Ta és Va
| Ta és Va szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító |
Reggel levél érkezett:
– Kedves Misa, egészen elfelejtett bennünket. Látogasson meg bennünket minél előbb, látni akarjuk. Mindketten térdepelve könyörgünk, jöjjön még ma, hadd csodáljuk önt. Türelmetlenül várjuk.
Kuzminki, június 7.
Ta és Va.
A levelet Tatjana Alekszejevna Loszeva írta, akit ezelőtt mintegy tíz-tizenkét évvel, mikor Podgorin gyakori vendég volt Kuzminkiben, röviden Ta-nak hívtak. De ki volt Va? És Podgorinnak eszébe jutottak a hosszú beszélgetések, a vidám nevetések, a regények, az esti séták és egész virágcsokra azoknak a lányoknak, kik ekkor ennek a nemesi birtoknak környékén éltek. És feléledt előtte egy egyszerű, élénk, okos arc, melynek szeplői olyan jól illettek a sötétvörös hajhoz, – Varja Pavlovnának, vagy más néven Varvarának, Tatjana barátnőjének arca volt. Az orvosi fakultáson végezte tanulmányait, valahol Tula mögött gyári orvos lett és most valószínűleg látogatóban van Kuzminkiben.
– A kedves Va – gondolta Podgorin, miközben emlékeinek adta át magát. – Milyen derék leány volt!
Tatjana, Varja és ő majdnem egyidősek voltak; de ő akkor még diák volt, míg amazok már felnőtt, eladósorban lévő leányok voltak és úgy bántak vele, mint valami fiúval. Még most is, noha már ügyvéd volt és haja szürkülni kezdett, Misának szólították, fiatalnak tartották és azt szokták mondani, hogy még egyáltalában nem ismeri az életet.
Nagyon szerette őket, de úgy tetszett neki, hogy inkább csak az emlékeiben, mint a valóságban. A jelent alig ismerte, érthetetlen és idegen volt számára. Idegenül hatott rá ez a rövid, pajkos levél is, amelynek fogalmazásán bizonyára sokáig és nagy erőkifejtéssel dolgoztak; és míg Tatjana írt neki, háta mögött bizonyosan ott állott férje: Szergej Szergejics… Kuzminkit csak hat évvel ezelőtt kapta Tatjana hozományul, de Szergej Szergejics már majdnem teljesen tönkretette és most, valahányszor jelzálogkölcsönt kell törleszteni, mindig hozzá mint jogászhoz fordulnak tanácsért. Sőt már kétszer meg is pumpolták. Valószínű, hogy most is tanácsot vagy pénzt akarnak tőle kérni.
Már nem vágyódott úgy Kuzminki után, mint régebben. Most szomorú világ van ottan. Nem hangzik már sem vidám nevetés, sem lárma, eltűntek a derült, gondtalan arcok, vége van a csendes, holdvilágos estéken adott találkozóknak – és ami a legfontosabb: eltűnt onnan az erény! És valószínű, hogy mindez csak az emlékezetben olyan elbűvölő… Ta-n és Va-n kívül ott él még Na, Nagyezsda, Tatjana nővére, akit félig tréfásan, félig komolyan menyasszonyának neveztek; szeme előtt nőtt fel és számítottak rá, hogy elveszi. Egy ideig valóban szerelmes volt bele és el akarta venni, de most már huszonhárom éves és még mindig nem vette feleségül…
– Milyen különösen is alakult mindez – gondolta, míg, nem minden zavar nélkül olvasta újra végig a levelet. – Hogy ne utazzam, az sem járja, bántaná őket…
Hogy már régen nem volt Loszevéknél, kőként nehezedett lelkiismeretére. És miután egy ideig fel és alá járt a szobában és gondolkozott a dolgon, erőt vett magán és elhatározta, hogy kötelességének eleget teendő, mintegy három napra meglátogatja őket, hogy ily módon azután a legközelebbi nyárig megszabaduljon ettől a tehertől. És mikor reggeli után a breszti pályaudvarhoz indult, azt mondotta szolgájának, hogy három nap múlva visszajön.
Moszkvától Kuzminkiig háromórai vasúti és mintegy húszperces kocsiút visz. Már a vasúti állomástól látni lehetett Tatjana erdejét és három magas, keskeny nyári villát, amelyeket Loszev, ki házassága első három évében különféle spekulációkkal foglalkozott, építeni kezdett, de azután nem fejezett be. Nemcsak ezek a villák és különféle mezőgazdasági vállalatai tették tönkre, hanem gyakori moszkvai utazásai is, amikor a Szláv Bazárban reggelizett, az Ermitage-ban ebédelt és a napot a Kis Bronnajában vagy a Zsivogyorkán, cigánymuzsika mellett fejezte be, hogy kissé „felrázza magát”, amint mondani szokta. Podgorin ugyan maga is ivott, sőt olykor jó sokat is és válogatás nélkül látogatott meg nőket, de mindezt valami lustán hideg módon, anélkül, hogy valami különös élvezete telt volna benne és ha mások szenvedéllyel adták magukat oda jelenlétében ennek az időtöltésnek, akkor az utálat érzése vett erőt rajta, nem értette meg azokat az embereket, akik a Zsivogyorkán fesztelenebbül érezték magukat, mint otthon, tisztességes asszonyok között, és nem szerette az ilyen embereket, olyan hatást tettek rája, mintha bojtorjánként valami piszok ragadna hozzájuk. Loszevet sem szerette és érdektelen, hasznavehetetlen, lusta embernek tartotta és társaságában is gyakran szállotta meg az utálat érzése…
Alig ért ki az erdőből, már Szergej Szergejics és Nagyezsda elébe jöttek.
– Miért felejtkezett meg rólunk teljesen, kedvesem? – üdvözölte őt Szergej Szergejics, miközben háromszor megcsókolta és körülölelte derekát. – Egészen elhanyagol bennünket, kedves barátom.
