitátort a bosszúállás megfontolandó kötelezettsége alól. Hanem amikor a leány csak makacsul visított a fülébe, elhagyta a türelme. Felült, és a szájában összegyűlt véralvadékot kiköpve, rámordult a leányra:

- Ugyan ne visíts már, Tera, a nyavalya venné belé magát a torkodba!

       Azután felállt, törülgetni kezdte az arcát, és amiközben elmondta százszor is, hogy nem verekszik egy részeggel; meg hogyha nem nézte volna... szép lassan el akart kotródni, hanem akkor eszébe jutott, hogy Fridolin ott lehet valahol a közelben, azért a kert felől bement a házba, és iddogálni kezdett. És már a negyedik pohárba sikerült belefojtania a megaláztatás komisz férgét, ami a lelkén rágódott, és akkor már egészen tisztán állt előtte, hogy mégiscsak különb legény az, aki ki mer kezdeni a másikkal, mint az, aki orvul nekiront a vetélytársának, fejbe veri őt, és aztán megugrik.

       A sekrestyés akkor került elő valahonnét, amikor a véres arcú legény már felkelt.

       Az okos, hideg paraszt nyomban tisztába jött a helyzettel, és úgy határozott magában, hogy az ő házában a mulatság nem fog botránnyal végződni. Látta, hogy a legénynek nincsen semmi komolyabb baja, tudta, hogy egy óra múlva elsimul minden, hát odaszólt a legényeknek, hogy csak mulassanak tovább. Azután megindult, hogy beszéljen Fridolinnal, de az akkor már eltűnt. Arra pedig az első, izgatott percekben esze ágában sem volt gondolni, hogy Fridolin a templom kulcsait is elvitte magával.

       A sekrestyés gondosan elrejtett bosszúságával már ott járt ismét a mulatozók között, amikor az udvar egyik sarkából, egy sötét szilfa alól borongós hang hallatszott:

- Hát miért nem zenélsz már, Csömböllék!?

       Ott egy legény meg egy lány állt tánci állásban, de a legény bizonyára a házasélet misztériumainak empirikus alapon leendő megismerésére akarta kapacitálni hölgyét, mert a Fridolin-Danka afférből nem láttak és nem hallottak semmit. A hangra vihogás tört ki, és a vidámság könnyű, ringó kis hullámai áthimbálózva a mulatók felett, magukba nyeltek mindent. A tánc újra megkezdődött, új legény sietett Matildhoz és felkérte.

       A leány álmodozva követte táncosát, szeme a ház bejárata felé kalandozott. Fridolint kereste. A leány abban a percben átengedte volna magát Fridolinnak, ha az erősen átöleli a derekát.

       Fridolin pedig tudta ezt; a lány szemének egyetlen villanásából megértett mindent.

       A boldogságos titok pedig befútta magát a szívébe, és édes kínnal égette azt, amíg Fridolin nekivágott a barna alkonyatnak. De nem ment messzire, a folyócska partjának a fűzcserjéi között meglapult, és visszanézett az elhagyott házra, ami felett akkor már az apró kis lámpák derengő fénye reszketett.

       Nem volt nyugta ott sem, nekivágott a templom dombjának, de remegő lábai félúton felmondták a szolgálatot. Leült ismét, és feltekintett az égre.

       A hold már odafent járt az égen, de most egy vastag, tintafekete felhő mögé tévedt; sötétség és csend volt mindenütt.

       És az édesen sajgó szerelemtől felzaklatott, magányos kósza lélek ekkor érezte meg először a sötétségnek és a csendnek vigasztaló simogatását, és ennek az érzésnek a nyomában csodálatos gondolatok, eddig nem ismert képek kezdtek rajzani körülötte, anélkül, hogy határozott alakot öltöttek volna. Fridolin úgy képzelte, hogy ott, a kegyúri templom dombjának lejtőjén, ott lakik a sötétség. Nem a gonosz sötétség, amely a mélységbe csalogat, sem az, amelyik kísérteteket, holtakat küld a remegő után, és marcangolja a szívét. Nem a rejtelmes, gonosz sötétség, amelyik sírós, lázas, beteg éjszakákon az embert a maga összetört szívének cserepei közé csalja, hogy összevérezze magát, és aztán a sebeket majd a könnyeivel kelljen hűsítenie. És végül nem a kedves, nyájas, bodzateát forralgató sötétség, amelynek fekete, lágy testéből az álmok, a mesék válnak ki, és belefúródnak a szívbe. Nem. Ott, a domb lejtőjén a minden sötétségek apja, az Öreg Sötétség lakik, amiből kiválva a kisebb sötétségek bebarangolják a világot, ha elfáradnak, megtérnek pihenni elhagyott házakba, csüggedt emberek lelkébe, felnyitogatják a kripták fedelét, beletekingetnek azokba vak szemükkel, és végül visszatérnek ismét apjuknak, az Öreg Sötétségnek testébe. És ott lakik a sötétség ikertestvére, a csend is. Együtt élnek ők; nyomasztóan különös, ha az útjaik néha szétválnak. Félve járkál a pompásan kivilágított, fényben úszó kastélyban, amelyben csend van, mint a sírban, és félelem töltené el a sötétségben tomboló zaj hallatára is. És a domboldalnak a csendje is más, mint amit a köznap embere csendnek ismer. A közönséges csendességet a zaj megöli. Úgy lehet képzelni a dolgot, hogy a csendesség üldözője, a durva zaj elől menekülve besurranik, ha az van számára legközelebb, a beteg szobájába, ott összehúzódik fázósan, mozdulatlanul fekszik, és csak néha sóhajt mélyet, szomorút. Akkor azonban odalent az utcán valami rohanó szekér kerekei alól előpattanik ismét a durva üldöző, a zaj, felrohan otromba, sáros csizmájával a lépcsőn, betaszítja az ajtót, durván előrángatja rejtekéből a csendességet, és szíven döfi. A csendességnek vége: meghal. De a domboldal csendjével nem bír az orgyilkos. Ha most, a visszaemlékezésnek ebben a szent percében, a faluból elindulna valami idegen, durva hang, egyenesen a halál karjaiba rohanna. A domb alján talán még hetykén, szemtelen arccal lépegetne felfelé, de utóbb egyre sápadozna, és belejutva a szent csendesség bűvös körébe, meghalna.

       A magasból, mintha a kegyúri templom fekete öble lehelte volna ki magából, hideg légáram ereszkedett alá. De megszűnt az is; az esti bogarak zenéje nyugalmasan szállt át a lapályon, hanem ott fent, a feketekék magasságban vihar készült. Felhőrongyok siklottak el a hold előtt; a vidék ezüstfényben fürdött, meg hirtelen újra sötétségbe merült.

       Fridolin fülét egyszer tompa hangzavar ütötte meg.

       És az félelmes, ijesztő volt a számára, mert a félő ember nem magát a hangot hallja, hanem a visszhangot, amit az a lelkében felver.

 

                                                      A láthatatlan seb

       Fridolin félt, de maga sem tudta, hogy nem önmagát, hanem a hangulatát félti, ami akkor színes és pompás volt. Valami névtelen tolakodótól félt; egy hangtól talán, ami kiverné füléből a saját hangja zengését; ami még mindég ott élt az emlékezetében, vagy talán valami új szemvillanástól, ami megzavarná, hogy tisztán lássa Matild szerelmes szemét. És mindezt együttvéve: ismét csak a győzelmes tudást féltette: az én voltam, ezt el nem veszi tőlem senki, ezt elviszem magammal a sírba, és odalent álmodom majd róla tovább!

       Amikor a zagyva hangzavar a fülébe csapódott, felegyenesedett, és sietve megindult a templom felé. Ő akkor a szörnyűködés hangját vélte hallani, pedig a vendégsereg akkor a szórakozott szerelmesek esetén nevetett.

       A templom ablakain megtört, fehér holdfény, maga az elhagyott nagy épület úgy vonzotta magához, hogy már az úton, amíg feléje közelített, kétségtelenné vált előtte, hogy a színes testű, hideg üvegszentek várják őt, az üldözött, régi ismerőst. Felsietett a főkapu elé, ahogy szokta, onnét gyors fordulattal a sekrestye ajtajához ment, és felnyitotta azt. Belépett, és amikor a szűk bejáróból kiözönlő, ismerős levegő az arcába csapódott, lehunyta a szemét. Még egy pillanatra visszanézett, széttekintett az ismerős tájak felett, de mivel ez megfájdította a szívét, hirtelen befordult, és bezárta maga mögött az ajtót. Akkor felzaklatott lelkével mindenre kész lett volna, ha valaki megzörrenti az ajtót.

       Csakhogy nem jött senki.

       Leült megszokott helyére, kezére hajtotta a fejét, és átengedte magát gondolatai zavaros áradatának. De szédülni kezdett, és akkor maga elé idézte Matild szemét, mint a szédüldöző részeg a világos pontot.

       A templomban már sötét volt, csak az ablakokon át verődött be a holdfény, átderengve az üvegszentek színes testét, halovány arcát. Az apostolok kedvesek, nyájasak voltak, mert árva embert álltak körül, és az együgyű, haszontalan vigasztalás helyett hallgattak, és csak egymáshoz küldözték át a gondolataikat, amelyeket a bolyongó lélek látása zavar fel átlátszó üvegszívükben.

       Tamás apostol most hidegen, mozdulatlanul nézett a száműzöttre, üvegarcáról most hiányzott a kétkedő, vért forraló mosolygás.

       Fridolin már régen nézte őt, már régen ült ott vele szemben mozdulatlanul, a toronyóra már elverte feje felett a tízet, és ő fázni kezdett. Tépelődés, gyűlölködés fogta el, amiért az apostol az ő minden nagy pillanatát így vagy amúgy, de mindég megmérgezte, a kérdéseire pedig nem felelt. Mert most ott, a hangtalan magányban mily jó lett volna megkérdezni tőle, hogy vajon azt gondolja-e, amit már ő maga is többször gondolt, hogy ő voltaképpen nem is az a Fridolin, akit az emberek ismernek, hanem valami idegen, sőt néha mintha maga az ördög járna fel-alá, az ő bőrébe öltözötten. Mily jó volna megkérdezni tőle, hogy akkor is üldözné-e kétségeivel, ha ő egyszer a sekrestyeajtón hűtlenül kizárva szilaj testvérét, csak a méla szívét hozná elébe?... De erre a gondolatra körülvette a szívét a testvéri szeretet melege, és ő úgy érezte, hogy ezt a melegséget meg kell hálálnia.

