Tücsök és bogár a magyar nyelv köréből
szerző: Arany János
Kényszerített nyugalmam alatt, mely írásban, olvasásban gátol, megkísértem a nyelvre vonatkozó ötleteimet e papírra futólag följegyezni. (1877. június.)[* 2]
Ismeretes dolog, hogy a régiség, mint a nép ma is, a ki névmást használta relatív gyanánt, személyre, dologra. A mely, vagy a mely mindig a névvel járt. A mely kutya megharapott, annak a szőrivel kösd be a sebet. Név nélkül az ik támasz kellett neki: Rossz puska az, a melyik magátul elsűl. Így is, amúgy is, az a mely, a melyik közönbös névmás, azaz személyre, dologra egyaránt használatos.
Volt azonban személy és dolog között valami különböztetés, de nem a mely által. Mutatják ezt az összetételek: akárki, akármi, valaki, valami. Péter, vagy Pál, vagy akárki. Szék, asztal, vagy akármi. A valamely, akármely, épen úgy csak név előtt használtatik ma is, mint régen a puszta mely. Akármely állat belelép a tőrbe, ott marad. Ha magára, vagy hátúl esik, nem lehet el az ik támasz nélkül: Az állat, ha tőrbe lép, ott marad akármelyik. Az ember ha sokat ivott, részeg lesz akármelyik.
E példák mutatják, hogy az a mely nem párhúzamos névmás az a ki-vel. Ha már különböztetni akarunk személyt dologtól: helyesebb volna dologra általában az a mit venni fel (miért ugyan a NYELVŐR erősen megmosta szegény Jókai fejét). Azonban tagadhatlan, hogy az a mely önálló használata is, mai módon, azaz csupán dologra, régen megvan az irodalomban. Károlyi bibliája és Molnár zsoltárai már ismerik. „Ez az én testem, mely tiérettetek megtöretett.” Bibl.
Övé e földnek kereksége MOLNÁR.
|
Az ik támasz. Némely, valamely, akármely továbbá az egy, más, minden stb. ha önállóan, nem név előtt fordúlnak elő, nem mellőzhetik az ik pótlást. Egykor, Toldyval, azt hittem; hogy ez birtokrag többese, mert pl. a Révai-codexben fordulnak elő ily szerkezetek: ezeknek egy-ik; tehát e helyett: ezeknek egy-'ike (mintha így volna: ezeknek egy-ük). De most hajlandóbb vagyok ez ik-ben a ki névmást sejteni, mely szerint más-ik annyi mint más-ki (V. ö. sem-ki, senki) és így tovább. A ki itt nem kérdő, nem is relatív, hanem tisztán mutató névmás. Hogy ily szerepre képes, mutatja efféle használata: „Ki bagóz, ki füstöt ereget.” Petőfi. — „Kinek a pap, kinek a papné.” Közmondás. Ezeket latinosan már így is írnók: Ez bagóz, amaz füstöt ereget. Ennek a pap tetszik, annak a papné. Tiszta dolog, hogy itten a ki mutató névmás.
Ha pedig a ki mutató is lehet, akkor az ik megvan fejtve. Minden.ik, annyi mint minden-ez, minden egyes tárgy. Más-ik annyi mint más-ez, más tárgy. Vezesd el ezt a lovat, hozd elő a más-ikat. Azaz a más ezt vagy azt, a más lovat. Az ik tehát a nevet pótolja, hogy ne kelljen ismételni.
Az a mely is ily természetű. Azért mondja a nép: Ez az a ló, a mely-ik (= ló) kehes. De ellenben: a mely ló kehes, nem sok hasznát vehetni. A mely kutyát bottal vernek a nyúl után, sohasem fogja el.
A rendelő számoknál is ez az ik szerepel. Régen így írtak: másod capitulum, harmad, tized stb. capitulum. De ha név nélkül állt a szám, hozzá járúlt az ik. „Ez már negyedik.” Ma is még a nép: harmad-fű, negyed-fű csikót mond. A sorrend fogalma tehát az ad-ed képzőben rejlik, az ik névmás, mely a név ismétlését teszi fölöslegessé. Hányad-ik már ez a pohár? Ötöd-ik (= ötöd ez a. m. ötöd pohár). Ellenben névvel így kellene mondanunk: másod ízben, harmad-szor, hatod paragraphus, nyolczad ének, huszad fejezet, a nyolczvanad év.
Azonban a nyelvet ide visszavinni már nem lehet.