Szergej Szergejics arcát erőteljes vonásai, vastag orra és ritkás, szőke szakálla tették jellegzetessé. Haját oldalvást fésülte, mint a kereskedők szokták, hogy szín-oroszoknak tűnjenek fel. Ha beszélt, hallgatójának belelélegzett az arcába, ha ellenben hallgatott, nehezen és orrán keresztül lélegzett. Ezt jól táplált teste és bizonyos túljóllakottság okozta és ezért, hogy könnyebben vehessen lélegzetet, előre feszítette mellét, ami a gőgösség látszatát keltette fel.
Mellette sógornője: Nagyezsda, egészen légiesnek tűnt fel. Kecses, halovány, világosszőke, barátságos szemű nő volt; hogy szép-e, azzal nem igen volt tisztában Podgorin, minthogy gyermekkora óta ismerte és külső megjelenésének hatásával szemben már érzéketlen volt. Most fehér, kivágott nyakú ruha volt rajta és ez a fehér, hosszú és meztelen nyak egészen újszerűen és nem egészen kellemesen hatott Podgorinra.
– Nővérem és én már reggel óta várjuk – mondotta. – Varja van nálunk látogatóban, aki szintén várja.
A leány karonfogta és hirtelen, minden ok nélkül nevetni kezdett, miközben halkan, mintegy az örömtől felsikoltott, mintha valamely gondolat ragadta volna hirtelen magával. A mező, a viruló rozs, mely meg sem mozdult a szellőtlen levegőben és az erdő, melyet bearanyozott a nap, nagyon, nagyon szépek voltak és úgy tetszett, mintha Nagyezsda csak most vette volna ezt észre, most, amikor Podgorin mellett ment.
– Három napra jöttem magukhoz – mondotta az ügyvéd. – Nem szabad haragudnia, előbb egyáltalában nem tudtam szabadulni Moszkvából.
– Ez nem szép öntől, egy cseppet sem szép, egészen megfeledkezett rólunk – mondotta Szergej Szergejics nyájas szemrehányással.
– Jamais de ma vie – kiáltott fel hirtelen és csettintett ujjaival.
Az a szokása volt, hogy valami felkiáltás formájában és a hallgató számára egészen váratlanul olyan frázist mondott, mely a beszélgetéssel semmiféleképpen össze nem függött, miközben csettintett ujjaival. És mindig utánzott valakit; ha szemeit az égnek emelte, vagy hanyagul vetette hátra haját, vagy pátosz szállotta meg, ez azt jelentette, hogy előtte való napon színházban volt, vagy olyan ebéden vett részt, ahol beszédeket tartottak. Most úgy ment, mint valami podagrás, kis lépésekkel, merev térdcsuklóval, bizonyára szintén utánzott valakit.
– Tudja-e, hogy Tánya nem hitte, hogy eljön, – folytatta Nagyezsda – de nekem és Varjának biztos előérzetünk volt; nem tudom miért, de meg voltam győződve, hogy ezzel a vonattal érkezik.
– Jamais de ma vie! – kiáltotta Szergej Szergejics újra.
A hölgyek ott ültek a kert teraszán. Podgorin tíz évvel ezelőtt – szegény diák volt akkoriban – lakásért és ellátásért történetre és matematikára tanította Nagyezsdát, Varja pedig latin órákat vett tőle. De Tánya, ki már akkor is szép, felnőtt leány volt, nem gondolt egyébre, mint szerelemre, szenvedélyesen csak szerelemre és boldogságra vágyódott és várta a vőlegényt, kiről éjjel-nappal álmodott. És még most is, mikor már elmúlt harminc éves és éppen olyan szép, mint előbb, most is, amint ott ült bő, fehér reggeli ruhájában, melyből fehéren nyúltak ki telt, fehér karjai – csak a férjére és két kis leányára gondolt és arcának olyan kifejezése volt, mintha most beszélne és mosolyogna ugyan, de azért egyre résen van, vigyáz szerelmére és szerelmének jogaira és minden pillanatban készen van, hogy arra az ellenségre vesse magát, ki el akarná tőle rabolni férjét és gyermekeit. Szenvedélyesen szeretett és amint ő hitte, őt is szeretik, de a féltékenység és a gyermekeiért való aggódás egyre kínozták és megakadályozták abban, hogy boldog legyen.
A zajos üdvözlés után, Szergej Szergejicsen kívül, mindannyian Tatjana szobájába mentek. Ide a leeresztett függönyökön át nem hatoltak be a napsugarak, úgy hogy a félhomályban minden rózsa egyforma színűnek látszott a vázában. Podgorinnak az ablak mellett álló öreg karosszékbe kellett ülnie, míg Nagyezsda egy alacsony zsámolyra, lábai elé ült. Podgorin tudta, hogy a barátságos szemrehányások, a tréfálkozások és a nevetés után még kellemetlen témára is kerül sor, még beszélni fognak váltókról és jelzálogról, ez kikerülhetetlen volt és azt gondolta, hogy jó volna talán most mindjárt, halogatás nélkül rátérni az üzleti ügyekre, hogy minél hamarabb túlessenek rajtuk – és azután ki a kertbe, a szabad levegőre...
– Ne beszéljünk először az üzleti ügyekről? – mondotta. – Mi újság Kuzminkiben? Mi újság Dániában?