       Szinte hangosan mondta:

- Gyűlöllek, Tamás, és szeretnélek összezúzni az oltár nagy arany gyertyatartójával!... De nem bántalak, mert már te sem bánthatsz többé engemet!... Most elalszom, hajnalban elmegyek valahová messzire, és nem is térek vissza többé soha!

       Lehunyta a szemét, a fejét lassan ide-oda ingatta, és a Hárs-patak völgyére gondolt, amit most elhagy örökre, és ettől szomorúság fogta el. Vergődő lelkének mélységeiből égő könnycseppek indultak útnak, de nem juthattak el a szeméig, mert a közelgő álom elállta az útjukat. A közelgő álom tette azt is, hogy a Hárs-patak völgyének jegenyéi megnyúltak, addig nőttek, amíg beláttak a templom ablakán, és mindegyiknek sudarán színes üveggolyó volt, amiket a Matild küldött neki, de azért úgy is volt, hogy ezek a pompás kis golyócskák az ő gyerekkori játékszerei közül gurultak elő, és onnét kerültek fel a jegenyék sudarára. Később mindent benyelt a fekete sötétség, de éjféltájban nagy fényesség támadt ismét. Fridolin felkapta a fejét; látni való volt, hogy a fényesség nem holdfény, hogy az magasabbról, a nagy égből jön. Merőn belenézett, és amire a szeme megszokta, a templom kövezetén át már jött is feléje hangtalan léptekkel Szent Tamás apostol. Színes testén átlövellt a mennyei fényesség, és az arcán most ott volt ismét a rejtelmes, szomorú mosolygás. Fridolin fogai összecsapódtak a rémülettől, felemelte reszkető kezét, de Tamás apostol akkor már odaért hozzá, és eltolta azt. Az érintéstől eltűnt Fridolin félelme, helyébe alázatos sóvárgás lopódzott. Amikor az apostol megérintette lágyan a haját, Fridolin halk sziszegést hallott, mintha a téli szélben, valahol a messzeségben hajladozó, puszta bokrok sírását hallaná; amikor az arcát érintette, úgy érezte, hogy fagyos eső verdesi azt. De amikor a szent üvegkeze a szívéhez közeledett, Fridolin rajongó félelemmel eltakarta azt, mert félt, hogy szilaj testvére, aki odabent alszik, és aki csak a meleg, az izzó életben élhet, az érintéstől összefagy és meghal.

       Az apostol hátralépett, szelíden mosolygott, és tagadóan rázta fejét.

- Nem te voltál az, Fridolin, nem te tetted azt, amire most oly vágyva gondolsz vissza! Nem te tetted, hanem az a másik, akiről azt hiszed, hogy az édestestvéred! Pedig csak nyegle pajtásod ő, aki nyomban elhagy, mihelyt a lelked tőlem távol elöregszik és kihűl, hogy nem adhatja meg már neki a régi melegséget. Akkor majd szomorúság csap le rád, de az lesz a te igazi életed, mert ti, kósza lelkek, a szomorúságra születtetek!... Tudom, hogy gyűlölsz engem, pedig ez a te szép, szomorú életed is csak addig tart, amíg én veled maradok! Amikor én elhagylak, és elviszem magammal a kétségeidet, te eljössz utánam!

- Ne bánts, Tamás! - nyöszörögte Fridolin, de a nyelve ólomnehézzé dermedt. Mozdulatlanul ült, amíg az ablakon át megpillantotta a derengő, őszi hajnalt. Akkor felállt; a teste össze volt törve, a keze jéghideg volt. Tamás apostol ott állt már a régi helyén, de Fridolin nem nézett rá, kisurrant a sekrestyén át, az ajtót bezárta maga után, és a kulcsokat gondosan eltette. Tudta már, hogy nem adja vissza őket többé soha.

       Hűvös hajnal volt; a folyó völgyét ma lepte el először a köd, beterítve azt szomorúsággal. Fridolin lesietett a dombon, és gyors léptekkel gázolta a füvet, az ólomszürke víz folyásának irányában. A falu határáról visszanézett, és az utolsó házak egyikének ablakában világosságot látott.

       Az a Réz zsidó háza volt, a kocsmárosé.

       Fridolin visszafordult, és arrafelé sietett. Vágyott valamit hallani a tegnap este történtekről, főként pedig arra vágyott, hogy a Matild nevét kiejtse előtte valaki, nem bánta aztán, akármi történik is.

       Ahogy belépett, a zsidó csodálkozva nézett rá.

- Milyen ritka vendég nálam a sekrestyés úr, főként ilyenkor! - mondta kedveskedve. - Valami új baj van talán!?... Hová lett az öccse?... Avagy... hopp!... Hiszen bizonyára éppen őt tetszik keresni, ugyebár?...

       Fridolin összerezzent. Átértette nyomban, hogy a zsidó őt a tulajdon bátyjának, a sekrestyésnek nézi. Pár érthetetlen szót dörmögött, végül azt mondta, hogy inni szeretne valamit, mert fázik.

- Ki ne fáznék ilyenkor!? - előzékenykedett Réz, kitöltve a pálinkát. - Itt az ősz!... No, hanem az a tegnap esti... De nem, nem, én nem szólok bele!... Ördögadta!... Hogy asszonynépnek csak mindég kell lenni a dologban!... Fránya szép is az a Matild, és, én mindég is mondtam, pedig én zsidó vagyok, nekem jó szemem van, hogy azt a lányt a fiatal sekrestyés miatt emészti a láng, akárhogy teszi is magát!... Éppen a múlt vasárnap is mondtam...

       Fridolin felhajtotta a pálinkát, odadobta a pénzt, és elsietett. Éppen akkor, amikor a vágya betelt, amikor a leányra fordult a beszéd, akkor ment el. A kedves név hallatára átfűlt a szíve, és mégis elment. Azok után, amiket hallott, már csak a szépségek romlása következhetett volna. Lesietett újra a folyócska völgyébe és útjában szembe jutott a templommal. Az hidegen meredt a ködös égre, ablakai sötéten csillogtak a hajnali világosságban.

       Felnézett, és a szíve elszorult. Homályos emlékezések, zagyva sejtelmek nehezedtek rá, és hogy menekülhessen előlük, maga elé idézte Matildot, a gondolatait térdre kényszerítette előtte, és gyönyörködött úri parancsának foganatjában.

       Vidám arccal indult tovább, mosolygott, ingatta a fejét, és amikor a hegyek lejtőin végigszaladt a felkelő nap pirossága, felemelte az arcát, és megfürösztötte a fényben. És akkor hirtelen újra Matildra kellett gondolnia.

- Az ő arca is ilyen, mint ez a gyönyörű napvilág!

       De nyomban azután meg kellett állnia.

       Rémülten fedte el az arcát, mert abban a pillanatban felderült előtte, hogy a tulajdon arca pedig az éjszaka folyamán megfakult, megráncosodott, hogy a haja megőszült. Tudta már, hogy miért tévesztette össze a kocsmáros a tulajdon bátyjával, és azt is tudta már; hogy mindez akkor történt, amikor Tamás apostol megsimogatta a haját, az arcát.

       Megfordult.

       A kegyúri templom már messze elmaradt mögötte.

       Most, hogy rápillantott, az előbb sötét kőtömeg úszott a nap lángoló bíborában, az ablakai tűzvörösek voltak, mintha ott bent rettentő máglya lobogna, amelyen a kósza lelkek boldogságát égeti el valami félelmes gonosztevő.

       Ezek után Fridolin némi hányattatásokon ment keresztül, de ezek nem fontosak, ezek csak köznapiak, mert akkor csak a teste bolyongott, a lelke pihent. Fridolin lelke akkor szomorúan, mozdulatlanul gunnyasztott.

       A szomszéd megyében éltek rokonai, egy öreg házaspár, akik nemigen kérdezgették, hogy miért jött el hazulról, örültek neki, hogy van, aki dolgozik helyettük. A falubeliek tökfejébe pedig csodálatos, hazug meséket nyomkodott bele, de semmit sem vett komolyan: sem önmagát, sem új életét, legkevésbé pedig a maga hazug meséit.

       Úgy volt akkor, hogy lesz, ahogy lesz.

       Akkor még várta, hogy a tette miatt majd eljönnek érte.

       De persze nem jött senki.

       Hármasban éltek együtt: az öreg paraszt, a felesége meg Fridolin. És minden este átjött hozzájuk bizonyos Pipáki, aki valamikor segédjegyző volt a faluban, de amióta kinőtt a hivatalából, nagy terveket hánytorgatott, és addig is a nyájasabb parasztoknál éldegélt.

       A hosszú, téli estéken, amikor a földmíves embernek úgyszólván semmi dolga, a furcsa kis csoport összeverődött, és odahúzódott a kályha mellé. A vén paraszt a tüzet piszkálta, közben motyogott, szuszmákolt, időnkint katonatörténeteket mesélve csodálatos brigadérosáról, aki akkorákat tudott kiáltani, hogy a katonái rendre megsüketültek. Ilyenkor az arca sugárzott a boldogságtól, mert nem tudta, hogy minden katonaviselt parasztnak volt efféle csodálatos brigadérosa. És a történetei végén, amikor tűnődve kérdezgette önmagától, hogy ugyan hol is lehet most a nagyhangú Sterneck báró? - nem gyötörte magát a kétséggel, hogy hátha az azóta már csak a sírbolt férgeinek kiált néma, foganatlan parancsokat, néma csontszájával? - Pipáki nagyokat ivott, azonkívül a napi élet legkisebb zökkenésére egetverő káromkodásban tört ki. - Ártatlan, jólelkű ingyenélő volt ez a Pipáki, aki hálából, mutatványként felköpött a plafonra, és büszkén szólongatta a többieket, hogy csinálják utána, már amennyiben tudják.

