Tailor for gentlemen
| Tailor for gentlemen szerző: Kosztolányi Dezső |
1
Smaragdzöld kis fürdőhely volt az osztrák hegyekben. Reggel esett a sós, gyantaszagú eső, délben átnyilallt a verőfény a fenyvesek tömör falán, délután kánikula volt, este tél.
Bossán már egy hete tartózkodott itt, amikor egy aranyszín délelőtt a kavicsos fasorban valaki magyarul köszöntötte.
- Alázatos szolgája, tanár úr.
- Nini, maga az, Vili? - szólt. - Szervusz, Vili. Hát te hogy kerülsz ide?
A fiú homloka a sötétszőke haja alatt elpirult a boldogságtól, hogy volt tanárja tegezi.
- Itt nyaralok - mondotta. - Tegnap éjjel érkeztem. A tanár úr szintén itt tölti a szünidőt?
- Csak a júliust.
Bossán belekarolt ebbe a sudár, kedves fiúba. Elkísértette magát a fenyves erdőig. Ebéd előtt ott szokott sétálni egy órát.
Haladtak egymás mellett: a tanár sötétben, fekete ruhában, fekete nyakkendővel, fekete kalapban, a fiatalember pedig derűsen és világosan, fehér nadrágban, hajadonfőtt, fehér gumitalpú tornacipőben. Nyersselyem ing zizegett rajta, könnyű, mint a levegő, mint a szellő.
Bossán levetette fejéről széles karimájú nemezkalapját. Halántékán látszott az ördögárok, mely az utóbbi években egyre jobban mélyült a fejbúb felé.
Régi dolgokról beszélgettek, kedélyesen, közvetlenül, mert Bossán nem volt nagyképű, közelléte fölszabadította azokat, akikkel érintkezett. Mosolygott, bólingatott. Feje ingott hosszú, sovány nyakán.
Amint a fiatalember egy-egy emléket idézett, a tanár fáradt, ideges arca megvilágosodott, mint amikor nap tűz át a felhőn.
2
Vili a kerek asztalnál engedelmet kért, hogy melléje ülhessen.
Az ebédre átöltözködött. Világosdrapp ruhát viselt, mint a nagyon tejes kávé. Délután egy másik barna ruhát látott rajta, négerbarnát. Este, a vacsoránál borsózöldet, sötétzöld nyakkendővel, a szivarzsebben világoszöld selyemkendővel. Bossán megjegyezte:
- Micsoda remek ruháid vannak, Vili. Ki a szabód?
- Schreiner.
- Schreiner? - szólt Bossán, s magasba vonta szemöldjeit. - Ki az?
- Nem tetszett még hallani? Belvárosi cég. Az első. A legelső.
- Drága - kérdezte Bossán, kérdés nélkül, lemondóan, állító módban.
- Dehogy. Nem drágább, mint más cég. Sőt. Olcsóbb. Például ezt már negyedik éve nyűvöm. Érettségi után csináltattam.
- Akkor csakugyan olcsó.
- Csak a szegény emberek vesznek drágán. Hisz ezt a tanár úr magyarázta. Lex minimi - idézte. - Aztán részletre is ad.
- Részletre?
- Én havonta huszonöt pengőt fizetek. Jó lélekkel ajánlhatom. Ha méltóztatik érdeklődni, nagyon szívesen...
Bossán a gyümölcsös rizst kanalazta. Eltűnődött, gondolataiba süppedt. Vili tovább beszélt. Nemigen figyelte, hogy mit. Egyszerre a fiú arca egészen feléje fordult. Ekkor a tanár fölocsúdott ábrándozásából.
- Aranykéz utca 12/b, I. emelet - mondta Vili. - Igazán tessék megpróbálni, tanár úr. Ingyen vasal.
- Schreiner? - kérdezte Bossán.
- Schreiner - válaszolta Vili -, Schreiner.
3
Ezenkívül volt még neki egy átlátszó, csuklyás esőköpenye is. Volt egy golfruhája is. Volt egy acélkék ruhája is, olyan színű, mint a hegyi tó.
Bossán mindegyiket számon tartotta.
El-elnézte őt a teniszpályán, amíg az égbe röppentette a labdákat, s oly biztosan uralkodott rajtuk, mintha láthatatlan fonalakon rántaná vissza teniszverője ruganyos hálójára, a csónakon, lapáttal kezében, a zongoránál, valami bohócarcú, fekete morva lány társaságában, a nyári bálokon. Mély, gyermekes áhítattal bámulta ezt a takaros fickót.