– Semmi jó – felelte Tatjana szomorú sóhajtással. – Ó, a mi ügyeink olyan rosszul, olyan nagyon rosszul állanak, hogy rosszabbul talán nem is állhatnának – folytatta és izgatottan járt fel s alá a szobában. – Birtokunkat eladják, az árverést augusztus 7-ikére tűzték ki, a hirdetések már megjelentek és a vevők itt járnak-kelnek szobáinkban, mindent jól megnéznek… Most mindenkinek joga van szobámba lépni, hogy szemügyre vegye. Hiszen ez jogilag nagyon helyes lehet, de engem nagyon lealáz és nagyon bánt. Fizetni nem tudunk és pénzt sem vehetünk már fel sehonnan. Szóval, a helyzet borzasztó, borzasztó! Esküszöm – folytatta és megállott a szoba közepén és hangja reszketett és szeméből könnyek omlottak. – Esküszöm önnek mindenre, ami szent előttem, gyermekeim boldogságára, hogy Kuzminki nélkül nem tudok élni! Itt születtem, itt van az otthonom és ha elveszik tőlem, nem élem túl, meghalok kétségbeesésemben.
– Azt hiszem, hogy túlságosan sötétnek látja a jövőt – mondotta Podgorin. – Majd minden rendbe jön. Férje állami szolgálatba lép, ön új utakat szokik meg, új életet fog magának teremteni.
– Hogy mondhat ilyesmit! – kiáltott fel Tatjana; most nagyon szépnek és hősnek látszott és az a készsége, hogy az ellenségre rontson, ki el akarja tőle rabolni férjét, gyermekeit, otthonát, éles jellegzetességgel tükröződött arcán és egész alakján. – Miféle új életet! Szergej már állás után néz, adófelügyelői állást ígértek neki az ufai vagy permi kormányzóságban és én készségesen megyek vele akárhová, nem bánom, ha Szibériába is és ott maradok, ha kell: tíz, húsz évig is; de mindezt csak akkor, ha kétségtelen biztossággal tudom, hogy előbb-utóbb mégis visszatérek Kuzminkibe. Kuzminki nélkül nem tudok élni! Nem tudok és nem akarok! Nem akarok! – kiáltotta és dobbantott lábával.
– Maga, Misa, ügyvéd, a törvény embere – mondotta Varja – és önnek kell tanácsot adni, hogy mi a teendő.
Csak egyetlen józan és helyes feleletet lehetett volna adni: semmi tennivaló nincsen! – de Podgorin nem tudta magát rászánni, hogy ezt kereken megmondja és határozatlanul dadogta:
– Gondolkozni kell az ügyről… majd megfontolom.
Két ember élt benne. Mint ügyvédnek sokszor akadt dolga nem finom ügyekkel a törvényszéken s ügyfeleivel szemben gőgösen viselkedett és véleményét mindig nyersen és kíméletlenül mondotta meg, barátaival durva mulatságokat rendezett olykor, de egyéni, intim életében, hozzá közel álló személyekkel, vagy olyanokkal szemben, kiket régen ismert, rendkívüli tapintatosságot mutatott, környezetükben félénk és gyöngéd érzésű volt és nem tudott nyers őszinteséggel beszélni. Elég volt egy könny, egy komor tekintet, egy hazugság, vagy csak valami nem szép mozdulat is – és egészen kicsi lett, elvesztette egész akaraterejét. Most ott ült Nagyezsda a lába előtt és meztelen nyaka nem tetszett neki és ez annyira zavarttá tette, hogy legjobban szeretett volna azonnal hazautazni. Egyszer, körülbelül egy évvel ezelőtt, a Brennaján egy hölgynél találkozott Szergej Szergejiccsel és most ez feszélyezte Tatjanával szemben, mintha ő is részt vett volna a hűtlenségben. És ez a Kuzminkiről folytatott beszélgetés nagy zavarba hozta. Megszokta, hogy minden kínos és kellemetlen kérdést bírák vagy esküdtek, vagy egyszerűen törvényparagrafusok döntsenek el, de ha személyes eldöntésére bíztak valamely kérdést, kizökkent a kerékvágásból.
– Misa, maga a mi barátunk, mi mindannyian szeretjük, mint valami családtagot – folytatta Tatjana, – és megmondom magának őszintén: maga a mi egyetlen reménységünk. Adjon, az Istenért, tanácsot, hogy mit tegyünk. Talán valami folyamodványt kell valahol benyújtani? Talán még nem késő és a birtokot Nagya vagy Varja nevére írathatjuk át?… Mit tegyünk?
– Adjon valami tanácsot, Misa, tanácsoljon valamit – mondotta Varja, miközben cigarettára gyújtott. – Maga mindig okos ember volt. Keveset élt, még semmit sem tapasztalt az életben, de a feje kitűnő… Maga segíteni fog Tányán, tudom.
– Meg kell fontolnom az ügyet… Talán rábukkanok valami kibúvóra.
Kimentek a kertbe, azután a mezőre. Szergej Szergejics is velük ment. Podgorint karon fogta és folyton előre ment vele, láthatólag azzal a szándékkal, hogy ő is beszéljen vele a kellemetlen üzleti ügyekről. De Szergej Szergejics mellett menni és vele beszélgetni – kínos dolog volt. Egyre megcsókolta az embert és mindannyiszor háromszor egymásután, hallgatóját karon vagy derékon fogta, az arcába lehelt és olyan volt, mintha édes enyv borítaná be és mintha a következő pillanatban hozzáragadna áldozatához. És szemének kifejezése, mely jelezte, hogy Podgorinra szüksége van, hogy mindjárt meg fogja valamire kérni, olyan nyomasztóan hatott az ügyvédre, mintha revolvert szegeztek volna mellének.
A nap leszállott, sötétedni kezdett. A vasúti töltésen zöld és vörös tüzek csillantak fel... Varja megállott és ezeknek a tüzeknek nézésébe merülve, szavalni kezdett:
Nyílegyenes az út… a töltés keskeny és magas…
Sínek, hidak, homok…
S köröskörül ezernyi csont hever;
Parasztok csontja mind…
– Hogy is van tovább? Ó Istenem, mindent elfelejtettem:
Akár a nap fűtött, akár hideg gyötört:
Meggörnyedten végzők a robotot…
Csodálatosan szép mellhangon és érzelmesen szavalt; arcán élénk pirosság lobogott fel és szeme könnyekkel telt meg. Most a régi Varja volt, a diákleány; és Podgorinnak, míg hallgatta, eszébe jutott a múlt és arra gondolt, hogy mikor diák volt, ő is sok szép költeményt tudott könyv nélkül és ő is szeretett szavalni.