       Fridolin úgy volt Pipákival, hogy már a második találkozás után megszerette, mert különös volt, nem olyan, mint az agyafúrt, buta, bundaszagú parasztok. De eleinte tartotta magát vele szemben, mert ő most, az elmúlt események révén fontos és nagy volt önmaga előtt, és édes titkokat hordott a szívében, amik között még nem is az volt a legfontosabb, hogy ő egy legényt megölt, hanem az, hogy Hársvölgyön már mindenki tud Matildnak iránta való szerelméről. De az ilyen szeparatív elhatározások, az ismételt összeomlások után újra felépített magatartási elhatározások megint csak semmivé lettek, és Fridolin most már elernyedt, és szinte összefonódott Pipákival, főként amikor egyszer véletlenül kiderült, hogy vagy tizenhárom éves korukig egyugyanazon faluban éltek, és ismerték egymást. Utóbb már a közelmúlt dolgok nagy emlékének csak az összessége volt képes Fridolint itt-ott még visszaerősíteni tartózkodásához, a részletek azonban: a templomban eltöltött utolsó éjszaka víziói, a távozás hajnalának nehéz sejtései: mind, mind kiestek Fridolin tudatából. Az emberi szív összeégne, ha minden elmúlt kín és gyönyörűség visszajárna hozzá szerelmeskedni. - Voltak esték, hogy Fridolin szinte egészen a Pipáki hatalmában volt, hogy annak egy biztató szavára elmondott volna mindent, és megmutatta volna neki a templom kulcsait, amiket egy kendőbe csavarva rejtegetett magánál.

       De ilyesmire akkor még nem került sor közöttük.

       Az öregasszony - hiszen még csak a hetvennegyedikben volt - határozottan a fiatalokhoz húzott. Amikor a férje a közeledő álomtól már oly bután kezdett nézni, mint a tenorista ha nem ért meg valamit, szóval ahogyan a tenorista rendesen nézni szokott, ő elővette az ősi piszokréteggel bevont kártyát, és hármasban játszani kezdtek. De a játék csak forma szerint ment hármasban. Pipáki a maga lapját odaadta ugyan az öregasszonynak, de aztán ő hívott enyhítő, hízelgően tanácsot kérő mondások kíséretében.

- Ezt hívjuk, a hétszentségit!... Ugye, jó lesz, nénike!?... Ugye, maga is ezt gondolta!?...

       És, ha megnyerték a játszmát, diadalmasan üvöltözni kezdett:

- Megnyerte!... Megnyerte!... Mindétig is mondtam én, hogy a nénike tud játszani!

       Ilyenkor aztán rátette hatalmas, szőrös, barna keze fejét az öregasszony domború hátára, átölelte annak kövér, petyhüdt derekát, és művészi ügyességgel tüntette el akaratlanul feltörő mosolygását, amikor azt kellett látnia, hogy az öregasszony szende rosszallással ingatja ugyan a fejét, de a székét odébb nem húzná világért sem.

       Ha aztán a kártya véget ért, Pipáki és később már a látszólag mit sem tudó, de tényleg vele hallgatagon már mindenben megegyezett Fridolin is, teljes biztossággal számíthattak az öregasszony hálájára, ami nem maradt el soha, és legtöbbnyire abban nyilvánult meg, hogy újabb és újabb engedélyt adott Pipákinak a borfelhozatalra. De később aztán maga is felkelt, ide-oda totyogott a szobában, kiment a konyhába, motoszkált, és mindég valami pompás ennivalóval tért vissza, hogy azt hamiskás mosollyal odarakhassa a két ingyenélő elé. És amíg ilyenkor fel-alá csoszogott, a papucsa szabályosan azt mondta: klipp-klapp!... klipp-klapp!... és ez a hang Fridolin fülében idővel valami álombeli dal taktusává fonódott; ez a dal magába olvasztotta az élettel verekedők nyöszörgését és az álomlátók sóhajtását egyaránt, és hullámaival egy ismeretlen, új, nagyszerű ország nyájas partjait locsolta. Az öregasszony csintalanul, fürkészve jártatta apró, csillogó, bogárfekete szemét a két szomjas vesében, Fridolinnak megsimogatta néha a fejét, mintha tudná, mennyi bajt okoz fájdalmaskodó lelkének a papucsa csattogásával. Minden asszonyban mind a sírig marad valami ki nem derített, valami elintézetlen. Az asszony mind elvisz magával a sírjába valami válasz nélkül maradt kérdést.

       Végül aztán ő is elszundikált.

       Ilyenkor Fridolin és Pipáki még együtt maradtak, amíg a borból tartott, azután Pipáki többnyire már ingatag, bizonytalan léptekkel hazaténfergett. Fridolin pedig befúródott, nagyon hideg, téli éjjeleken szinte srófolódott vastag, lágy dunnái közé, és elalvás előtt mindenféle aznap történt, apró furcsaságokon törte a fejét. Már nem szeretett annyira önmagával foglalkozni, mint azelőtt. De álmában sokszor látta a Matild szemét, és ilyenkor reggelente boldog, mámoros vagy keserű volt.

       Egyik estén akkora hó esett, hogy Pipáki nem mehetett haza éjszakára.

       Amikor az öregek már elaludtak, a két vénlegény még sokáig iddogált és beszélt zagyva dolgokat. Azt már régebben, korábbi mámoros estéken végleg elintézték egymás között, hogy ők ketten az emberiség meg nem értett számkivetettjei, volt már úgyis, hogy az egyik vagy a másik a hangulat emelkedett voltának közepette, abban a percben pazarul csillogó képet alkotott ennek a száműzöttségüknek a megvilágítására - Fridolin azt mondta legutóbb, hogy a teljes fényében ragyogó telihold odafent az égen bizonyára még halottibb fehérré sápadna, ha megláthatná az ő lelkük pazar, bánatos ragyogását -, de azért ilyenkor voltaképpen egyik sem figyelt a másikra, csak mintegy kéjelegve engedte át mindegyikük a maga lelkét az engedékenység, a kegyes elismerés fényűzésének.

       Hanem Fridolin lelke ezen az estén túlontúl átfűlt, és a boldog melegségtől szinte szublimálódott, és Fridolin ebben a gyönyörteljes gyengeségben nem bírt többé a titkával.

- Te, Pipáki - mondta halk, reszketeg hangon -, te csak koccintgatsz!... Te, Pipáki, én megöltem egy legényt... szerelem miatt... az a lány nagyon szeret engemet!... És ennek így kellett lennie... tudtam, hogy ez így lesz!

       Pipáki vizsgálódva húzta össze ráncos szemhéját, belenézett Fridolin szemébe, és a tapasztaltak nyugalmával azt mondta:

- A bor erős... te meg már vénülsz, öreg cimbora!

- Amit mondtam, megmondtam! - felelte Fridolin meleg fenséget és boldog nagyszerűséget érezve saját reszkető hangja hallatára, amíg a bibliából megmaradt emlékeit olvasztgatta izzó lelkének parazsán. Pipáki megint ránézett, és a bortól jóságos elméjével azonnal átértette, hogy nem szabad Fridolin szép mártíriumát nyomban tönkretennie unott hallgatással. Tudta, hogy az egész álomkép - ő annak gondolta - összeomlik magától is. - Idáig biztos léptekkel jutottak el a jó pajtás-kocsmahős gondolatai, de amit a lelke még ezeken felül is produkált a hallottak nyomán, az már csak félig volt tudatos a számára, az már az ösztöne hozzámunkálásával jött létre. Legszívesebben annyiban hagyta volna a dolgot, meg nem tépve a rózsaszínű fátyolt, amely Fridolin szemét eltakarta, de hirtelen közbelépett a sejtés, hogyha Fridolin álmát terebélyes fává engedi erősbödni, az majd utóbb beárnyékolja az ő apró, külön érdekességeit. A vajúdásból végül az a gyanakvó kérdés született meg:

- Ki volt az, akit megöltél?

- A Danka Imre... Hársvölgyön.

- Mikor?

- Ez idén, az őszön!

       Pipáki lelkére visszafeküdt a lomha nyugalom. Most már enyhén, barátilag nézett ismét Fridolinra, el nem feledkezve azonban a borosüveg tartalmára vetendő vizsga pillantásról sem.

       Ivott egyet, aztán engedékenyen legyintve azt mondta:

- Most már mindegy... igyál csak bátran tovább... aztán majd lefekszünk!... Milyen jó is az, így téli éjszakákon álmodozni, ha az ember ivott!... Hjajaj, barátocskám... lásd: Hársvölgy ugyan a szomszédos vármegyében van már, de azért ide mégiscsak a harmadik falu, és nem ilyen híre van annak erre mifelénk, ha egy legényt leütnek a szomszédos falvak valamelyikében!

       Fridolin ernyedten hallgatott.

       Tudta ezt ő már régebben, de bujkált a maga tudása elől. Hanem most, hogy Pipáki szembeállította vele a valóságot, azt a kietlen szomorúságot érezte, mint akitől az utolsó kincsét rabolják el. A bölcs Pipáki nyomban észrevette a rombolást, amit véghez vitt, és iszákos szíve megtelt részvéttel.

- Jó sorotok is van nektek, félbolondoknak!... A Muzsinszky is így volt, és egy téli hajnalon, nagy bál után, eltűnt!... Sokáig megesküdtem volna rá, hogy az angyalok kapták fel magukhoz a lelkét, mert csak azokhoz szított, az embereket utálta. Azóta sem tudom, hová lett, de pedig körülbelül bizonyos, hogy részegen beleesett valami szakadékba vagy a folyóba, vagy bármi másként, de elpusztult!... Meglásd: te is valahogy ilyen különösen végzed!... Talán nem is volna nyugtod, hogy ott feküdjél a ravatalon!

       Fridolin lehajtotta a fejét, és a körmével csatornákat vájt a festett asztalba. Félig lehunyt szeme előtt Tamás apostol ragyogó alakja bukkant fel, fülében lázasan dobolt a vére, mintha távoli gyászdobok pergését hallaná. De a zúgás hirtelen megszűnt, mert Fridolin lelkén újra átsajdult az, amit az apostol üvegajkáról vélt hallani:

- Nem te voltál az... nem te tetted... csak a nyugtalan, kósza lelked hitette el veled az egészet!

       Fridolin szemére szorította a tenyerét, és hogy az emlékeitől megszabaduljon, visszamenekült közös gondolataikhoz.

- Az angyalokat én is jól ismerem álmaimból! - mondta halkan. - Egyszer le is szóltak a felhők közül, hogy ők is ismerik már a lelkemet, ami ott szokott bolyongani a közelükben, de várnak, amíg a testem is utánamegy!... Te, Pipáki, én tudom, egészen bizonyosan tudom, hogy engem nemsokára valami baj ér... Vigyázz rá: valami csodálatos dolog fog történni velem!... Én úgy utálom az embereket!... Nem is lehet, hogy csak így itt járjak közöttük, anélkül, hogy bosszút ne állnának rajtam az utálatomért!... Csak tégedet nem utállak, mert te különös vagy! Te olyan vagy, mintha nem is élnél, mintha csak az édesapám mesélt volna rólad, amikor egyszer be volt rúgva!... De hát rettenetes is ez!... Meglásd: valaminek kell történni!