- Hát ez meg mi a csuda? - támadt rá egyszer, amikor a padon üldögélt, és szembe jött vele Vili.
Vilin szürke ruha volt, apró fekete pöttyökkel, mintha mákkal hintették volna meg.
- Állj meg - vezényelt.
Vili megállt.
- Most fordulj hátra.
Vili hátrafordult.
- Tárd ki a karod.
Vili kitárta karját.
- Most ülj le.
Vili leült, hanyagul egymásra rakva lábait.
- Nagyszerű - lelkesedett a tanár, már nem tréfásan -, nagyszerű.
Vili cigarettára gyújtott.
- Hát igen - vetette oda -, így dolgozik. Öt angol szabásszal. Teljesen megbízható.
- De ez már drágább - évődött Bossán.
- Nem.
- Nem drágább?
- Annyi, mint a többi.
- És van még neki ebből a szövetből?
- Hogyne - szólt Vili, s elmosolyodott a föltevésen, hogy Schreinernek ne volna ebből a szövetből. - Óriási raktára van, óriási választéka.
- Várj - szólt Bossán majdnem izgatottan. - Állj föl még egyszer. Menj tovább. Ne addig. Közelebb. Így, így.
A tanár távlatot vett, hunyorogva, gyönyörködve szemlélte.
- Bizony isten, csináltatok magamnak egy ilyent - kiáltott. - Lehet ezt télen is hordani?
- Minden idényben, tanár úr.
Néhány napra rá, amikor a tóban fürdött, felé úszott:
- És hány éves lehet?
- Kicsoda?
- Hát Schreiner - felelte Bossán csodálkozva.
4
A vonat zakatolása acélos, vidám csattogásával szilaj reményeket ébreszt bennünk.
Amint előrerobog, az élet lüktetését érezteti, a jövőt, s zaja szövegtelen ütemvázat szolgáltat nekünk, melyet mi kedvünk szerint töltünk ki, tervekkel, szavakkal.
Bossán, aki július utolsó napján búcsút vett a kis osztrák fürdőhelytől, s most hazafelé utazott egy zsúfolt másodosztályú fülkében, a kattogásra így felelt magában:
- Csak negyvenhárom éves vagyok. Mégis öregnek látszom. Az igazság az, hogy elhanyagolom magam. Milyen kitérdelt ez a nadrág, milyen kopott ez a kabát. A ruha vénít, a ruha, a ruha.
Később a kerekek ezt dalolták:
- Soha életemben nem volt egy jó ruhám. Mindig kucorogtam. A háború alatt papírruhában jártam. Papírba csomagoltam testemet, mint a mészáros a húst. Később se mertem semmit. Kis, asztmás budai szabóknál varrattam, akik okulárét hordanak orrukon, áporodott ruhaszagot árasztanak, olcsón dolgoznak, de állandóan a, drágaság miatt sopánkodnak. Jaj, azok az üzletek, melyeknek ajtaján oly siralmasan nyafog a csengő, mikor belépünk. Jaj, azok az üzletek, azok az üzletek.
De mikor a határhoz ért s a vonat végigzötyögött a váltókon, ezt hallotta:
- Nem öregszünk meg. Nem, nem. Még nem. Schreiner, Schreiner.
5
Mindjárt másnap elment hozzá, hogy új ruhát rendeljen. Egy ódon belvárosi házba lépett, melynek régi, csöndes folyosóin, kopott, de előkelő fehér ajtóin az elmúlt század kísértett, a tisztesség és kedvesség nemes rozsdája, a nem siető, becsületes munka, az ipar és kereskedelem nagy és dicső hagyománya. Az udvaron tompa fényben szivattyúskút állott, vörösmárvány medencével.
Fönn az első emeleten, a folyosó legvégén fekete tábla, rajta aranybetűkkel: Tailor for gentlemen.
Miután a villamos csengő trillája fölriasztotta a csöndet, megjelent egy rokonszenves, fiatal lány, Schreiner úr iránt érdeklődött nála. A kisasszony bólintott. Hosszú, szűk előszobán át, melyben nappal is gázláng lobogott, bevezette a szabóműhelybe, ott hellyel kínálta, megkérve, méltóztassék türelemmel lenni, tüstént jön.
Bossán körülnézett. Ez csakugyan más volt, mint az ő szabójánál.