De tovább nem tudta Varja… Elhallgatott és bágyadtan, szomorúan mosolygott. És úgy tetszett, mintha a szavalás után a vörös és zöld tüzek is elhalványultak volna…
Ó, elfelejtettem!
Ekkor ellenben, diák visszaemlékezésként, Podgorinnak jutott hirtelenül és véletlenül a folytatás eszébe és halkan, félhangon szavalta:
Orosz népünk, oh mennyit szenvedett!
Nem csak a vassínek gyötrék meg őt,
Mindent megbír! s kitárt, erős melle
Még messzi, messzi utat nyit neki...
Csak kár…
– Csak kár – szakította félbe Varja, kinek eszébe jutottak a zárószavak, – csak kár, „hogy sem te, sem én nem érjük meg már ez időt!”
És nevetni kezdett és kezével vállára ütött. Hazatértek és vacsorához ültek. Szergej Szergejics hanyag mozdulattal gyűrte az asztalkendője csücskét gallérjába, miközben újra utánzott valakit.
– Igyunk egyet – mondotta, és Podgorinnak és magának egy pohárka pálinkát töltött. – Mi, régi diákok jól tudtunk inni, jól tudtunk beszélni és cselekedni. Egészségére ürítem poharamat, régi barátom, ön pedig igyék egy régi, ostoba idealista egészségére és kívánja neki, hogy mint idealista haljon is meg. A púpost csak a sír egyenesítheti ki.
Tatjana az egész idő alatt gyöngéden nézett férjére, miközben féltékenyen ügyelt arra, nehogy olyasvalamit egyék vagy igyék, ami megárthatna egészségének. Elhitette magával, hogy az asszonyok elkényeztették és fáradt és ez tetszett neki rajta, de fájdalmat is okozott neki egyúttal. Varja és Nagya szintén gyöngéden bántak vele és nyugtalanul figyelték, mintha attól félnének, hogy hirtelen felállhatna és elhagyhatná őket. Midőn második pohárkával akart tölteni magának, Varja haragos arcot vágott és így szólott:
– Megmérgezi magát, Szergej Szergejics . Maga ideges, könnyen felizgatható ember és könnyen válhatik alkoholistává. Tánya, vitesd ki a pálinkát.
Szergej Szergejicsnek általában nagy sikerei voltak az asszonyoknál. Szerették termetét, alakját, jellegzetes arcvonásait, semmittevését és szerencsétlenségét. Azt szokták mondani, hogy nagyon jóindulatú és azért pazarló; idealista, tehát nincs gyakorlati érzéke; becsületes, tisztalelkű, nem tud emberekhez és viszonyokhoz alkalmazkodni, így tehát nincs semmije és nem tud magának megfelelő pozíciót teremteni. Rendületlenül hittek benne, istenítették és imádásukkal annyira elkényeztették, hogy végre maga is elhitte, hogy gyakorlati érzék híján lévő, de becsületes és nagylelkű idealista, ki egy fejjel kimagaslik ez asszonyok közül.
– Miért nem dicséri gyermekeimet? – kérdezte Tatjana, miközben szeretettel nézett a két kis leánykára, ki egészségesen, jóllakottan, csinosan, gömbölyűn ült az asztalnál és kik elé egy egész tányér rizst rakott édesanyjuk. – Nézze csak meg őket! Azt mondják, hogy minden anya dicséri gyermekét, de biztosítom önt, hogy leányaim, egészen elfogulatlanul ítélve, rendkívüli gyerekek. Különösen az idősebbik.
Podgorin mosolyogva nézett reá és gyerekeire is, de különösnek tetszett neki, hogy ez az egészséges, fiatal, nem ostoba asszony, tulajdonképpen mégis egy nagy és bonyolult organizmus, egész energiáját, életének minden erejét olyan egyszerű és kevéssé nehéz munkára fordítja, mint aminő ennek a már amúgy is berendezett otthonnak berendezése volt.
– Talán úgy kell ennek lennie – gondolta, – de nem érdekes és nem nagyon intelligens dolog.
– És alig hogy hátrafordult: mögötte a medve mordult – mondotta hirtelen Szergej Szergejics és csettintett ujjaival.
Vacsora után Tatjana és Varja a szalonba vezették Podgorint, a pamlagra ültették és újra üzleti ügyekről kezdettek vele beszélni.
– Meg kell Szergej Szergejicset mentenünk – mondotta Varja. – Ez erkölcsi kötelességünk. Hiszen neki is megvannak a maga gyöngéi, nem takarékos, nem gondol a jövőre, de ez onnan van, mert nagyon jó és adakozó. Lelke olyan, mint valami gyermeké. Ha egy milliót kapna, abból se maradna neki egy hónap multán semmije, mert az egészet elajándékozná.
– Ez igaz, ez igaz – mondotta Tatjana és könnyek peregtek alá arcán. – Eleget szenvedtem emiatt, de mégis azt kell mondanom, hogy felséges ember.
És sem Varja, sem Tatjana nem tudtak egy kis kegyetlenséget visszafojtani magukba és szemrehányóan mondották:
– A maga generációja, Misa, egészen más ebben a tekintetben.
– És mi köze ehhez a generációnak? – gondolta magában Podgorin. – Loszev legfeljebb hat évvel idősebb, mint én…
– Nehéz az élet – mondotta Varja sóhajtva. – Minden pillanatban más veszteség fenyegeti az embert. Majd javainktól akarnak bennünket megfosztani, majd hozzátartozóink valamelyike betegedik meg és aggódunk életéért és így megy ez nap-nap után. De mit tegyen az ember, barátaim? Panasz nélkül kell a magasabb akarat előtt meghajolni, arra kell gondolnunk, hogy nincs ezen a világon semmi véletlen, hogy mindennek megvan a maga távoli célja. Maga, Misa, még keveset élt és keveset szenvedett és nevetni fog rajtam… csak nevessen, de mégis meg kell mondanom, a leggyötrelmesebb nyugtalanságok idejében néhány világos látomásom volt és ezek egészen átalakították lelkemet és most tudom, hogy nincsen véletlen és hogy minden, ami életünkben történik, szükséges.