       Fridolin következő napjai sötétek, kínosak voltak.

       Sajgó megbánás tépdeste a lelkét, amiért ily könnyelműen szétszórta rejtegetett drágaköveit, ezért még azon az éjszakán szigorúbb önfegyelmezést, önmegbecsülési és elzárkózási terveket eszelt ki a maga számára, de amikor mindjárt reggel ismét elbukott velük, csüggedten kellett látnia, hogy mindez hiábavaló, az ilyesmire születni kell, és aki rászületett, annak nincs szüksége elhatározásokra.

       Egy vasárnap délután a kocsmában összeakadt egy, a Hársvölggyel szomszédos valamelyik faluban lakó emberrel, aki valami vásárlási ügyben bolyongott azon a vidéken. A jövevény akkor már részeg volt, és csak úgy félig ismerte meg Fridolint, és mámoros zavarában nem tudta magát mihez tartani, és ez irányban csak sejtelmes, érthetetlen motyogásra szorítkozott. Amikor pedig Fridolin hanyagul, csak úgy éppen szóba hozta a sekrestyésék véres lakodalmát, és ennek kapcsán megkérdezte, hogy mit csinál a Matild? - a részeg vásáros nehéz, vörös kezével legyintve azt mondta:

- Hát mit csinálna egyebet?... Éli világát!...

       Fridolin kisompolygott a kocsmából, és céltalanul ődöngött a hideg mezőségen, tiporva a roskadozó márciusi havat.

       Alkonyat volt, mire hazakerült.

       A két öreg szomszédolt valahol; Fridolin felcsempészett a pincéből néhány üveg bort, és elrejtette azokat a szekrény sarkában.

       Már a vacsora alatt érezte, hogy valami édes izgalom fogja el, mintha a gyilkos féltékenység, ami kígyó módjára egész nap szorongatta a lelkét, most lesiklana áldozatáról, és a meggyötört lélekben nem maradna más, mint a könnyfakasztóan édes szomorúság. Szinte szeretettel figyelt a vén paraszt ártatlan, gyatra kis mókáira, és aztán ő maga is előkeresett az emlékezetéből néhány diákcsínyt, nagy mulatságot szerezve velük a hallgatóinak. Kártyázás közben állandóan csalt, de szándékosan, úgy, hogy észrevegyék, ami Pipákiból ugyan kicsalt néhány eget tépő istenkáromlást, hanem az öregasszony visongva nevetett, és barnára égett, kövér kezével többször is képen törülte Fridolint.

       Amikor aztán az öregek lefeküdtek, szokás szerint összeültek Pipákival iddogálni. A gyilkosságot nem említették többé, úgy maradt az közöttük, mintha csak Fridolin részeg képzeletéből született volna az egész azon az éjszakán.

       Éjfél is elmúlt már, amikor Pipáki végül elment.

       Fridolin, kezében a faggyúgyertyával, kikísérte egészen a tornácig, és utánanézett mindaddig, amíg a bizonytalanul imbolygó alak befordult a sarkon. Akkor azután visszafordult ő is, hogy lefeküdjön.

       És ebben a percben különös, érthetetlen dolog történt vele. Ahogy az ajtót, amit kimenet csak behúzott maga után, újra feltárta, a sötétből előlépett Danka Imre, kezében nagy, villogó késsel. Fridolin ijedtében elejtette a gyertyát, koromsötét lett, de a Danka Imre kése akkor már sziszegve, sírva beleszaladt a testébe.

       Fridolin kívülről bevágta az ajtót, kitámolygott az udvarra, és nekitámaszkodott a falnak. Felnézett a hideg, csillagos égre, és elérkezett ahhoz a pillanathoz, amelyikben megszűnik, amelyikben elveszti keserűségét a földi kiábrándulás mérge, amelyben a csillagok tündöklő világába vágyódik az önmagát elűzött, árva lélek, akár a mindent megbékítő, örök Jóság nagyszerű kastélya fényeskedik, akár pedig a végtelen, meddő Semmi lakik abban az ismeretlen tartományban. Amikor újra leszegte szemét a földre, az udvar éjszakájából sötét, nehéz árnyék siklott feléje, és ő nem tudta, hogy az a pompás, drága szomorúság az, amely nyomon követte legelső, gyermeki lépése óta, és ami most azért keresi fel ott a magányban is, hogy szeretve, óva beárnyékolja, és el ne hagyja a sír fekete szájáig. Fridolin nem is tudott ez ismeretlen jó barátról, pedig akkor már át is adta neki egész lelkét, amiért valami ismeretlen, gonosz hatalom begyógyította, és lelopta testéről az előbb kapott sebet, hogy az ne vérezhessen, és ne legyen sehol.

       A hidegség utóbb tűrhetetlen lett; Fridolin betért megint a házba. Meggyújtotta a gyertyát, és szorongva nézdelte a falon imbolygó, fekete árnyakat. Nem mert lefeküdni, előkereste a pincekulcsot, lement, és holtrészegre itta magát.

       Reggel az öreg házaspár csak hosszú keresés után akadt rá, amint ott feküdt a pince nyirkos földjén, félig összefagyva.

       Akkor abbamaradtak az esti összejövetelek.


       Nem sokkal az események után megkezdődött a tavaszi olvadás. Friss, jó szagú levegő kószált a vidéken, a mogyoróbokrok kizöldültek, és ha sütött a nap, a háztetőről reggeltől alkonyatig, muzsikálva csepegett alá a hólé. A járókelők ezt vagy amazt mondogatták vagy dúdolták magukban a cseppek vidám taktusára, és mindenki megtalálta a neki éppen megfelelő zenekíséretet.

       Fridolin boldog nyugtalansággal járt-kelt a napsütéses világban, mindenkivel szemben baráti és nyájas volt, a ház körüli munka égett a kezében, mert tudta már, hogy mi és miként lesz tovább. Ettől fogva aztán a láthatatlan seb, amit a kósza lélek önmaga ütött vergődésében önmagán, hogy mint a romba dőlt csodavilág utolsó tanúját láthassa vendégül, fel-felbukkant ismét, és édes fájdalmakat okozott Fridolinnak. Ha úgy érezte, hogy a halántéka sajog, a fájdalom hirtelen átsuhant a szívébe, ha pedig akkor a szívét ápolgatta, a láthatatlan seb befúródott az agyvelejébe, legszebb, legforróbb gondolatai közé.

       Egyik csütörtök estén az öreg paraszt megkérte Fridolint, hogy menjen át a szomszéd faluba, és kérdezze meg egy ottani, még öregebb paraszttól: bemegy-e a másnapi vásárra a városba?

       Fridolin késő délután indult; az olvadás akkor kezdett megállani. A bokrok ágairól, az elhagyott malom kócos tetejéről már csak egy-egy megfontoltabb, öreg csepp pottyant alá, úgy gondolkozva, ahogy az öregek általában gondolkozni szoktak, hogy ami biztos, az biztos, a hidegben sem lehet már többé megbízni, a pottyanáson, ami most már elkerülhetetlen, jobb minél előbb túlesni, és azzal is közelebb lesznek az anyaföldhöz, ami befogadja fáradt, fázékony testüket - a piszkosfekete hó már újra összefagyott. Csend ült a megdermedt táj felett, és Fridolin meg-megállt, mert bántotta a jeges hó ropogása.

       Ott, a nagyszerű, a csendes valóság közepette, ahol nem volt egyetlen idegen hang sem, amihez hozzáfüggeszthette volna a maga kósza lelkét, ott jött csak tiszta tudatára annak, hogy nincs már egyebe, csak a láthatatlan seb, akkor kezdte csak remegve félteni, sóvárogva szeretni azt, a láthatatlan seb pedig mindezekért hálából befészkelte magát mélyen a szívébe, és keserűen édes könnyeket csalt ki onnét.

       Fridolin már ott járt a piócafogdosó, öreg Krizsmák magányos házánál, amikor rájött, hogy esze ágában sincsen átmenni a szomszéd faluba, csak örömmel ragadta meg az egyedüllétre való alkalmat. Megfordult hát, és a saját lábnyomaiba lépve, visszasietett a falujába. Odahaza aztán vidáman belekiáltotta az öreg paraszt süket fülébe.

- A Hámpók azt üzeni, hogy bemegy holnap a városba a vásárra!

       A Hámpók ugyan közbejött csekély változások miatt - még előző napon megütötte a guta - nem mehetett be a másnapi vásárra, de ez Fridolinnak akkor már tökéletesen mindegy volt.

       Vacsora alatt szinte egyetlen szót sem szólt, a terveit kovácsolgatta magában. Amikor felkeltek az asztaltól, azt határozta, hogy átmegy egy percre Pipákihoz, de mivel féltette a maga gyenge akaratát a legcsekélyebb eshetőségtől is, lemondott a tervéről, ami pedig egy pillanatra oly kecsegtető formában állt előtte.

       Korán lefeküdt, és nemsokára leszállt szemére az álom.

       Eleinte Majoros, a törpe termetű, miniatűr kis történelemtanár volt a vendége, de nemsokára valahol pompás virágbokrok kezdtek virítani, és piros meg hófehér virágaik közül csodálatos kis emberke tökfeje integetett feléje. Ez kétségkívül Bunkó Dankó volt, akiről Fridolin még gyermekkorában, otthon, a fűtött szobában, amíg odakint hideg szél szaladgált a falu szűk utcáin, hallotta az édesanyjától, hogy ez a kis tökfejű igen kellemetlen egyén, mert kiszippantja a rossz gyermekek lelkét. Szerencsére azonban rövidesen azután megjelent Verpeléthy Pépó, a sikkasztó adótárnok, aki letörése előtt gyakran volt a piaristák vacsoravendége, és rövid szóváltás után leharapta Bunkó Dankó tökfejét, és ekként a dolgokat rendbe hozván, ő maga is felmászott egy rendkívül széles, tizennyolc színben pompázó szivárványra, ami aztán lassan-lassan eltűnt.

       A márciusi hajnal legelső, violaszínű vércseppjei hullottak az ablak üvegére, amikor Fridolin felébredt.

       Felült az ágyában, és arcát a tenyerébe temetve, átgondolta ismét a tervét, gondosan lefosztva arról zavaros álmainak foszlányait. A szomszéd szobából áthallatszott a két öreg halk horkolása, az apró fényfoltok közönyösen siklottak mind alább és alább az ódon szekrényeken, és mindez oly siváran szomorú volt most, a válás pillanatában, hogy Fridolin szeméből egy könnycsepp esett nagy, barna kezére.