Három értelmes arcú segéd szorgoskodott. Az egyik púpos gallérfán lapítgatta egy kabát gallérját a kétfülű vasalóval. Inasok jöttek-mentek. Fejetlen próbababákon, melyeket holmi csodálatos forradalomban nyaktilózhattak le, zakók, frakkok feszültek, mint főurakon, akik fényűző ruházkodásuk miatt haltak valaha vértanúhalált.
A műhely tulajdonosa azonnal jött. Néma főbólintással üdvözölte új megrendelőjét, ajkán személytelen mosollyal.
Ilyennek képzelte Schreinert.
Magas volt, sovány és sánta. Vastag talpú gyógycipőt viselt. Álláról régies kecskeszakáll lengedezett ezüst rojtokban.
Tudomásul vette, hogy öltönymegrendelésről van szó.
Máris különféle szöveteket göngyölített eléje, az asztalra, a székekre, a földre is, úgyhogy a kelmezuhatagok valósággal zavarba hozták. Mutogatták a beléjük nyomtatott védjegyet, gyürködték, csattogtatták, lobogtatták. Kitéptek egy-egy gyapjúfonalat, meggyújtották gyufával, lassan elhamvasztották, összemorzsolták ujjaik között, és megszagoltatták vele. Azt a bizonyos mákkal hintett szürke szövetet hiába keresték, de volt helyette sok más, hozzá majdnem csalódásig hasonló, mértékre, tartósságra talán különb is, több évi jótállással, éppen olyan érdes tapintatú, mint az.
Miután a szövetben megállapodtak, divatlapokat teregettek ki, sok képpel, hogy válasszon, melyik szabást óhajtja.
Közönyös világfiakat látott, páholyban vagy whiskys pohár mellett, lordokat, diplomatákat, akik agarat vezetnek hosszú pórázon, könnyelmű életművészeket lóversenytéren, szíjon lógó látcsővel nyakukban.
Ő az agaras mellett döntött. Következett a mérték felvevése.
Ez is mennyire más volt, mint ott, ahol a kis szabócska jobbjával a centimétert nyomogatta, baljával az adatokat firkálta egy csomagolópapirosra. Itt minden klinikai pontossággal történt, s teljes és fényes segédlettel. A kecskeszakállas úr engedelmet kért, hogy lesegítse régi kabátját. Óvatosan, finnyáskodva nyúlt hozzá. Arcán ekkor pár pillanatra kilobbant az a föltétlen hódolat, mely eddig ott ragyogott. Ujjait majd nagyon szétterpesztve, majd nagyon összecsukva tartózkodó undorral hámozta le róla a toprongyos, silány ruhadarabot, mintegy félve a fertőzéstől, de azért kötelességét teljesítve, aztán sietve adta át a várakozó inasnak, akár az operáló professzor a műtőnövendéknek a daganatot, melyet lemetszett a beteg testről. Ekkor már körötte sürgölődött a segéd s két inas is. Szemben a kisasszony, az a rokonszenves fiatal lány, aki ajtót nyitott, amerikai töltőtollát írásra kicsavarva figyelt az álló íróasztalnál.
Amíg a szabó szakavatott kezeivel teste körül motoszkált, mérve a mellbőséget és hasbőséget, a kart és a térdet, s halkan mormogott egy-egy méretet, melyet a segéd hangosan és határozottan továbbított a kisasszony felé, hogy az villámgyorsan a mértékkönyvbe jegyezze, neki is az a benyomása támadt, hogy beteghez hasonlít, aki sok kuruzsló és kontár után végre egy tudós és hírneves egyetemi tanár kezei közé került. És valamint a páciens már nem beteg, mikor az orvos kopogtatja s hallgatja, fájdalmai csillapodtak és félig-meddig meg is gyógyult, őt is fölpezsdítette hónaljának csiklandozása, elhanyagolt törzsének nyomogatása, dörzsölgetése, mindenekelőtt azonban a személyével való megtisztelő és tüzetes foglalkozás, lelkileg már teljesen átöltözködött, és megifjodottan lépett ki az utcára.
6
- Tudod-e, mi a te bajod, Máté? - mondta aznap este hetykén és vidoran kartársának, Juhász Máténak. - Az a bajod, Máté, hogy rongyokban jársz.
- Én?
- Te, te. Elnézlek, micsoda zsibvásári szemétruhákat hordasz. Te is, a többiek is. Az egész tanári kar.
- Nekem, kérlek, nem futja másra.