Ő, ez a megőszült, befűzött, modern, magas ujjú ruhába öltözött Varja, ez a Varja, ki hosszú, vékony, és ki tudja: mi okból reszkető ujjaival cigarettát sodró Varja, ez a Varja, ki olyan könnyen esik miszticizmusba és olyan lustán és egyhangúan beszél, – ez a Varja mily kevéssé hasonlít ahhoz a régi, vöröshajú, vidám, zajos, merész diáklányhoz…
– És hova lett mindez! – gondolta Podgorin, miközben unatkozva hallgatta. – Énekeljen valamit, Va – mondotta, hogy ennek a világos látásról megkezdett beszélgetésnek véget vessen. – Régebben olyan szépen énekelt!
– Nem, Misa, ami volt, az elmúlt!
– Hát akkor szavalja el Nyekraszovnak valami költeményét.
– Mindent elfelejtettem. Séta közben csak úgy véletlenül jutott eszembe.
Fűzője és rövid ruhaujjai mellett is észre lehetett venni, hogy a Tula mögötti gyárban elfoglalt állásában csak nagyon szegényesen élhet. És nagyon észre lehetett venni, hogy túl sokat dolgozott; a nehéz, egyhangú munka és az állandó kötelessége, hogy mások ügyeibe avatkozzék, hogy másokért aggódjék, túlfárasztották és idő előtt megöregítették. És míg Podgorin szomorú, hervadó arcát nézte, egyre arra gondolt, hogy nem Kuzminki és Szergejicsen kellene tulajdonképpen segíteni – amelyért és akiért annyira síkraszállt, – hanem őrajta magán.
Úgy látszott, hogy a magasabb műveltség és az orvosi tudás nem érintették benne az asszonyt. Éppen úgy mint Tatjana, szerette a lakodalmakat, lebetegedéseket, gyermekkereszteléseket, a gyermekekről való hosszas beszélgetéseket, a megnyugtató befejezésű regényeket és az újságokban csak a tűzvészeknek, vízáradásoknak és ünnepélyes szertartásoknak leírásait olvasta. Szíve mélyéből kívánta, hogy Podgorin kérje meg Nagyezsda kezét és ha ez megtörtént volna, a meghatottságtól könnyekben tört volna ki.
Podgorin nem tudta, hogy véletlen volt-e, – Varja rendezte-e így be, de Nagyezsdával egyedül maradt. És már magában az a gyanú, hogy megfigyelik és hogy valamit várnak tőle, feszélyezte és zavarba hozta, úgy hogy úgy érezte magát Nagyezsda mellett, mintha valami ketrecbe zárták volna be vele.
– Menjünk a kertbe – mondotta a leány. A kertbe mentek. Podgorin elégületlenül és bosszúsan, anélkül, hogy tudná, miről beszéljen vele, a lány ellenben vidáman, büszkén, amiért mellette van és boldogan, amiért még három egész napot fog náluk tölteni és boldog álmokkal és reményekkel telve el. Podgorin nem tudta, hogy a leány szereti-e, de azt tudta, hogy már régen megszokásból csüng rajta és még mindig tanítóját látja benne, és hogy most ugyanaz megy végbe lelkében, mint egyszer Tatjanaéban; tudta, hogy most csak szerelemre gondol, csak arra, hogy mint mehetne minél előbb férjhez, hogy legyen ura, gyereke és saját fészke. A barátság érzését, mely gyermekeknél olyan erős szokott lenni, mostanáig megőrizte és nagyon lehetséges, hogy Podgorint csak becsülte, hogy csak barátként szerette, míg a szerelmesség nem őt, hanem ezeket a férjről és gyerekekről szőtt álmokat illette.
– Sötétedik – mondotta Podgorin.
– Igen. A hold most későn kel fel.
Ugyanabban a ház mellett húzódó fasorban jártak fel és alá. Podgorin nem akart mélyen a kert belsejébe menni: ott sötét volt és Nagyezsdának karját kellett volna nyújtani és szorosan mellette kellene mennie. A teraszon árnyak mozogtak és úgy rémlett neki, mintha Tatjana és Varja figyelnék.
– Tanácsot kell öntől kérnem – mondotta Nagyezsda megállva. – Ha a birtok elvész, Szergej Szergejics másvalahol fog állást keresni és akkor életmódunk egészen mássá fog alakulni. Én nem fogok nővéremmel menni, el fogunk egymástól válni, mert nem akarok családjának terhére válni. Dolgoznom kell, Moszkvában nézek foglalkozás után, pénzt fogok keresni és támogatni fogom testvéremet és férjét. Úgy-e, segítségemre lesz tanácsával?
Egyáltalában nem ismervén a munkát, most egy önálló munkásélet gondolata lelkesítette, terveket készített a jövőt illetőleg – amint ez világosan tükröződött arcáról is – és az az élet, amelyben dolgozni és másoknak segíteni fog, szépnek és poétikusnak tűnt fel előtte. Világosan látta halovány arcát, sötét szemöldökeit és arra gondolt, hogy milyen okos, tehetséges és értelmes tanítványa volt és milyen könnyű és kellemes munka a volt a tanítása. És bizonyára most sem olyan közönséges kisasszonyféle, aki férjet keres, hanem okos, nemes, ritka jóságú leány, akinek lelke szelíd és lágy… Belőle, mint viaszkból mindent lehetett volna alakítani és ha alkalmas miliőbe jutna, felséges asszony válnék belőle.