       De akkor felbukkant előtte a Matild arca, és mosolyogva végzett a kis szomorúságokkal.

       Fridolin gyorsan összecsomagolta kis batyuját, és halkan, hogy az öregek fel ne ébredjenek, kilépett a szabadba.

 

                                                    Tamás apostol halála

       A hársvölgyiek annak idején, a fejbeverős lakodalom lezajlása után, zsibongtak, nyüzsögtek, mint a hangyák, amikor építenek. Éppen úgy, mert ők is építettek: buta meséket tákoltak össze, de mivel nem emberek voltak, hanem csak marionettek, az építést felülről kezdték, ezért a kis épületek nyomban össze is roggyantak. A legvénebb asszonyok körében az a nézet alakult ki, hogy Fridolin, aki másodsekrestyési minőségében némi mennyszerűséget viselt egész lényén, és ennélfogva fokozottabb mértékben is volt felelős minden istentelenségéért, a tett után a poklokra ragadtatott. Sok bonyodalomra adott okot a Réz zsidó félreismerési esete is. Lehetetlen az - mondották -, hogy a Réz, aki a rossz krajcárt már a hangja után is megismeri, Fridolint sem arcáról, sem a hangjáról meg ne ismerte volna. A szakavatott közép-vénasszonyok kijelentették, hogy ilyesmit lehet ugyan mondani, hogyne lehetne, de csak másnak, és nem őnekik, és hogy nem egészen tiszta dolog ez. A sekrestyés a vállát vonogatta. Kétségtelenül csak örült az öccse szökésének, mert ez a gyertyakoppantó haramia, bármi történt is, mindég csak jól vagy még jobban járt. Tenni csak annyit tett, hogy másnap bement a városba a lakatosért, hogy csináljon új kulcsokat a templom ajtajára. Danka Imrére szép világ szakadt azután. Hősi mivoltának érdekében nem kellett egyebet tennie, mint mindenkinek, akivel találkozott, azt mondania: megszökött előlem a gyáva!

       Matild pedig?...

       Hiszen oly egyszerű ez!

       Asszony volt, tehát természetesen továbbra is az esethez akarta fűzni magát, mert abból érdekesség csöppent ki a számára, és minthogy annak csak két szereplője volt, akik közül azonban az egyik eltűnt, hát a másodikra került a sor.

       Amire az első hó lehullt, a hársvölgyi marionettek mindegyike elintézte a dolgot a maga számára.


       Fridolin azon a hajnalon, amelyen megszökött, nem tudta még, hogy hová megy, csak az az egy volt bizonyos előtte, hogy az útja végén visszajut Hársvölgyre.

       Eleinte céltalanul bolyongott a falu határában, és csak amikor a kora tavaszi hajnal dermesztő hidege átjárta a testét, határozta el magában, hogy bemegy a városba.

       Hogy Fridolin ekkor ott, mérhetetlen árvaságában mit érzett, és mire gondolt, hogy szívét az egyik pillanatban miért öntötte el valami gyönyörteljes boldogság, és hogy a következőben miért borult a szeme könnybe? - ezekre nem tudott megfelelő választ adni. Elvégre minden felelősségtől mentesen szétsrófolhatnám a lelkét, akár az agyvelejét is, de bizonyosan tudom, hogy ezeket a kérdéseket illetően úgysem találnék bennük semmi pozitívumot, hiszen ő maga sem tudta volna megfejteni őket. És hátha rosszul raknám össze újra úgy, hogy kimaradna egy kerék, holott szegény Fridolinból már a születésétől fogva úgyis alighanem hiányzott egy. Pedig kerekekre, srófokra és hasonló gépalkatrészekre szüksége volt, mert amint most ott a havas füvet gázolva, valami régi nótát dudorászott, mélyen zengő hangján, valami csodálatos, eleven cséplőgépnek érezte önmagát, amelynek garatjába az emberek - néha akarva, néha csak úgy megszokásból - beledobálnak érett kalászt, gyomot, jót, rosszat, szépet és förtelmeset egyaránt. A gép aztán megindul, és amíg a gyomot, a gazt tépi, morzsolja, zúg, zakatol és morog, mindaddig, amíg a pelyvát kilökte magából. Akkor azonban megcsendesedik, a búgása lágy és sima lesz, mint a vén dajka altatónótája, odabent pedig a gép belsejében - Fridolin szívében - a nemes anyagból csillogó szálak fonódnak. Azután már csak ügyes kéz kell, és kész a ragyogó, tündöklő álomfátyol, amin keresztül nézve oly szívdobogtatóan különös a világ.

       Tíz óra lehetett, mire beért a városba.

       Betért valami jobb fajta vendéglőbe, mert éhség kínozta.

       A tarka abroszos szobában telepedett le, az egyik sarokasztal mellé, ahol már ült egy apró, nyúlszájú emberke, aki nemsokára módot talált arra, hogy beszédbe elegyedjen vele. Fridolint bántotta a dolog, bosszantotta, hogy az ócska, hétköznapi kérdésekkel kizökkentették kedves gondolataiból. Csak úgy ímmel-ámmal felelgetett, de a nyúlszájút ez egyáltalán nem csüggesztette el.

       Az ajtó nemsokára újra betaszítódott, és egy hórihorgas, gyűlöletes külsejű ember lépett be rajta. Fekete keménykalapja hátra volt csapva a fején, jóformán csak az elálló fülei tartották, és alul előviláglott a jövevény vörös, bortól felfúvódott, hülye arca, ijedt, vizes, réveteg szeme. Odaállt a söntés elé, és mély, rekedt hangon bort kért.

- No, mi újság, Szelőczei úr?... Van-e sok munka? - kérdezte a kocsmáros, maliciózusan mosolyogva.

- Azt az asszonytól kérdezze! - mondta az ember, pimaszul visszanevetve a kérdezőre. - De úgy látszik: akad... akad... mert...

       Belenyúlt a zsebébe, és egy összehajtogatott bankót villantott elő. Aztán megint vigyorgott, és poharával a kezében forgolódni kezdett, helyet keresve, ahol megülepedhetne.

       Ez a kellemetlen úr Szelőczei borbélymester volt, aki azonban már évek óta beszüntette szőrellenes tevékenységét. Azóta, amióta a házi közgazdaság vezetését a felesége vette át. Ez a szép, erős, szőke asszony eleinte, akkor még kényszerűségből, mert férje a szőrjövedék minden gyümölcsét a kocsmába hordta, csak a környékbeli kisebb számlákat egyenlítette ki puszta megjelenésével, csak a végrehajtói rohamokat hárította el ezen a módon, utóbb azonban egy szak-vénasszony tanácsára kiterjesztette az összeköttetéseit. Rövidesen tekintélyes jövedelemre tett szert, és akkor már bizonyos, hallgatagon megállapított apanázst adott a férjének, amivel szemben az köteles volt a nap bizonyos szakaiban elvonulni hazulról.

       A borbélymester szíve az első elvonulások alkalmával még megremegett, a torka még összeszorult. Elhitette magával, hogy azért jár éppen ebbe a kocsmába, mert innét át lehet látni a házuk kapujára, leskelődhetik, és majd egy alkalommal lecsaphat a feleségére meg a besurranó üzletfélre.

       Utóbb azonban észrevette, hogy a szíve és a torka már lényegesen könnyebben veszi a dolgot, sőt idővel bizonyos ellenőrzési jog érzése lopózott a szívébe, és felébresztette szemtelen, rabiátus természetét. Szelőczei úr most már minden lehető alkalommal, minél nagyobb nyilvánosság előtt vad szitkokat dobált minden feslett életű nőre, különösen pedig a feleségére.

       Közben a tarka terem szinte egészen megtelt, és látható volt, hogy mindmegannyi őslakó, mert mindenki ismerte egymást.

       Szelőczei ide-oda forgása közben most odaért Fridolin asztalához, és köszönés nélkül letelepedett, szemközt a nyúlszájúval.

       Fridolin nyomban észrevette, hogy ez a két ember ismeri egymást; a nyugalmazott szőrfelügyelő makacsul kereste nedves szemével a kis nyúlszájú tekintetét, az azonban leszegte a fejét, és a körmét kezdte farigcsálni a zsebkésével. Szelőczei azonban nem volt képes belenyugodni a mellőzésbe, most már, igaz, hogy nem egyenesen a nyúlszájúhoz fordulva, hanem csak úgy általánosságban, beszédbe is kezdett néha, de amikor arra sem válaszolt senki, csengetett a poharán, és egy fél liter bort állíttatott az asztalra. Pár percig tűnődött, a keze néha már meg is rezdült, hogy a bor után nyúljon, de aztán megint csak a torkát kezdte zavartan reszelgetni, és a kezével idegesen dobolt az asztalon. Végül aztán egy elhatározott mozdulattal felkapta az üveget, és tölteni akart a nyúlszájúnak. Az azonban ravaszul megvárva a legutolsó pillanatot, amelyben már kétség nem lehetett a szőrvadász szándékát illetőleg, nyugodt mozdulattal visszavette a poharát, és kisded mivoltát meglepően megtagadó, bátor nyugalommal így szólt: - Köszönöm, én olyan pénzből, amilyen a magáé, nem iszom!... Különben is mindég undor fog el, valahányszor Alfonz nevű úrral kerülök össze!

       Fontos percek voltak ezek ott a kocsmában, a régi ismerősök körében, mert mindenki bizonyosra vette, hogy a rabiátus Szelőczei szörnyű dolgokat fog művelni. A szőrinspektor lelkét el is öntötte a tehetetlen düh. Szelőczei valami rettenetes, valami mindent legázoló, örökre jóvátehetetlen lesújtáson gondolkozott, de az első kifejezést, amelyik a nyelvére jött, nem találta eléggé kegyetlennek, és valami újabb, szörnyűbb után kutatott. Eközben azonban elérkezett az elválasztó pillanat, amely után már annál nevetségesebb minden erőlködés, minél nagyszerűbb akar lenni. A borbély megérezte a dolgot, és kínosan hallgatott, mialatt lelkét szinte marcangolta a méreg.

       Már szinte újra megkezdődött volna az általános zsongás, amikor a borbélymester végül, halálra sápadt arccal, tétova szemét a nyúlszájúra szegezve, azt mondta:

- Hát... igen!... Igen!... Az én pénzem nem olyan, mint a másé!... Igen... De nem is iszom másnak a borát, mint maga, piszkos potyándi, és a lábam ujja sem lóg ki a cipőmből, mint a magáé!... Igen!...