Név-tőhöz a tet factitív képző! Ez egy létezett bűn-ik igére mutat, mint tűn-ik, szűn-ik. Büntet tehát annyi volna, cselekszi, hogy valaki bűn-jék, azaz lakoljon. Bűnhődik eredetileg annyi volt, hogy bűnt tesz, ennek talán nyomát is lelném a nyelv emlékekben. (Utána gondolni, van-e még több névtő tet képzővel.)
A lakol is tulajdonkép: lakik. Meglakolt a. m. „meglakta, a börtönt.” Analóg a hat, hatol ige, melyek csaknem synonymok.
A NYELVŐR azzal bizonyítja a zömök szláv eredetét, mert szomak szláv szó, és kurta kigyót jelent, (vipera), mely magyarban elébb szomak kígyó-alakban jött át, ebből lett a zömök, mintha melléknév volna és rövid vastagot jelentene, holott szláv szomak és jelentése maga a nevezett kigyó. Bizonyítja ezt még azzal, hogy a régieknél Molnárig a zömök melléknév sehol sem fordúlt elő, csak a kígyóval, mint annak jelzője.
Az, hogy a zömök régi iratokban nem található, nem zárja ki, hogy élt a szó a nép ajkán. S a ki a viperát szlávosan szomak kígyónak elnevezte, az tudhatott szláv nyelven. De a ki nem értve szlávúl, csak hallotta a szomak kígyót emlegetni: mi természetesebb, mint hogy az előtte ismeretlen szomak helyett zömök ismert szónkat használta? Nem így történik-e ez ma is rendesen? Pretzenheimből nem lesz-e Perecz Mihály st. c. f.? Magyarúl beszélő németek a Milly-kerzét nem tej-gyertyának fordítják-e, mert Milch-kerzének értik? A szomak szót, a kigyó előtt nem volt szükség felhangúvá változtatni, megmaradhatott volna szomak, vagy szomoknak. De mivel létezett egy hason hangzású szó: zömök, azt hallotta benne a magyar fül, azt ejtette helyébe a magyar ajk.
Ezt a régi s ma már az irodalomból is kivesző igét (alejt, alojt, alit) még hallottam gyermekkoromban a köznép ajkáról. „Oldalba üt, mikor nem is alítod.” „Nem is alítottam, hátul orozva ínamba harapott a kutya.” Tehát inkább sejt, gyanít, mint vél értelemben.
Sokszor hallottam gyermekkoromban e szójárást: „olyan tüzes vagy forró, mint az azsat.”- A szalontai ember, ki ezt használta, nem tudta volna megmondani, mi ez az azsat, mert a tüzes hamunak zsarátnak volt nála a neve, az izzó tüzet pedig párszénnek hívta.
E szócskák néha, a népi közbeszédben, minden pronomeni, vagy helyi vonatkozás nélkül, csupán a mondat erősbítésére (emphasisra) használtatnak s egyik a másikat pótolhatja. Példák: Más ember is tud írni. Erélyesebben: más ember is tud azt, vagy ott írni. (Nálam:) „Minden ember szenved azt a világon.” (Egy trágár népdal:) „Mást is dűtnek ott a falnak.” Innen azt gyanítom, hogy azt és ott etymologice is mindegy, azt tehát nem accusativusa az az mutató névmásnak, hanem maga e névmás, t helyraggal megtoldva. E szerint az ott helyhatározó nem volna más, mint azt (HALOTTI BESZÉD: oz-chuz), a mi annyi, mint az (on a) helyen, rövidebben: az-helyt. Gondolkozzék róla, a ki nem röstelli.
A fentebbiekhez hasonló emphaticus toldalék, csak-hogy más árnyalatban. Szegényt (accusativusa a szegény melléknévnek) már azért is alig tehet, mert némi dicsekvésre használtatik. „Elméssz a lakziba?” „El szegint.” A bizony erősítő értelme van benne, némi legénykedéssel. Még talány nekem ez a szegint.
Ha a „hangrendi párhuzam” minden esetben állana, akkor a felhangú, szer-et ige az alhangú szar-at-tal volna egy, mely ez euphemisticus alakban ma is él: tojtat. Tehát legszebb igénk egy, az anyai vagy apai szeretetet gúnyoló aljas tropustól származnék. Tekintve a primitív emberiség állapotait, nem lehetetlen; de a hasonlító nyelvészet (török: szev-mek) mást mond.