– És miért ne venném el? – gondolta Podgorin, de különös, hogy azonnal megijedt ettől
a gondolattól és visszafordult a ház felé.
A szalonban Tatjana ült a zongora mellett és játéka élénken emlékeztette Podgorint arra az időre, mikor ugyanabban a szalonban késő éjszakáig játszottak, énekeltek és táncoltak, miközben a madarak odakünn a kertben és a folyó mellett szintén énekeltek. Vidámabb lett, tréfálkozni kezdett, sőt Nagyezsdával és Varjával táncolt is egyet és azután énekelt. Fájt a tyúkszeme és engedelmet kért, hogy felhúzhassa Szergej Szergejics papucsát. És különös: a papucsokban úgy kezdte magát érezni, mint otthon, mint családtag – „mint valami sógor” – villant át hirtelen agyán és még vidámabb lett. Példája ragadós volt, valamennyien vidámabbak, élénkebbek, derültebbek, mintegy fiatalabbak lettek; valamennyiük arcán felsugárzott a remény: Kuzminki meg van mentve! Hisz az egész olyan egyszerű: csak ki kell valamit gondolni, utána kell nézni a törvényekben, vagy az is elég, ha Podgorin elveszi Nagyát… És úgy látszik, már készülődik a dolog. Nagya rózsásan, boldogan, könnytől nedves szemmel, valami rendkívülit várva, keringett tánc közben és fehér ruhája röpült, úgy hogy a hússzínű harisnyákban látni lehetett szép lábait… Varja, nagyon megelégedetten, karonfogta Podgorint és halkan, jelentős hangsúlyozással így szólott:
– Masa, ne játssza el szerencséjét. Ragadja meg, míg magától kínálkozik; későbben talán utána fog szaladni, de későn lesz, nem éri utol.
Podgorin szükségét érezte, hogy ígérjen valamit, hogy reményt nyújtson és most maga is hinni kezdte, hogy Kuzminki meg van mentve és hogy az egész olyan egyszerű.
– És az egész föld királynéja léssz… – kezdette énekelni, miközben pózba vágta magát. De hirtelen eszébe jutott, hogy ezekért az emberekért nem tehet semmit, egyáltalában semmit és csendesebb lett, mintha bűnösnek érezné magát.
És azután egy szegletbe ült és idegen papucsba bujtatott lábait hallgatagon visszahúzta.
Amint így ülni látták, mindnyájan megértették, hogy mit sem lehet többé tenni és szintén csendesebbek lettek. Lezárták a zongorát és hirtelen mindannyian észrevették, hogy már késő van és hogy itt a lefekvés ideje. Tatjana eloltotta a szalonban a nagy lámpát.
Podgorinnak ugyanabban a melléképületben vetettek ágyat, melyben egykoron élt. Szergej Szergejics kísérte odáig és az egész úton magasan feje fölött tartotta a gyertyát, noha a hold már felkelt és világos volt. Orgonabokrok között mentek végig a fasoron és a homok recsegett lábuk alatt.
– S ím, alig hogy hátrafordult, mögötte a medve mordult – mondotta Szergej Szergejics. Podgorinnak úgy tetszett, mintha már ezerszer hallotta volna ezt az ostoba mondást. Mennyire megunta már! Miután beléptek szobájába, Szergej Szergejics bő kabátjából egy üveget és két poharat húzott elő és az asztalra állította.
– Ez konyak – mondotta. – Nulla-nulla számú. Odaát Varja van, jelenlétében nem szabad inni, mert mindjárt az ő alkoholizmusával áll elő. De itt szabad emberek vagyunk. A konyak pompás!
Leültek. A konyak valóban jó volt.
– Lássunk ma alaposan neki az ivásnak – folytatta Szergej Szergejics, miközben egy citromszeletbe harapott. – Öreg fickó vagyok és szeretem olykor felrázni magamat. Ez okvetlenül szükséges.
De szemében egyre ott volt az a kifejezés, mintha akarna valamit Podgorintól és hogy mindjárt kérni is fogja tőle.
– Igyunk, barátom – folytatta sóhajtva, – különben nem tudja az ember elviselni… Nekünk, különcöknek, most lefelé jár. Vége. Az idealizmus sem divat többé. Most a rubel uralkodik és aki nem akarja, hogy félretolják az útból, az prostituálja magát a rubel előtt és hajoljon meg imádattal előtte. De én nem tudom ezt megtenni. Ez nagyon n utálatos!
– Mikorra tűzték ki az árverést? – kérdezte Podgorin, hogy más témára térjenek át.
– Augusztus hetedikére. De egyáltalában nem számítok arra, kedvesem, hogy megmenthetem Kuzminkit. Az adósságok óriási mértékben felhalmozódtak és a birtok nem jövedelmez semmit, minden év csak újabb veszteséget hoz. Ez nem fizetődik ki… Tánya persze sajnálja, családi birtoka, de ami engem illet, szinte örülök neki részben. Nem vagyok a falusi életre teremtve. Az én területem a nagy, lármás város, az én világom – a harc!
Még tovább beszélt, de még mindig nem arról, amiről szeretett volna és élesen figyelte Podgorint, mintha lesné a kedvező pillanatot. És Podgorin hirtelen közvetlenül maga előtt látta szemét és arcán érezte leheletét…
– Kedvesem, mentsen meg! – mondotta Szergej Szergejics nehéz lélegzettel. – Adjon kétszáz rubelt! Könyörgöm!
Podgorin azt akarta mondani, hogy ebben a pillanatban maga is pénzzavarban van és arra gondolt, hogy jobb volna ezt a kétszáz rubelt valami szegény embernek adni, vagy akár el is játszani – de roppant zavarba jött. Ebben a kicsiny, egyetlen gyertya megvilágította szobában úgy érezte magát, mint valami veremben és gyorsan pénztárcájában kezdett kotorászni, miközben az az egy szándék vezérelte, hogy minél hamarébb megszabaduljon ettől a lehelettől és ezektől a puha kezektől, melyek körülfogták derekát és egészen rá látszottak ragadni.