       Pár pillanatig gyötrelmes csend volt.

       És ez alatt a pár pillanatnyi csendesség alatt a kis nyúlszájú jóvátehetetlenül elvesztette az ütközetet. A többiek ugyanis, akik már nemegyszer bosszankodtak a potyák miatt, az első pillanatban csak úgy magukban, de mindjárt azután egészen nyíltan is helyeselni kezdték Szelőczei úr véleményét. A diadal zárókövét pedig a vendéglős tette le.

- Mindegy, hogy a pénz honnét van, de... van!... Aki adja, önként adja, a Szelőczei úr sem nem rabol, sem nem gyilkol!... Igaz, urak?

       Az urak lelkesen helyeseltek.

       Fridolin lelkét, aki a hallottakból megértett mindent, csüggesztő, sivár undor öntötte el, egy pillanatra szinte tisztán látta a maga gyönyörű, kedves gondolatait, amint tehetetlen csecsemők gyanánt vergődtek valamely barna csatak színén.

       Fizetett és elsietett.

       Még a városvég utolsó házacskái között járt, amikor a déli harangszó megkondult. A nap akkor már melegen sütött, és a pacsirta vígan csattogott az égen.

       Fridolin akkor már nagyjában Hársvölgy felé vette az útját, de még játszadozott, meg-megállt, tétovázott: talán jobb lesz erre, erre jobb az út!... A földeken már dolgoztak az emberek, de ő elkerülte őket a tekintetével, mert arra kellett gondolnia, hogy ő még soha életében egyetlen rögöt sem túrt fel, és hogy amit ezek munkálnak, abból érett kalász mosolyog majd nyájasan a dűlőúton járók szemébe, ő pedig csak egy-egy színpompás mesevirágot tudott kitermelni a lelkéből, amiben nem gyönyörködött soha senki más, csak ő maga, és ami a legelső hideg fuvalomra összezsugorodott, elhalt. Azok a munkálók ott megértik egymást, szinte egy a szívük minden dobbanása; ő csak azokkal a lágyan suhanó kísértetekkel érezte magát rokonnak, amelyek elkísérték minden útján. Most ott a napsütéses dűlőúton is felbukkantak mögötte, de ő akkor hirtelen hátrafordult, mosolygott, amire azok nyájasak, kedvesek lettek, és szolgálatkészen eltűntek, megérezve, hogy ma nincs rájuk szükség.

       Fridolin lelkére derű szállt, és a nagy csendességben, amit csak itt-ott zavart meg egy-egy visszhangos kiáltás, felébresztette életének ragyogó visszaemlékezéseit. Később erdőszélre jutott, és a kopasz törzsek feketeségéből Matild mámoros szemét vélte előragyogni, és ez boldog derűvel töltötte el a lelkét; arra kellett gondolnia, hogy mily jó volna most a hülye Bugyi bácsi valamely tréfája felett bocsánatosan, titkon erőltetve mosolyogni. Az alsódömölki templomból, ami piros fedelével oly baráti hívogatón álldogált a havas róna messzeségében, harangszó csendült; talán temettek valakit. A szapora, síró kongás egyre rengett-ringott feléje a puszta bokrok felett, és amint a hangok meg-megrebbentek, meglibbentek, Fridolinnak bolondos képek jutottak eszébe, amelyek kottalábú, pontfejű emberkéket, megelevenedett hangjegyeket ábrázoltak, és most arra gondolt, hogy a harang kedves hangocskái olyan apró, csámpás, vékony kis kottalábakon ugrándoznak feléje, azért csetlenek-botlanak egyre. És a harangszó ütemeire a régi gyermekvers is az eszébe jutott:

       Ó, édes - Jézuskám
Hozz nékünk - húsocskát,
Zsemlyécskét - lekvárkát,
Jó hízott - disznócskát!...

- Ugyan ugye - dörmögte mosolyogva -, talán még nem hallottam elég harangszót azóta, hogy éppen csak most jut eszembe ez a kis vers, amit vagy harminc évvel ezelőtt mondogattunk, ha korgott a gyomrunk!... És tudja a jó Isten - fűzte tovább gondolatait -, az ember azt hinné, hogy az ilyen régi emlékei meghúzódnak a meleg szobában, és ott akad rájuk véletlenül újra, de hogy itt kint bolyongjanak a havas, hideg mezőn!?... Hogy nem félnek a meghűléstől!?...

       Vele szemben a dűlőúton parasztmenyecske jött, kosárral a fején. Az asszony jó napot kívánt, akkor egymásra néztek néhány pillanatig.

- Ezeket a környékbeli asszonyokat szinte mindvalamennyit ismerem - gondolta Fridolin -, de ezt még csak nem is láttam soha életemben!... És milyen különös orra van ennek a menyecskének!... Ugyan mihez is lehetne hasonlítani?... Igen, igen, olyan az orra, mintha az ember valami távoli, elhagyott csőszkunyhót nézne megfordított látcsövön keresztül!...

       Megdörzsölte a kezét, mosolygott; mindég örült, valahányszor ilyen bizarr, bolondos gondolatok bukkantak fel a fejében, mert már megfigyelte, hogy olyankor mindég valami nagy, valami rendkívüli esemény vár rá. Ő azonban az effajta ötleteket a nagy esemény megjóslóinak tekintette, és nem tudta, hogy eltéveszti a sorrendet, mert a nagy esemény biztos tudata már ott él a lelkében, és aztán izgalmában az termeli ki magából ezeket a furcsa kis csodavirágokat. Mindegy: a fontos az volt, hogy ő örült az idétlen kis jószágoknak, és olyankor mindég valami kellemes idegent, valami elmés társalgót vélt megismerni önmagában, telve becses várnivalókkal, mert ki tudja, mivel lepi meg egyszer?

       Amikor a dömölki keresztúthoz ért, megállt egy pillanatra. Akkor már tudta, szinte a halál bizonyosságával érezte, hogy még ma este Hársvölgyön kell lennie, de még csalta önmagát, még halasztotta a dolgot. Már délután négyre járt, az éhség ismét kínozni kezdte. Hirtelen balra fordult, megindult Dömölk felé, hogy majd betér a kocsmába, és eszik valamit, akármit, amit kap.

       Ahogy belépett, a kocsmáros különösen nézett rá; ebben az időben paraszti ember nem szokott kocsmázni, főként nem a kezdődő tavaszban. Pár közönyös szót váltott vele csupán, amíg odarakta eléje, amit kért, pedig meglátszott rajta, hogy megismerte az emberét. De az őszi eseményekről egyetlen szó sem esett. Fridolinra ismét ráborult a fekete szomorúság, úgy érezte, hogy a láthatatlan seb a lelke valamely rejtett szögletében újul ki ismét.

       Bevette magát a sarokba, és amikor az evéssel végzett, hátradőlt a székén, és iddogálni meg pipázni kezdett. Egyedül volt a szobában, mert a kocsmáros kiment a dolga után.

       A nap még teljes verőfényében úszott fenn az égen; az egyik ablak felső táblái még nyitva voltak; a beözönlő, jó szagú levegőben darazsak döngtek, merev, szögletes repülésük közben neki-nekicsapódva az ablak üvegének. És mindez most oly különös és szokatlan volt Fridolinnak, hogy tekintetét szinte nem bírta levenni az asztalról, aminek deszkájába valami szerelmes legény egy szívet vágott. Egyszer valaha, gyermekkorában ő is vágott valahová ilyen emléket, de már nem tudott visszaemlékezni rá, hogy mikor és hova. Lehunyta a szemét, és akkor az életének vagy harminc esztendeje észrevétlenül kiröppent az ablakon, és úgy lett, hogy ő ott ül az édesanyja ölében, és mesél neki Hófehérkéről, és amikor odáig jut, hogy Hófehérke holtan fekszik felvirágzott ravatalán, akkor ő átfogja a mesélő nyakát, és sír, zokog, és a szíve olyan szomorú lesz, amilyen lehetett a Krisztusé, amikor szörnyű reménytelenségében az Atyát hívogatta. A Matild akkor valami hitvány kis rovar volt csak, amelyik a jó Isten tudja, hol bujkál, de akárhol is, Fridolin csak úgy nem láthatja meg, mint a többi milliót.

       Hanem ennek is vége lett, mert egy idegen lépett a kocsmába.

       Valami lekopott úrifajta volt, és egy kissé már be volt csípve. Eleinte ő is bevette magát a másik sarokba, de később kezdett átbeszélgetni Fridolinhoz, végül pedig akármilyen kedvetlenül felelgetett is az, odaköltözött hozzá. Fridolin csak pár percig bírta ki, azután fizetett és elsietett.

       Erősen hétre járt, amikor végül a fennsík pereméről, messze, lent a völgykatlanban megpillantotta Hársvölgyet. A fehér házikók már csak kísértethalványan tünedeztek elő a lombtalan fák közül, és a kegyúri templom tornya ridegen szökkent a szürkekék ég felé. Ezen az estén nem fagyott, és amikor Fridolin nekivágott a lejtőnek, szinte a derekáig vágódott a szennyes csatak. A nyugati égbolton, vele szemben, a felhőfoszlányok mögül akkor bukkant elő a telihold, és behintette nyájas fényével a nyugodalmas estét. A kutyaugatás a harmadik faluból is odahallatszott, a messzeségben az álmából felriadt Balaton köszöntötte zúgva a teliholdat. De Fridolin nem figyelt semmire, minden gondolatát betöltötte a tudat, hogy egyre közeledik a nagyszerű, ismeretlen esemény, amelyet a különös kis szülöttek megjósoltak. Leérve a Hárs-patak völgyébe, szinte attól tartott, hogy majd nagy fényességek gyúlnak mindenütt, és felzendül az egész falu: Fridolin megjött... Fridolin visszatért! - de mivel sem a sötétség, sem a csendesség nem mozdult ki fázós nyugalmából, és Hársvölgy esti árnyemberkéi zavartalanul surrantak ide-oda - rájött, hogy a nagyszerűségnek az ő tulajdon lelkéből kell kiszakítódnia. Most már nem törődött semmivel, átsietett a patakon átfektetett padlón, azután pedig nekivágott a domb oldalának, amelyen a templom állt. Már csak néhány lépés hiányzott, hogy a főkapu előtt legyen, amikor vele szemben, a domb másik oldalán emberi árnyék bukkant fel.