Ez csak tréfa. De már a szerelem főnév, egy fel-hangú szer igegyökre mutat, melytől a szerelem úgy származott, mint a hat igétől a hat-alom. Mert hogy valaha szeret-elem lett volna, s ebből rövidűlt volna szerelem-mé, azt sem a nyelvemlékek, sem a tájszólások nem bizonyítják. A török szev gyök is ily egyszerű szer gyökre mutat. E szer gyöknek olyan középigei jelentése lehetett, a szeret kiható igével szemben, mint ennek sir, a sirat-hoz viszonyítva. Valaki szer = szerelmes állapotban van; valaki szeret mást = szerelmét másra átviszi.
Vette-e valaki észre, hagy rhythmicus beszédben oly szó és szótag is hangsúlyt kap, mely azzal rendesen nem bír? Ilyenek a kötszók, a visszahozó névmás stb.
Tudva van, hogy a közmondások rhythmusa megérzik, ha nem rímelnek is. A magyar nép közbeszédben igy hangsúlyoz: ha a házam eladhatom, megfizetek; az a házam eladó, a kit a bátyámtól vettem. De a rhythmusos példabeszédben máskép: ha lúd, kövér legyen. Ha per, legyen per! Dejszen, a mely kutyát bottal vernek a nyúl után, sose fogja az azt el. A ki beteg, nyögjön. Ha haragszol, harapj sz—ba. Ha adnak, vedd' el, ha ütnek, szaladj el. Ennyit azoknak, kik a verses előadást mindenben a prózai közbeszéd laposságára szeretnék leszállítani.
E német szót a hintós kocsisok révén tanulhatta el a nép, a hol eltanulta. Biharban legalább, a forradalom előtt, sohasem hallottam igazi paraszt ember szájából. Helyette ily szólásmód járta: „hőköltesd hátra azt a lovat, fiam!” Mire a megszólított fogta a kötőféket s tolta visszafelé a lovat, s ha általában mondott valamit, az ez volt: „Hátra te!” Ha azt akarta, hogy a ló teste hátulsó részével oldalmozdulatot tegyen, tenyerével ráütött a csípejére, mondván: Farta te! Ez fartoltatás volt. Ha a ló a gyeplőbe vagy hám-istrángba lépett s onnan ki kellett lépnie, ez volt a vezényszó: Lábod te!
Így írja ezt manap a NYELVŐR és utána csaknem az egész fiatal irodalom. Kérdésül tűzhetné ki a NYELVŐR: mely vidék az s mennyi része a magyar népnek, mely így beszél? A régibb irodalom s az előttem ismeretes magyar nép mai napot, sőt (mint fái eper) mái napot írt és hangoztat. „E mái szent napot tölthessék kegyelmetek erőben, egészségben!” „Ritkaság mai nap a becsületes ember” stb.
Némely ember derűre borúra csak is-t ír, oda is, hová egyszerű csak kellene. A különbség körülbelül ez: A. „A lovamat csak ötven forinton adtam el.” B. ..Nem is ér az többet, csak ötven forintot,” vagy: „Csak is ötven forintot ér az.” De az én fülemnek amaz magyarosabb.
Sanda — sandít — sajdít — sejdít — sejt. Láthatólag egy tő változásai.
Ezek kicsinyítő voltát Szarvas Gábor a NYELVŐR 1877. októberi számában azzal akarja absurdumra vinni, hogy felszámlál néhány szót, hol a cza-cze nem kicsinyítő és gúnyolódva kérdi: „tehát kancza annyi mint kis kan? pálcza, a. m. kis Pál stb.? Íly argumentummal tovább is lehet menni. Nem tudom, a csa-cse képzőt elismeri-e Szarvas kicsinyítenek? (aligha, mert a cza, cze, csak ennek hangbeli változata, valamint az acz, ecz, acs, ecs ezek fordítottjai) — de ha el, akkor folytathatjuk így. kácsa = kis k? vércse = kis vér? Borcsa = kis bor? Vagy, ha kupacz kétségtelenül kis kup, valamint kövecs kézzel foghatólag = kis kő: ebből következik az, hogy ács — kis á? malacz = kis mal; Bécs = kis b? Sőt talán a ka, ke (ha tótos eredetű is) már csakugyan megmagyarosodott képző, mert széltire halljuk asszonyka, szegényke. S nem lehetne csúfolódni ezzel is ilyen formán: hát uborka = kis ubor? macska = kis macs? nyulka- = kis nyul? hegyke = kis hegy! Én azt hiszem, hogy mindezek magyar kicsinyítő képzők, s a cza, cze, acz, ecz, csa, cse, acs, ecs, eredetiebbek mint a ka, ke, mely csak akkor járult a már kicsinyítős szóhoz, mikor ama régiebbek a nyelvérzékben halványodni kezdettek: péld. virág-ocs-ka, a ka képzőt akkor kapta, mikor már a virág-acs kicsinyítő ereje nem volt élénk a nyelv tudatban. Hogy pedig a cza, cze valóságos, jó magyar képző, arra a NYELVŐR által agyon nyúzott mércze szón kívül más példám is van, a köcze, a hogy nevezik az (ujjatlan) derékig érő kis ködmönt, mely mellény gyanánt szolgál, S ime, a cze épen úgy a gyök hangsúlyos tagjához tétetik, mint nevekben a csa, cse: 'Bor-csa (Borbála) Julcsa, Tercsi, Jancsi stb.
