Tüzek meg árnyékok
| Tüzek meg árnyékok szerző: Gárdonyi Géza |
A zsebembe tettem egy tiszta kis üveget, amelyben valamikor orvosság lehetett - és napszállat után elindultam a szőlők felé. Az volt a szándékom, hogy teleszedem az üveget szentjánosbogárral. Így júniusban sok találkozik a szőlők mentén. Vajon hogyan világít együtt száz vagy kétszáz, éjjel a szobában?
A kaszálókból akkor kezdett fölemelkedni a homály. Mert az éj mindig így jön: a földből, és fölszáll az égig, az égen túl is. Mérhetetlen óceánja a kékes sötétségnek! A jegenyefák óriás fekete fölkiáltójelek, s egy gémeskút a távolban vékony T betű. A lilaszürke égen sárgán fénylő félkarikája a holdnak. Alig egy arasznyira tőle gyémánttűzben égő vacsoracsillag. Egy arasznyira - persze Isten kezével mérve. Körülöttem a prücskök egyhangú pri-pri éneke zeng már a fűszálak között. Egy-egy denevér nesztelenül, feketén lebbenik el előttem. A homály egyre sűrűbb. Az akácfák mintha gyászfátyollal volnának bevonva. A rétről a bakszakállfű illata útra kél vélem. Aztán, hogy elértem a szőlőket a csöndes sötétségben, a bokrok között előfénylik két kis kékesfehér pont.
Itt vagyok a szentjánosbogarak birodalmában.
Leülök egy félig földbe süllyedt határkőre, és nézem, nézem a sötétségben világító parányi csillagokat, azt a két csillaglámpát, amellyel a vőlegényének világít a kis bogármenyasszony.
Mennyi epedés, mennyi izgalom a fűszálak és bokrok országában.
De íme, a vőlegények nem váratnak sokáig magukra. Fehérlő szikra kél útra a levegőben és fényes vonalat rajzol maga után a sötétségben. Azután a másik, a harmadik. Mindenki megtalálja a maga párját.
És bizonyára beszélnek is.
Mit beszélnek?
Bizonyára azt beszélik, amit az ember:
- Szeretsz-e, bogárkám?
- Szeretlek, bogárkám!
Eszembe se jutott, hogy megzavarjam a találkáikat. Csak néztem, néztem elgondolkozva. A boldogság csillagai azok. S a boldog állat azonos valahogyan a boldog emberrel, mint ahogy a szenvedő állat azonos a szenvedő emberrel, mert a szenvedő állatnak emberarca van.
Amint ott üldögélek, egy fekete árnyék jelenik meg az úton. Mezítláb jön. Halk pufogás a járása a porban.
- Bündn Ilek... rebbenti meghökkenve, amint hozzám ér.
Azt akarta mondani a jámbor, hogy minden lélek dicséri az Urat.
De nem volt ereje reá.
Csak megmeredt, aztán megfordult, s neki a szaladásnak! Úgy eliramodott tőlem, hogy agárkutyával se lehetett volna utolérni.
- Miska te! Állj meg! - kiáltom utána.
Mert megismertem a hangjáról, hogy a Miska bojtár.
Azonban a Miska gyerek nem állott meg. Bizonyára azt gondolta, hogy boszorkány vagyok. Nem hisz most a hangomnak. Azt gondolja, hogy a boszorkány az én hangomat utánozza. Azt is tudja Miska, mit akar a boszorkány: ha maga közelébe csalhatja, a fejéhez vág egy kötőféket. Attól pedig Miska tüstént lóvá változik. Aztán a boszorkány rajta nyargalna el a Szent Gellért hegyére.
Fölkeltem és elindultam az erdőszélnek, ahol a juhászok tanyáztak esténkint.
Mikorra odaérkeztem, Miskát már pálinkával dörzsölték a tábortűz mellett, és az öreg Borza János sűrű keresztvetések kíséretében komoly áhítattal mormogta fölötte:
Jámbor embör, gonosz asszony, gyékényágy, kűpárna, Jézus mondása jusson az eszödbe!
Miska bojtárnak bizony nem jutott a Jézus mondása az eszébe. Hiába biztatta az öreg Kossuth-szakáll. Csak feküdt mozdulatlanul.
- Mi a baj? - kérdem aggodalommal.
- Jaj, mester uram - mondja az öregjuhász -, a gyereken egész idáig nyargalt egy rusnya boszorkány.
Felelet helyett fölvettem a vizes korsót, és öntöttem abból a gyerek arcára. Azután, hogy fölnyitotta a szemét, megitattam a pálinkás butykosból.