       A sekrestyés jött.

       Fridolin hirtelen behúzódott a templom pilléreinek egyik kiszögellése mögé, és várt. Hallania kellett, amint a bátyja odakerül a sekrestye ajtajához, és felnyitja azt. Akkor néhány percnyi csend következett, majd megkondult a templom harangja. Fridolin érezte, hogy a hatalmas falak megrezdülnek a hangra, és a titkos reszketés átsurranik a szívébe, és felveri álmukból mind a régi érzéseket, amelyek közel negyven év alatt ott lakást vettek, és azóta bódult álomban pihentek ott bent.

       A sekrestyés végül ismét kijött, és a domb másik oldalán indulva lefelé, ott ment el közvetlenül mellette. Amikor a léptei elhangzottak, csend, sötétség és hideg lett újra mindenütt. Akkor Fridolin megkerülte a templomot, a régi kulccsal felnyitotta a sekrestye ajtaját, és belépett. Az ajtót az első percben megszokásból nyitva hagyta maga mögött, hogy a gyerkőcök beözönölhessenek rajta, de mivel most csak a hideg esti levegő tódult utána, gondosan bezárta belülről a kis ajtót, és ott állt egyedül a koromsötét kis sikátorban. Eleinte fázós félelem nehezedett rá, de ez nemsokára édes megnyugvássá enyhült, és Fridolin a túlvilági élet mibenlétéről kezdett töprengeni, amihez most már tulajdonjogot kezdett érezni, mert a sejtése azt mondta, hogy ott jár a halál birodalmának határán. Nem tudta, hogy mely irányból, és miért kellett odajutnia, hogy ott van, az kétségtelen volt már előtte. Töprengéseit azonban nem tudta határozott formákba foglalni, úgy peregtek le azok előtte, mint a hajnali álom kaleidoszkóp-képei. Lehunyta a szemét, és látni vélte a millió színben tündöklő pókhálót, amely a halál birodalmának kifelé vezető ajtajára fonódik. Arra, amelyet nem nyitnak ki soha... Visszaidézett az emlékezetébe elmúlt, ködös, őszi estéket, amelyeken oly sokáig elnézegette az előtte elhaladó embereket, a naptól barna férfiakat, az erős asszonyokat, és amikor az alakjuk összefolyt a köddel, ő úgy képzelte, hogy a kedves emberek nem térnek vissza többé már soha, mert szép lassan átlépkedtek a túlsó világra. Aztán úgy gondolta, hogy akkor megölné magát, nem tenne mást, mint hogy egy merész kanyarodóval odakerülne elébük, és ez olyan kellemes volna, mert bizonyára ott volnának közöttük azok is, akiket valaha megbántott, és majd mondogatnák neki: no, Fridolin mester, te ugyan csúffá tettél bennünket, de mivel ennek az országnak a küszöbén a harag megbotlik, és kitöri a lábát, legyünk megint jó barátok!

       Fridolin végül bejutott a sekrestyébe, meggyújtotta az egyik gyertyát, és a hatalmas, ezüsttartót magasra emelve, kilépett a templomba. A fekete csendességben ismét vélte hallani a gyászos dobpergést: a vér tódult a fejébe, a félelem dobolt a fülén.

       És még újabb rémület is várt rá; a sírbolti csendességben egészen tisztán hallotta, hogy a sekrestye ajtaját kinyitja valaki. Homlokát hideg verejték öntötte el, de aztán hirtelen eszébe jutott, hogy bizonyára a bátyja tért vissza, ő nyitotta ki az ajtót... De hogyan?... Hiszen ő benne hagyta a kulcsokat a zárban!

       Felkapta a gyertyatartót és kisietett.

       Sehol egy lélek, a sekrestye ajtaja azon módon állt, ahogy ő belülről bezárta.

- Csak nem a megholtak járnak ide vissza? - gondolta, és mosolygást erőltetett az arcára. Lehet, hogy nincs nyugodalmuk odalent, de majd rendezek egy misét a lelkük üdvösségiért!

       Pedig nem a megholtak jártak ott, Fridolin duhaj testvére surrant ki az ajtón, otthagyva Fridolint egyedül, teljesen egyedül. Mert ő csak az élet vitézi zaját szerette, ott pedig csend volt, mint a sírban.

       Fridolin reszketett, félt attól, amit tervezett, de már meg kellett tennie, az ő számára nem volt többé visszafordulás semmi úton.

- A megholtak járnak ide vissza! - ismételte gyötrelmesen mosolyogva. - Ők is bizonyára olyan szelekótya, izgága bolondok voltak életükben, mint én vagyok, azért nincsen nyugodalmuk!

       Felsietett a főoltár lépcsőin, és a kezében lobogó gyertyával sorra felgyújtotta a többit, a nagyobbakat és kisebbeket egyaránt, amint a szentségkitételkor szokás, azután a két mellékoltárt világította ki, mindezek után pedig a sekrestyéből hozott gyertyatartókat odaállította a szentek szentjének közepére, a templom kövére.

- Majd megmondja Szent Tamás, hogy nem én tettem, hanem valaki más tette helyettem!

       De a foga vacogott, amíg a tréfát végiggondolta.

       A templom fényben állt, de a boltozatok magas világát sötétség töltötte el. Különös és félelmes volt mindez: a tömjénszagú levegő meg sem mozdult, de a gyertyák lángja meg-meglebbent, és a padok alól nehéz árnyak csúsztak elő, felkúszva a falra. Fridolinnak nem volt nyugta, felkapta ismét a gyertyatartót, és magasra tartva bevilágította vele az ismerős dolgokat: a lobogókat, a képeket és szobrokat. Az egyik mellékoltár Madonna-képe előtt megállt, hosszan nézte a Szűz epekedő, kék szemét, és arra gondolt, hogy Matild is így nézett őreá. De amint a gyertyát leeresztette, emlékezetében nem volt képes többé látni a Madonna arcát, enyhe, vágyódó pillantását. Továbbment, az oszlophoz kötözött Sebestyén vértanú szobrához, és a szent elgyötört testéből előmeredő nyilak láttára boldogan rebegte:

- Barátom... drága, jó barátom, Szent Sebestyén... nekem is van sebem!

       Felemelte az ujját, hogy megmutassa vele a sebét, de a jéghideg ujj dermedten állt meg a levegőben.

       Mert a láthatatlan seb eltűnt.

       Fridolinnak nem fájt többé semmi, sem teste, sem lelke.

       És akkor már az sem fájt neki, hogy utolsó kincsét, a láthatatlan sebét is elvesztette.

       Nagy árvaságát megrestellte önmaga előtt, zavarában zagyva dolgokat suttogott, régi szent énekek foszlányait rebegte, hogy meg ne kelljen kérdeznie önmagától: mitől fél, ki elől bujkál, holott nem bántotta és nem üldözi senki? Nem merte megkérdezni; mert akkor már tudni vélt mindent, tudta, hogy csak a tulajdon kósza lelke hajszolja, senki más, és hogy a láthatatlan seb is azért tűnt el, mert elveszítette bűvös erejét, és már azzal sem csalhatja meg többé önmagát.

       Sóhajtott, a gyertyatartót letette ismét a földre, és megindult a régi helye felé. Sekrestyési korából eszébe jutott az imádság:

- Veni Sancte Spiritus... és világosítsd fel elmémet, mert már nem tudok semmit, pedig mindent tudni vélek!... Vagy mégsem úgy van, ahogyan én tudni vélem!... Ugyan mi vár még reám a mai éjszakán?

       Leült a szószék lépcsőjére, fájó gyönyörűséggel nézdelte a főoltár gyertyáinak fényes sorát, régi misék jutottak az eszébe, amelyeken valaha ő ministrált mint cifra ruhába öltözött kisdiák, és amíg a hatalmas misekönyvet ide-oda vitte, titokban hátra-hátrapillantott, hogy látja-e őt pompás díszöltönyében a Lipták szabó nyolcéves kislánya, akibe akkoriban szerelmes volt?... Hirtelen azonban megjelentek lezáródó szeme előtt az álom zagyva gondjai, izzó, színes, kis tűzcsóvái. Tudta, hogy az álom ölelgeti, odahajtotta fejét a feljáró bársonyos korlátjához, és azon percben már aludt is.

       Ekkor pedig másodízben is leszállt hozzá hideg magasságából Szent Tamás apostol, megsimogatta ismét a haját és az arcát: az visszakapta üde és rózsás színét, megérintette üvegkezével a szívét, és Fridolin most nem ellenkezett, mint először.

- Ez az éjszakád pompás és színes lesz, Fridolin - suttogta az apostol -, mert a tulajdon álmaidból szőttem fátyolt a szemedre!... De ismét mondom neked, hogy ha én elhagylak, és elviszem magammal a kétségeidet, te is eljössz utánam, mert lesz már mit keresned itt a tudók között!

       Tamás apostol megindult visszafelé, és lépéseinek nyomán a templom hideg kövéből pompás, violasárga meg ibolyakék virágok nőttek. Fridolin nyomban felismerte őket, bár sohasem látott olyan virágot. És a szíve az apostoli vendég érintésétől kettéhasadt, és gyönyörűséges kéjtől sajogva ontotta a vért.

- Ó, az én drága sebem!...

       A vér egyre ömlött a szívéből, mint bíbor zuhatag szakadt a fehér kőre, és az áradat egyre nőtt.

       A grófkisasszony akkor már ott állt a jobbján, gyönyörű válláról aláomló bíborpalástban; Matild ott állt a balján, hajában izzóvörös rózsákkal; messze a távolban a régi papi hajlék állt, pompás, alkonyati bíbor közepében, és a dűlőúton Pipáki jött feléje, vérpiros borral telt pohárral kínálva őt, hogy visszahozza számára az elmúlt, téli éjszakák édes borongását - és a grófkisasszony palástját, a Matild rózsáit, az alkonyatot és a Pipáki borát, mind az ő szívéből kiömlő vér festette pirosra. A vérből eredt kis patak kígyózva futott a csodálatos virágok és a lombos fák között, amik azóta nőttek elő a szürke kőlapok közül, és pompás, zöld koronáikkal betöltötték a szentélyt. Lombjaik között barátságos szél suttogott, zúgott, és végül viharrá bőszülve, vadul cibálta a gallyakat, és magasra lebbentette a grófkisasszony aranyhaját, aki szívszaggatóan sírt és sikoltozott.

       Fridolin felriadt: minden eltűnt.