Van bizony a magyar nyelvben számos kicsinyítő képző, mely leginkább csak a tulajdon neveknél maradt fenn, de köz neveknél is elfordul. Ilyen az i: Jani, Feri, Juli s mellettük bari (kis bárány). Ilyen a czi: Berczi, mellette boczi (kis borjú), manczi, manka (kis malacz); ilyen az u neveknél: Erzsu (Gömörben), Pilu (Ilona), Misu; köz neveknél nem tudok, de ha van is, úgy a tőhöz ragadhat, hogy kicsinyítő volta ma már ki nem tetszik, ép úgy nem, mint az a szerepe, mely tulajdonneveknél előfordul: Ter-a, Jul-a (Terézia, Juliána), Misa (Mihály), Geda (Gedeon). Ilyen az us: Ferus, Erzsus, köz neveknél is: apus, anyus, kutyus (kis kutya). Ilyen az ó: kutyó, mely valószínűleg kutyu-ból lett. Ilyen a csi: Tercsi, Jancsi mellett csacsi (fia-szamár) mely valószínűleg két kicsinyítő képző összetétele, minden gyök nélkül, valamint a czî-cza (kis macska) is. Sőt ilyen maga a kicsi is a kis tő mellett. Még tovább folytathatnám, de elég ennyi.
Így nevezte a nép gyermekkoromban a gyalogság oldalfegyverét. Eredetét nem tudom, hacsak Péter apostol szablyája után nem lett, melyet a passió éjjelén kirántva, levágta vele egy szolga fülét.
(Tréfa.)
Hogyan bánnak el a classicusok szövegmagyarázói, helyreállítói, bírálói áldozatukkal, egy találomra fölvett példa világosítsa. Legyen e sor a megfejtendő, Kisfaludy „Mohács”-ából:
„Ősi szabadságért harczolt bár férfi-karokkal.”
Ebben a közönséges józan ész semmin fel nem akad, de a tudós commentator csomót keres a kákán s beléköt. Egyik hosszú értekezésben fogja bizonyítni, hogy a helyes olvasás ez:
Ősi szabadságért harczolt, bár férfi, karókkal —
azaz nem fegyverrel, mint (vitéz) férfiú szokott, hanem pórias karókkal.
A másik igazít rajta:
Ő, ki szabadságért harczolt, bár férfi; karókkal.
A harmadik tovább megy:
Ő, ki szabadságért harczolt, bár férfika, rokkal.
s megmutatja, hogy a rokk itt annyi, mint rokka (rocken) s az egész sor gúny a férfika, azaz asszonyos férfi ellen.
A negyedik már nem talál igazítni valót? Dehogy nem! Olvassa így:
Ő, ki szabad Sághért harczolt stb.
s történetileg kutatja, melyik Ságh nevű helység volt a harcz tárgya.
Az ötödik erre csak mosolyog. Szamarak vagytok mind! én tudom:
Ősi szabadságért harczolt, bár férfikar, okkal
azaz, bár férfikar (pars pro toto), bár vitéz volt, mégis; okkal, észszel harczolt a szabadságért.
És így tovább a végtelenig.
(Tréfa.)
Tudvalevő dolog, hogy a nomád magyarok semmi cultur-, semmi abstract értelmű szót nem hoztak Ázsiából, a mi tehát ilyes nyelvökben van, azt mind az itteni népfajoktól vették, Így pl. ok, ez elvont, értelmi szó nem lehet a magyar sajátja s minthogy hangzásra legközelebb áll a német Ochs-hoz, bizonyosan onnan vették. Qu. E. D. De most nem erről akarunk szólani, hanem az örök, örökös szórúl.