- Nem futja, nem futja. Hát azt hiszed, hogy a jó szabó drágább? Tévedsz, barátom. A jó szabó olcsóbb. Csak a rossz drága. Ti az ablakon dobjátok ki a pénzeteket. Hát milliomosok vagytok, mondjátok, hogy valamennyien zugszabóknál dolgoztattok? - Nekem - és itt titokzatosan halkította hangját - most van egy szabóm. Az első. A legelső. Akarod a címét?
- Majd alkalomadtán.
Juhász Máté nemigen értette Bossánt.
7
Két próba volt.
Az első a lakásán. Segéd hozta oda a fércelt ruhát. Krétázott, gombostűzött. Különben mindjárt úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Amint mondta, ez nem is csoda. Az ilyen termetre könnyű dolgozni.
A másik próbára ő maga ment a műhelybe. A hármas tükör elé állították. Egyszer láthatta magát szemben, kétoldalt, még hátul is, mert a kisasszony mögötte egy negyedik tükröt tartott. A szabó és a segédek semmi kivetnivalót nem találtak a ruhán... Ő sem. Csak azt jegyezte meg, hogy a hónaljában mintha kissé feszülne. De miután egy mesteri fogással megigazították a kabátot, eltűnt ez a kényelmetlen érzése, mely - mint magyarázták - minden új ruhánál jelentkezik, míg az "illető egyén" meg nem szokja. Baj is, ha nincs így.
Az új ruhában távozott. Mihelyt kiért az utcára, megállt egy könyvkereskedés kirakata előtt. Tíz évvel megfiatalodott. Később még megállt egy sajtkereskedés meg egy koporsóüzlet tükörablaka előtt is. Nagyon meg volt elégedve.
Csak egyet furcsállott. Azt, hogy a változást senki se vette észre. Se a diákok, se a tanárok. Még Juhász Máté sem.
Aztán rájött, hogy ez nem is furcsa.
Az igazán jó ruha egyik jellemző vonása, hogy nem feltűnő, nem kiabáló. Csak mint lélek van jelen, mint szellem, melynek inkább a távollétét és hiányát észleljük.
8
Szeptember elején hazajött Vili. Nemsokára meglátogatta. Rozsdavörös ruhájában, melyet Bossán még nem ismert.
Elmondotta, mi történt az osztrák fürdőhelyen augusztusban, beszámolt az ismerősök kisebb-nagyobb botrányairól.
- Igaz - szólt egyszerre Vili -, meg tetszett rendelni a ruhát Schreinernél?
- Meg, meg - mondta Bossán. - Már egy hónapja itt van. Akarod látni?
A tanár otthon nem viselte, kímélte, csak vasárnaponként vette föl, ritka alkalmakkor, amikor meg volt híva. Bement a hálószobájába. Tíz percig öltözködött.
- Na? - szólt, mikor megjelent az ajtónyílásban.
Lassan, mereven közeledett Vili felé, aki egy karosszékben ült.
Vili fölállt.
- Na? - ismételte Bossán sürgetően.
Vili a szemét morcolta.
- Tessék csak megállni, tanár úr.
Bossán megállt.
- Mostan talán tessék hátrafordulni.
Bossán hátrafordult.
- Most tessék tanár úr, kitárni a karját.
Bossán kitárta a karját.
- Most méltóztassék leülni.
Bossán fölhúzta a nadrágszárakat a combján, aztán leült. Mosolygott a hiúság e gyermekes gyarlóságán, s Vili felé kacsintott:
- Na, mit szólsz hozzá, te szakértő?
- Hát igen - mondta Vili. - Igen.
- Van talán valami hibája?
- Ennek? - kérdezte Vili. - Schreinernél tetszett rendelni?
- Annál, annál.
Vili arca olyan sötét lett, mintha tintával öntötték volna le.
Ez a ruha szűk is volt, meg bő is. A nadrág feszült és pötyögött, térdein pedig máris kiütköztek azok a dudorok, melyeknek több éves nyüvés után se volna szabad feltűnni. A kabát vállai kipeckesedtek. Jobbra-balra ferdültek, egy nyomorékot mutattak, egy púpost. A kilencvenéves banya arcán nem lehetett volna több ráncot lelni, mint e szövet minden tenyérnyi részén. A kabátgallér elállt a sovány nyaktól, nem sokat, körülbelül három centiméternyit, s végtelenül szomorúan lötyögött körötte. Siralmas, szívfacsaró látvány volt Bossán.
- Bocsánat, tanár úr, hogy annyit fárasztom. Tessék talán még egyszer fölállni. Egyenesedjék ki. Egészen. Így, így.