       Csak a sírás, a sikoltozás visszhangzott tovább is a lelkében, de utóbb ezt is meg kellett ismernie valóságában: a szél sivított, tombolt odakint. Az oltár gyertyalángjai vörösen nyúltak a fekete semmibe, de hirtelen halálsápadtra váltak, mert odakint fellobbant a villám fénye, és áttüzelt a színes ablakokon.


       Fridolin mámoros fejében a gondolatok ekkor sorakoztak fel a halotti táncra, amihez a szél üvöltötte a muzsikát.

       Felkelt, imbolyogva járt ide-oda, majd megállt, és remegve hallgatta a zúgást. Egyszer rekedt sípolás, őrjöngő üvöltés hangja rohant alá a hegyekből, és a templom északi oldalának ablakai csörömpölve zuhantak a szentély kövére és a padok közé. Tamás apostolnak is vége volt; az ablak helyén sötét nyílás tátongott, amin nyögve, sóhajtva tódult be a hideg hajnali levegő.

       Fridolin ott állt a templom közepén, remegő kezével törülgetve izzadt homlokát.

       A hajnal kegyetlen, józan hidegében fel kellett ismernie, hogy a legigazabb jó barátja hever holtan a lábainál, itt hagyva őt a kemény, sivár valóságok közepette, amelyekkel nincs ereje megküzdeni. Könnycseppek folytak alá az arcán, amikor odament az ablak alá, belemarkolt az üvegcserépbe, és halkan azt mondta:

- Ó, Tamás, én egyetlen pártfogóm, mi lett belőled és veled együtt az én pompás álmaimból?... Üvegcserép... hitvány üvegcserép!

       Morzsolgatta kezében a színes üvegmorzsát, és szeretett volna olyan darabkát találni, amelyik Tamás apostol kezéből pattant ki, hogy megcsókolhassa. Tétován lépdelt ide-oda, gondosan elkerülve lépéseivel régi barátainak összezúzott testét, de egyszer rémülten felkapta a fejét, mert háta mögött felhangzott az ismerős ütem:

- Klipp... klapp! - Klipp... klapp!

       A szél verdeste az ablakkeret valamely foszlányát, de Fridolin haldokló lelke a csodálatos kis öregasszonyt vélte közeledni magához, aki azért jön, hogy a papucsával kiverje az álombeli dalt, amely magában hordja az élettel küzdők nyöszörgését, és az álomlátók sóhajtásait egyaránt, és hullámaival egy ismeretlen, új, rejtelmes ország nyájas partjait locsolja.

       Fridolin rettegve nézett erre-arra, de nem látott senkit.

       Ő azt hitte, hogy a szúrós szemű kis öregasszony azért jött utána, hogy visszacsalogassa, és most csak tréfásan bujkál előle, de tudta, hogy hiába minden, mert őneki már ott kell maradnia.

       Zsebébe gyömöszölte az üvegcserepet, felment a kórusra, de a lépcsőn is egyre hallotta maga mögött a csattogást. Nem volt nyugta többé: felnyitotta a torony kis ajtaját és felsietett. De a kis öregasszony ott is mindenütt a nyomában volt. Már a torony lépcsőzetének is vége szakadt. Fridolin már ott fent bujkált, a gerendázat sötét, odvas útvesztőjében, és alulról, a visszhangos boltozatokból még mindig hangzottak a láthatatlan kísérő léptei.

       Fridolin most ott ült, mintha lovon ülne, az egyik korhadt gerendán, visszanézett a sötét mélységbe, és hirtelen sírni kezdett. Meghalt édesanyja jutott az eszébe, mert suttogva hívogatni kezdte, de az már életében is süket volt szegény, és már húsz éve ott feküdt a hársvölgyi temetőben, nem hallotta meg a fia hívását.

       Fridolin hirtelen rájött, hogy ha az édesanyja nem jött el hozzá, bizonyára azt várja, hogy ő keresse fel.

       Restelkedve nevetgélt, hogy erre a drága titokra csak most jött rá.

       Felállt a gerendára, kiterjesztette a két karját, és egy pompás lendülettel átszökött a toronyablak keskeny párkányára. Ott, a falba kapaszkodva kirugdalta a korhadt zsalut, az üressé vált ablakban felegyenesedett, és letekintett a régi, kedves vidékre.

       A szél, amily hirtelen alárohant a hegyekből, úgy el is ült, egy-egy roham még megtépdeste a puszta fákat, de aztán csend lett mindenütt. A völgy felett még lilás köd ült, de már megláthatott egy-egy fekete pontot, egy-egy emberkét, amint a dolga után futott.

- Mily nyugodtak ezek a buta kis állatok ott alant!... Milyen bizonyosan tudják, hogy a kútban vizet találnak, és aztán majd megint hazamennek, és rendben lesz minden!... Ezek mindent bizonyosan tudnak!

       Düh fogta el, de aztán hirtelen mosolyogni kezdett, mert ötlete érkezett. Kihajolt az ablakon, és kiáltozni kezdett:

- Emberkék... piszok, buta kis marionettek!

       Várt, amíg majd figyelnek a szavára, addig feltekintett az égre. És ahogy a szemét a magasba emelte, észrevette, hogy a Szentlélek, aranyozott galamb alakjában leszáll fejére a torony legfelső csipkézetének apró ballusztrádjai közül, és felvilágosítja az elméjét, mint valamikor az apostolokét, úgy, amint kérte.

       A fekete pontok pedig ezalatt ott lent hirtelen megálltak, újra ide-oda nyüzsögtek, összefutottak, szétszaladtak ismét, végül csoporttá verődve figyelni kezdtek, ujjaikkal a magasba mutogatva.

       Meglátták a sötét alakot a torony ablakában.

- Emberkék, buta kis emberkék! - kiáltotta ismét Fridolin. - Vissza kellett jönnöm hozzátok, mert az én védőszentem, Tamás apostol, a kétkedés szent edénye meghalt ezen az éjszakán, nincs mit keresnem többé az élők között, és azt akarom, hogy a testem ott lent pihenjen az anyám sírja mellett! Oly kicsinyek vagytok ott lent, mintha apró, fekete bogárkákat látnék a fűszálakon, és én mégis hálából, mert pompás tavaszaimat ott éltem le közöttetek, búcsúzóul megnyitom előttetek ezt a szikrázó lelket, de legyetek óvatosak, hogy el ne veszítsétek tőle a szemetek világát, azért úgy tekintsetek beléje, mintha az izzó napba néznétek!... Mert az én lelkem szakadatlan verőfényben égő virágoskert, és ó, ha tudnátok, mily pompás virágok teremnek a mélyein!... Én is csak ezen az éjszakán ismertem meg őket: a színük sárga, mint a színarany, és kék, mint a tiszta égbolt, ahová a lelkem vissza fog most szállani, hogy felkeresse újra a patrónusát, Tamás apostolt, az illatukban pedig ott reszket az édenkert minden gyönyörűsége... És ott, a pompás virágok között, ott lakik az én édes szomorúságom! Ha ketté téphetném a mellemet, adnék belőle nektek is, hogy ti is szomorúak legyetek, mert csak a szomorú ember ért meg mindent, és én azt szeretném, ha megértenétek engemet!... Figyeljetek!... Amikor még ott lent jártam közöttetek, fényes, nyári napokon egészen tisztán láttam a saját lelkemet, amint hófehéren itt bolyongott, ennek a toronynak a kőcsipkéin, és kitárta karjait a nap felé, és olyankor keserűen sírtam mindig anélkül, hogy ti láttátok volna, amiért a ragyogó, pompás lelket vissza kellett hívnom nyomorúságos burkolatába, a testembe!... De most elválnak örökre, és én e nagyszerű búcsúzás emlékére a ti silány kis lelketekbe is beleültetem a kétség gyönyörű fájdalmát, hogy ti is szaladgáljatok, mint az őrültek, amint szaladgáltam én is, amíg eljutottam idáig!

       Belenyúlt a zsebébe, és Tamás apostol üvegtestének színes cserepeit beleszórta a levegőbe. De az utolsó marékkal megtartotta magának, azt odaszorította a szívéhez, aztán hirtelen, magas ívben ellökte magát az ablakpárkányról.

       A nyüzsgő, fekete pontok ott lent megálltak.

       A szívük verése is megállt, megállt egy pillanatra a Hárs-patak vize is, és a part kora tavaszi virágai a csendességtől felriadtak álmukból. A hóvirág felnézett, és nagyon halkan odaszólt a többinek:

- Jön már!... Olyan fehér az arca, mint az én kelyhem!

- De olyan piros lesz mindjárt, mint az enyém! - szólt vissza az esparzett. - Bizonyosan hoz valami ajándékot nekünk, talán valami kedves kis pajtást, hiszen annyira szeretett bennünket!

       Fridolin vonagló teste akkor már meg is érkezett szörnyű zuhanással a patak partjára, a nyugalom völgyébe.

       Mellével zuhant a földre; Tamás apostol testének szilánkjai felhasították a testét, és amerre a vére szertefutott, a földből violasárga és ibolyakék virágok nőttek, olyanok, aminők a templom kövéből sarjadtak.


       Ó, jaj nekünk, örök álmodóknak, akiknek minden kezdése violaszínű mesébe szökkenik! Nekünk csak akkor lesz nyugodalmunk, ha a kétség már szétszakította a szívünket, és a sírunkon nyíló mesevirágot meghimbálja lágyan az éjszakai szellő!

Jegyzetek

1. A ballada címe: Komáromi szép lány és az eredeti kéziratban a következő megjegyzések előzik meg:

"Ez a történet. Komáromi szép lány lemönt a Dunára. Ara mönt egy arany gája, rajta vót egy csuf török vajda.

Monta a szép lánnak: agygyon neki vizet, mert ihatnék. Mikor nyutotta a korsót, mökfokta a karját, berántotta a szép lánt, osztán monta, hogy hagygya az ü nótáját még eccő edanulhassa.

A szerző.

2. Ez a látomás visszaemlékezés testvéremre, Viktorra, a természet csodáinak aranytollú rajongójára. (Szerző.) [VISSZA]

3. 19. századi nyelvújítási szó, kihalt. Jelentése az ég gyökből, az égi boldogságra vezető elméleti és gyakorlati erkölcstan. [VISSZA]

4. Mindez nem a regényírói fantázia túlzott szüleménye, hanem valóság. Az egyik dunántúli városról van szó, amely 1894-ben valóban porrá égett. - A szerző.