Maga az örök már gyanús a miatt, hogy ily szó alkotását, az örökké-valóságról semmi képzettel nem biró őseinkről fel nem tehetjük. De még eddig nem sikerűit kipuhatolnunk szláv eredetijét. Hanem annyi kétségtelen, hogy örökös (haeres) nem tőle származik. A Hinczipunczi codex 173. lapján ugyan is, az alsó 4-ik sorban, így fordul elő: erekes. De a k oly gyanús, (mert a codex valamely későbbi leírója igazította k-vá az ott elébb létezett száras betűt, melynek szára még most is a régi írást tűnteti elő) hogy bízvást b-nek is olvashatni. Ez kétségtelen az által, hogy ha péld. d lett volna, akkor a d hasa a túlsó oldalon ma is meglátszanék. De b volt, s ezért a k-vá csinálás felismerhetetlenné tette. No már, a szó eredeti alakjában így volt: erebes; mit a későbbi másoló nem értvén, az ő idejében már felkapott erekesre igazította. De mi hát az erebes? Semmi egyéb, mint oly ember, kinek ereb-je (erb, erbschaft) van vagy lesz, mint verebes, a kinek verebe van. Huncz-fut, a ki ez ellen „kurjant.” Quod erat demonstrandum.
„Manap” igen megróják az embert, ha e szót „képzelet” értelemben találja használni. Mert azt mondják, képzet a képez igétől való, mely a német bilden-nel egy jelentésű. Csalódnak. A képez ily értelme új, sőt ilyen igévé képeztetése is új. Régen a képez igét, tudtomra, nem is használták.
De ismertem a nép nyelvén gyermekkorom óta egy igét: képzik. Ez azt teszi, hogy valamely kép megragad a szemben, vagy a képzeletben. „Ne vidd akasztáshoz a gyermeket, mert megképzik. Egészen megképzett a tarkaságtól a szemem. Megképzik a gyermek az ijesztős mesétől, s vele álmodik.” Ettől származtatva a képzet annyi, mint phantasma. Így Csokonai:
„Bájoló lágy trillák, tarka képzetek.”
Ha tehát a közép jelentésű képzik mellett valaha élt a cselekvő képez, vagy ha most felélesztjük: első értelme nem a bilden lesz, hanem az einbilden. Azt fogja tenni: képeket varázsol maga elé, phantasmákat alkot. S így a tőle származó képzet csakugyan phantasia.
Megvan tréfás népies használatban a képel is. „Ne fecsegj, mert úgy meg-, vagy felképellek, hogy jobban se kell.” A képlet e szerint egy értékű a pofoncsapással.
De mivel „verba valent usu,”
Halad a nyelv, akárhogy nyuzzu(k).
1. Jelentő mondatnak nevezem azt, melynek fősúlya az egész mondatnak alapúl szolgáló subjectumra és praedicatumra, nem pedig valamely határozottan kiemelt s ez által előtérbe állított mellékrészre esik; azt, mely nyomatéktalan, vagy rendes, természetes szószerkezet néven ismeretes; melyben a hangsúly sem indulat, sem érthetőség okáért a mondott fő részekről máshova át nem költözött. Nyugoti (értsd német, franczia, angol) nyelvek szókötéseiben ily mondatra e szórendet találjuk: alany, kötige, mondomány; vagy bővebben: subjectum, praedicatum, accusativusi tárgy; dativusi, vagy más obliquus casusban levő tárgy stb. mindenik a maga függelékeivel. Nyomatéktalannak nem nevezhetem, mert nincs mondat nyomaték, azaz hangsúly nélkül; rendesnek, természetesnek sem, mert viszonyai közt mindenik úgy rendes, úgy természetes, amint a nyelv használja; jelentőnek azért mondom, mert czélja valamely a subjectumra vonatkozó tényt, vélekedést, ítéletet egyszerűen kifejezni, közleni másokkal, más részletek kiemelése, vagy az indulat belejátszása nélkül.
2. Jelenteni két módon lehet: vagy állítva, vagy tagadva. „Az eső esik”, „az eső nem esik” mindkettő jelentő mondat, amaz állító, ez tagadó. A magyar szókötés országszerte való romlása egy ídő óta főleg abban mutatkozik: a) hogy jelentő mondatot úgy rendez, mintha más nemű volna; b) hogy állítót a tagadó formájára rendez és viszont.