Erre a mozdulatra a kabátgallér a maga módján azzal válaszolt, hogy most már nem állt el, hanem viharosan fölugrott a tarkóra, körülbelül három centiméternyit, s úgy is maradt, állhatatosan, hiába húzogatta lefelé Vili.
- Valami baj van? - érdeklődött Bossán.
- Fizetni is tetszett?
- Igen.
- Mennyit?
- Az egészet kifizettem.
- Miért?
- Nem akarta részletre adni.
- Nem értem - mondta Vili, és most már nem is tekintett a tanárjára. - Nem értem. Ilyen még sohasem fordult elő. Elszabta.
- Hol?
- Mindenütt! - tört ki Vili kétségbeesetten. - A szövetje - úgy látom - nem rossz. - Hozzáért. - Nem. Egy kis pamut is van benne. Ez pamut. Tiszta pamut. Aztán a kidolgozás. Micsoda bélés, micsoda gombok. Szégyen, gyalázat. Ezt azonban nem hagyom ennyiben. Újat kell csinálnia, teljesen újat. Efelől kezeskedem. Bármikor ideje van a tanár úrnak, szívesen elkísérem. Majd én magam fogom kérdőre vonni.
9
Sokáig nem mehettek el, mert Bossánnak délelőtt és délután is voltak órái. Egy este - zárás előtt - mentek el.
Vili előrehaladt az ódon belvárosi házban.
Valami kövér, piros képű úrral tárgyalt, halkan és izgatottan. Az éppoly halkan és izgatottan tiltakozott. Bossánra pillantottak mind a ketten. A műhely sarkában állott, izgett-mozgott tájékozatlanul, mint akit rossz helyre vezettek, s gyanakodva szemléli a műhelyt, amely valamivel nagyobb, világosabb, bár sok tekintetben hasonlít a másikhoz.
- Schreiner vagyok - mutatkozott be a kövér, piros képű bajuszos úr. - Azt hiszem, tévedésről van szó. Uraságod tudtommal sohase rendelt nálam ruhát.
- Szóval nem itt rendelte, tanár úr? - firtatta Vili.
- Nem.
- Á, már értem - harsant föl Schreiner -, a 10-ben rendelte. Ez itt azonban 12/b. Az Schreiber, Schreiber. Én pedig Schreiner vagyok. Van szerencsém - még egyszer kezelt. - Már többen megjárták ezzel a Schreiberrel - Vili fülébe súgott -, híres kontár.
Bossánt, aki semmiről se akart tudni, a lámpa elé vezette, hogy jobban szemügyre vehesse.
- Igen - mondta kaján, széles mosollyal. - Ez az ő munkája. Ismerem.
A segédek kidugták borzas fejüket a varrásból. A tű elakadt a kezükben. A varrógép zakatolása elült.
Mindnyájan vigyorogtak. Egy inas úgy röhögött, hogy a hasát fájdítva tántorgott ki a műhelyből.
- Egy kis tévedés - vigasztalta elkomolyodva Schreiner. - Megesik ilyesmi.
- És nem lehet rajta segíteni? - érdeklődött Vili minden jobb meggyőződése ellenére.
- Ezen? - hahotázott Schreiner, s úgy ráncigálta a kabátot le-föl, mint hóhér az akasztott embert. - Ezen, kérem, nem lehet segíteni. Legokosabb, ha tanár úr befogja és elhordja otthon. Csinálunk egy új, csinos őszi öltönyt? Mértéket vehetek?
- Nem - rázta fejét Bossán.
- Ahogy parancsolni méltóztatik. Mindig rendelkezésére állok - átnyújtotta a cége nyomtatott levelezőlapját. - Alázatos tisztelettel. Bármikor tessék bizalommal fölkeresni 12/b. I. emelet. Schreiner, és nem Schreiber - kiabált még a folyosón is. - Nem Schreiber.
10
Bossán vacsorázni ment egy kiskocsmába. Leült, anélkül hogy fölhúzná nadrágja szárát. Menüt rendelt, hozzá három deci vöröset.
Most érezte, mennyire vágja a kabát a hónaljban. Kés nem vág ily élesen. A szemben levő tükörben megpillantotta magát. Elfordult a tükörtől.
Lassan iszogatta a vöröst. Vacsora után rágyújtott egy szivarra. A hamu mellényére hullott. Nem verte le. Bámult maga elé a levegőbe meredve, mozdulatlanul, üresen, ahogy az egészen öreg emberek szoktak.