– Itt van… – dadogta, miközben egy százrubelest húzott elő. – A többit később. Most nincs több nálam. Látja, hogy nem tudom megtagadni – folytatta, miközben ingerült és bosszús kezdett lenni. – Utálatos asszonyi jellemem van. De kérem, hogy később fizesse vissza ezt a pénzt. Magam is pénzzavarban vagyok.
– Köszönöm. Köszönöm, barátom!
– És az Istenért, ne hitesse magával továbbra is el, hogy idealista. Éppen annyira idealista, mint amennyire én pulykakakas vagyok. Ön egy könnyelmű, dologtalan ember és más semmi.
Szergej Szergejics mélyen fellélegzett és a pamlagra ült.
– Ön haragszik rám, kedvesem – mondotta, – de ha tudná, hogy milyen nehéz az én helyzetem. Súlyos időket élek most át. De esküszöm önnek, kedvesem, hogy magamat nem sajnálom, nem! Feleségemet és gyermekeimet sajnálom. Ha nem volna feleségem és nem volnának gyermekeim, már régen végeztem volna magammal.
És vállai és feje hirtelen reszketni kezdtek és zokogásba tört ki.
– No, még csak ez hiányzott – mondotta Podgorin, ki izgatottan járt fel s alá a szobában és akit nagy bosszankodás szállott meg. – Mit csináljak olyan emberrel, aki egy egész csomó bajt idézett elő és azután zokog? Ezek a könnyek lefegyvereznek és nem tudok önnek semmit sem mondani. Zokog, tehát igaza van.
– Én egy egész csomó bajt idéztem elő? – kérdezte Szergej Szergejics, miközben felállott és csodálkozva nézett Podgorinra. – Kedvesem, ön mondja ezt nekem? Én egy egész csomó bajnak vagyok az okozója?! Ó, mily kevéssé ismer engem! Ó, mily kevéssé ért meg engemet!
– Jó, hát nem ismerem, csak arra kérem, hogy ne sírjon. Ez utálatos!
– Ó, mily kevéssé ismer engemet! – ismételte Loszev teljes meggyőződéssel. – Milyen kevéssé ismer engemet!
– Ugyan nézze meg magát a tükörben – folytatta Podgorin. – Már nem fiatal, nemsokára megöregedik és már legfőbb ideje, hogy magábaszálljon és hogy legalább azzal jöjjön tisztába, hogy ki és mi ön tulajdonképpen. Egész életében nem csinált semmit, egész életében ilyen léhán, gyerekesen fecsegett, így pózolt és komédiázott – nem szédül még tőle és nem unta még meg ezt az életet? Nehéz önnel boldogulni… Unalmas a hülyeségig!
Miután ezt megmondotta, Podgorin kiment és becsapta maga után az ajtót. Talán először volt életében őszinte és mondotta meg, amit akart.
De csakhamar megbánta, hogy ilyen kíméletlen volt. Mit ért, hogy komolyan beszélt és veszekedett olyan emberrel, ki állandóan hazudik, sokat eszik, sokat iszik, sok idegen pénzt költ el és aki emellett meg van győződve, hogy idealista és vértanú? Itt az ostobasággal, vagy olyan rossz megrögzött szokásokkal áll az ember szemben, melyek, mint valami betegség, gyökeret vertek a szervezetben és már nem gyógyíthatók. Bizonyos, hogy felháborodás és szemrehányások nem sokat érnek itt és inkább nevetni kellene; valami gúnyos élc többet használt volna, mint valamennyi prédikáció együttvéve!
– Legegyszerűbb volna, figyelemre sem méltatni – gondolta Podgorin, – de elsősorban nem szabadna pénzt adni.
És csakhamar nem gondolt sem Szergej Szergejicsre, sem százrubelesére. Nagyon világos, csendes, ábrándos éjszaka volt. Ha Podgorin holdvilágos éjjelen az ég nézésébe merült el, mindég úgy tetszett neki, mintha csak ő és a hold virrasztana, míg minden egyéb alszik vagy álmodik; nem gondolt sem az emberekre, sem a pénzre, hangulata mind csendesebbé és békésebbé vált, úgy érezte magát, mintha egyedül volna ezen a világon és az éj csendjében olyan szomorúan hangzottak fülében lépései.
A kertet fehér kőfal kerítette körül. A mezővel határos oldalán, a jobb sarokban egy régi torony állott, melyet még a jobbágyság idejében építettek. Alsó emelete kőből épült, de a felső, melynek terasza volt, és mely széljelző zászlóval díszített kupalakú tetőben végződött, fából készült. Lent két ajtaja volt, úgy hogy a kertből ki lehetett menni a mezőre és a teraszra lépcső vezetett, mely recsegett a lépések alatt. A lépcső alatt ócska, összetört székek voltak egymásra hányva. Az ajtón keresztül beáradó holdfény most megvilágította ezeket az ócska székeket, melyek magasba meredő lábaikkal megelevenedtek az éjszakában és úgy hatottak, mintha hallgatóznának a csendben.
Podgorin felment a teraszra és leült. Közvetlenül a fal mögött határárok nyúlt el, melynek egy kis bástyája volt, távolabb azonban a messzi, holdfénybesugározta mezőség terült el. Podgorin tudta, hogy egyenes irányban, mintegy három versztnyire a kastélytól, erdő húzódott tova és most úgy tetszett neki, mintha a távolban sötét sávot látna. A fürjek rikoltoztak és az erdő felől a kakukk szava hallatszott olykor, amelyik szintén nem aludt.
Lépések zaja hallatszott. Valaki végigment a kerten és a toronyhoz közeledett.
Valami kutya ugatni kezdett.