- Micsoda huszár lesz tebelőled - mondottam, s felültettem a fiút -, hát arra tanítottalak én téged, hogy engem boszorkánynak nézz!
- Bizonyisten boszorkány volt - hebegte a gyerek.
- Nem az volt. Én ültem ott a határkövön. A bogarakat néztem. Kiáltottam is rád. Volt okod arra valamikor, hogy el ne hidd, amit én mondok?
- Nem - felelte a fiú.
S fejét lecsüggesztve, bágyadtan nézett az öreg juhász csizmájára.
- Hát most eredj, fiam és feküdj le és aludjál. Aztán, ha még egyszer megijedsz, jusson eszedbe, amire tanítottalak, hogy boszorkányok nincsenek.
A fiú bement a hodályba és lefeküdt. Én pedig leheveredtem egy subára a tűz mellé.
- De hogy megijedt - csóválta a fejét az öreg Borza.
S leheveredett mellém a másik subára. Elővonta a kalapja mellől a pipáját.
- Mondottam pedig neki, hogy ne járjon soha ökörfarkkóró nélkül.
Rátette a parazsat a pipájára és mindannyiszor lehunyta a szemét, valahányszor megszítta.
Csak nézem.
- Mit beszél kend az ökörfarkkóróról?
- Azt, hogy mért nem vitt magával.
- Minek vitt volna magával?
- Annak, hogy mikor boszorkány röpül a feje közelében, hát suhintson rá vele.
- Hát még kend is hisz a boszorkányban?
- Hisz a fene - felelte szelíden -, csak úgy eszembe jutott.
S mind a ketten elhallgattunk. Néztük a tüzet. A tűz mindig kedves és fenséges néznivaló. Megérthetetlen titok az. Mi a láng? Honnan jön? Hová megy? Honnan van a színe? a fénye? a faevő mohósága? az égető ereje? Ni, hogyan ugrálnak, lengedeznek, hajlonganak, el-eltűnnek, megjelennek a lángok. Egyik vörös, a másik kék, sárga meg fehér. A gallyak néha sírva, sziszeregve hajlonganak a parázsban mint a hernyók. Aztán újra csend. A tűz halkan pattog és minden pillanatban más meg más a képe. Fény meg ragyogás, erő meg rejtelem...
Az öreg hasonfekszik a subán. Félkönyökön pipázgat csöndesen. Már régen nem láttam őt. A múlt nyáron sokszor meglátogattam. Kedvem volt volna rá, hogy megtanítsam olvasni. Azonban ő csak a fejét rázta rá.
- Nem akarok pap lenni - mondotta -, elég nekem a magam két könyve.
- Micsoda két könyv?
- A nappali meg az éjjeli.
- Micsoda nappali meg éjjeli?
- Nappali könyvem a mező. Az éjjeli csillagos ég.
Aztán ő tanított olvasni engem a maga két könyvéből.
Megismertette velem a vérfüvet, amelytől kinyílnak a bilincsek. A Mária könyvét, amely örökké remeg a fűszálak között. A temondádfüvet, amelynek a gyökerét mindenkinek a nyakában kellene hordoznia. A föld füstit, amely a kopaszságról használ. A szerelem almáját, amelynek piros a virága. Szent Antal virágát, amely esőt jósol. A Boldogasszony haját, a Salamon pecsétjét és tömérdek más titkait a földnek, úgyszintén az égnek is, ahol minden csillagnak neve van; s a csillagok között táltosok meg garabonciás diákok kóborolnak. Beszélt az öreg az éghasadásról is, mikor az ég megnyílik és az ember bepillanthat a mennyországba.
A lángok eltűntek már. Csak a parázs vöröslött. A csöndes sötétségbe belesóhajtott az erdő. Egy-egy birka olykor panaszos bé-hangot hallatott.
- No - szólalt meg az öreg Borza félálmosan -, mégis csak jó volt a nyírfaág. Jó volt - ismételte komolyan, inkább magának beszélve, mint nekem.
- Micsoda nyírfaág? - kérdeztem a fejemet fölemelve.
- Az, amit a házüstökbe dugtam Szent György-napkor.
- Hát aztán mire volt az jó?
- Mire? Hát arra, hogy itt már nem volt ereje annak a rusnya boszorkánynak.
Újra csöndesség. Csak a falevelek susognak.
Az éj tele van titkos susogással és hajlongó árnyékokkal. A hold a fekete erdőből följebb és följebb emeli az égre aranyló szarvait. Titok és rejtelem az egész világ.