– Zsuk! – mondotta halkan egy női hang. – Zsuk, vissza!
Felhallatszott, amint valaki belépett a toronyba és egy pillanattal később fekete kutya jelent meg a bástyán, Podgorinnak régi ismerőse. A kutya megállott, abba az irányba nézett fel, ahol Podgorin ült és barátságosan csóválta farkát. Ám azután, mint valami árnyék, fehér alak emelkedett ki az árokból és szintén a bástyán állott meg. Nagyezsda volt.
– Mit látsz ott? – kérdezte a kutyától és szintén felfelé nézett.
Nem láthatta Podgorint, de valószínűleg érezte közelségét, minthogy mosolygott és halovány, holdfényberagyogta arcáról boldogság sugárzott. A torony fekete árnyéka, mely messzire kihúzódott a mezőre, a fehér alak, kinek halovány arcán boldog mosoly derengett, a fekete kutya, mindkettő árnyéka – mindez együttvéve olyan volt, mint valami álom…
– Ott van valaki… – mondotta Nagyezsda halkan.
És nem mozdult és várta, hogy Podgorin lejön hozzá, vagy felhívja őt magához, hogy végre nyilatkozni fog és azután mindketten boldogok lesznek ezen a szép, csöndes éjjelen. Fehéren, halványan, karcsún állott ott és nagyon szép volt a holdnak fényében… és kedveskedésre várt; a boldogságról és szerelemről szőtt álmai elbágyasztották és egész alakja, szemének ragyogása, megdermedt, boldog mosolygása elárulták legtitkosabb gondolatait.
De Podgorin feszélyezettnek érezte magát, kicsi és hallgatag lett és nem tudta, hogy beszéljen-e és tréfával üssön-e el mindent, mint rendesen. Csak kedvetlenséget érzett és csak arra gondolt, hogy itt a birtokon, a holdfényben, egy szép, szerelmes, rajongó leány közelében éppen olyan közönyös maradt, mint a Kis Bronnaja-ban, és hogy ránézve ennek a poézisnek éppen úgy vége van, mint ama nyers prózának. Vége volt ránézve a holdas éjen adott találkozóknak, a kis karcsú derekú alakoknak, a titokzatos árnyékoknak, a tornyoknak, nemesi birtokoknak és az olyan típusoknak is, mint aminő Szergej Szergejics és mint aminő ő maga is Podgorin, akit el nem hagy a hideg unalom, az örökös kedvetlenség, aki nem tud az igazi élethez alkalmazkodni, nem tudja tőle elvenni azt, amit adhat és aki örökösen arra szomjazik, ami nincs és ami a földön nem is lehetséges. És most, amint ott ül a toronyban, jobban szeretett volna valami jó tüzijátékot, vagy valamely processziót a holdfényben, vagy Varját, aki megint elszavalta volna a „Vasút”-at, vagy valamely más asszonyt, ki amottan a bástyán állva, ahol most Nagyezsda áll, valami érdekeset és újat beszélt volna el neki, valamit, aminek nincs köze sem a szerelemhez, sem a boldogsághoz; de ha már szerelemről lenne szó, akkor új életformákra való felszólításnak kellett volna belőle kihangzani, olyan formákra, melyek előestéjén vagyunk most is már és melyeket olykor már sejtünk is talán…
– Senki sincs itten – mondotta Nagyezsda. És miután még egy percig várt, az erdő irányában elindult, csöndesen, lehorgasztott fejjel. A kutya előtte szaladt. És Podgorin még sokáig látta a fehér foltot.
– Hogy is alakult mindez így… – ismételte gondolatában és visszament szobájába.
Nem tudta elképzelni, hogy miről fog holnap beszélni Szergej Szergejiccsel, Tatjanával és hogyan fog viselkedni Nagyezsdával szemben. Holnap és még holnapután is… És már előre érezte a zavarodottságot, a félelmet és az unalmat. Mivel töltse ki ezt a három hosszú napot, amelyeket – amint ígérte – itt fog még eltölteni? Eszébe jutott a világos látásról folytatott beszélgetés és Szergej Szergejics együgyű mondása is: És alig hogy hátrafordul; mögötte a medve mordul – és arra gondolt, hogy holnap Tatjana kedvéért rá kell mosolyognia jóllakott, vastag gyerekeire – és elhatározta, hogy elutazik.
Félhatkor reggel Loszev bocharai hálóköntösbe bujtatott alakja tűnt fel a teraszon. Fején fezt viselt. Podgorin, hogy egy pillanatot se veszítsen, egyenesen feléje ment és búcsúzkodni kezdett.
– Tíz órára okvetlenül Moszkvában kell lennem – mondotta anélkül, hogy Loszev arcába nézett volna. – Egészen elfelejtettem, hogy a közjegyző vár rám. Kérem, engedje meg, hogy utazzam. Ha kedves hozzátartozói felkelnek, mondja meg nekik kérem, hogy bocsánatot kérek, hogy roppantul sajnálom…
Nem hallotta, hogy mit felelt Szergej Szergejics, sietett és egyre hátranézett a nagy ház ablakaira, attól félve, hogy a hölgyek felébrednek és tartóztatják. Szégyellte ezt az idegességét. Érezte, hogy utoljára van Kuzminkiben, hogy sohasem fog többé ide visszatérni. És mikor elindult, többször nézett vissza a házra, amelyben egykoron olyan sok jó napot élt át, de lelke hideg maradt és nem érzett szomorúságot.
Otthon a tegnap kapott kis levélkére esett első tekintete.
– Kedves, Misa – olvasta, – egészen elfelejtett bennünket. Látogasson meg bennünket minél előbb…
És hirtelen eszébe jutott, hogy mint keringett Nagyezsda tánc közben, mint röpült ruhája és hogy rózsaszínű harisnyáiban mint lehetett látni lábait.
Tíz perc múlva már asztalánál ült és dolgozott. Nem gondolt többé Kuzminkire.