3. Mi tehát a jelentő mondat szórendje nyelvünkben? Áll-e erre a föntebb említett nyelvek szabálya: alany, mondomány, accusativus, dativus? stb. EIső tekintetre állani látszik. Kinek ne jutna eszébe efféle iskolai példa: A jó gyermek szereti szülőit? Idegennek épen könnyű, hogy van egy szabály, mely az ő nyelve syntaxisával összevág. De vigyázzunk. E kérdésre: mit csinálsz? a magyar így szokott felelni: Levelet írok. Fát vágok. Virágot ültetek. Az ablakot törlöm. A lábam lógatom. Világos, hogy itt az accusativus megelőzte az alanyt s mondományt, sőt ezek hangsúlyát is átvette, a nélkül, hogy rá különös súlyt helyeznénk, vagyis a mondat egyszerű jelentő minőségét elvesztené. Ilyenek a 2-ik objectummal: Falura ment. Iskolában van. Bécsben lakik. Hogy ezek egyszerű jelentő mondatok, meggyőződhetik, ki például németre fordítja; míg az ismeretes: „Péter búzát visz a vásárra” akkor nem lenne egyszerűen jelentő, ha az alávont szókat fölcserélnők, pedig ama rend úgy kívánná.
4. Ha valaki a föntebbi példákat állítók helyett, egyenesen megfordítva, tagadókká teszi, azaz tagadva jelenti, mit azok állítnak, így fog beszélni: Nem írok levelet. Nem ültetek virágot. Nem törlöm az ablakot. Nem visz búzát. Mondhatná ugyan: „nem levelet,” „nem virágot,” „nem búzát” — de ez már föltételezné: „hanem mást” és így nem volna jelentő mondat, hanem olyan, melynek súlya az accusativusra esett.
5. Felhozhatnák még az ellenvetést, hogy a föntebbi példákban s hasonló állító mondatokban a tárgy különösebben ki van emelve, mert hisz a mondat fő, azaz leg-erősb hangsúlya épen rá esik. Igaz, hogy a fősúly ezen van, de ez mégsem őt emeli ki, hanem kölcsönzött súly, mely tulajdonkép az alanyt és mondományt illeti. E kérdésre: mit dolgozol? felelhetem: írok (alany és mondomány egy szóban) felelhetem: levelet írok (tárgy, alany, mondomány) a nélkül, hogy akár a kérdő kívánta, akár magam súlyt fektettem volna arra, hogy épen levelet (nem mást) írok. Sőt csak is ez a magyarban egyedül helyes formája a jelentő mondatnak ez esetben, mert ha a nyugotiak szabása szerint így felelnék: „én irok levelet” (subj. praed. accus.) vagy bár a személynévmás nélkül: írok levelet, ez vagy nem volna egyező szókötésünkkel, vagy nem lenne egyszerűen jelentő mondat; első esetben azt emelvén ki: én (nem más}; az utóbbiban az írok után vesszőt kívánna, mintha ezt fejezné ki: írok, még pedig levelet.
6. Ezek után annyit megállapíthatunk, hogy a magyar jelentő mondatra az a szókötési szabály, melyet rövidség okáért nyugotinak neveztünk, nem alkalmazható minden esetben, mert vannak jelentő mondatok, melyekben a tárgy megelőző subjectumát, praedicatumát s ezekről a hangsúlyt is átveszi, a nélkül, hogy jelentő mondati minősége változást szenvedne. Mily esetekben történik ez? s miért? czélja nyomozásunknak.
7. Észrevehettük a föntebbi példákon, hogy a tagadva jelentő mondat soha sem veti tárgyát előre. „Nem visz búzát. Nem útazik Bécsbe.” A tagadó szócskára: nem, egy hatalmas hangsúlyt vetvén, azt bocsátja legelűl, hogy a hallgató egy perczíg se lehessen függőben: állító, vagy tagadó mondattal lesz-e dolga? Mellesleg figyelmet kérünk e szórend czélszerű voltára, szemben kivált a német tagadó mondatta!, hol sokszor egész hosszú mondatot végig kell hallgatnunk, míg a legutolsó szócska (nicht) megérteti velünk a mondat tagadó voltát. Vannak ugyan esetek, hogy a nem is elveszti hangsúlyát, s a tárgyat maga elé bocsátja, de itt már nem jelentő a mondat, hanem máskép súlyosított, vagy függő. Rossz kutya az, mely a nyulat el nem fogja: ebben súlyát veszti a nem, de a mondat függő, a visszahozó névmás hatalma alatt áll. Függő, vagy mellékmondat pedig soha sem lehet jelentő, mert ez szükségkép a főmondattal azonos. A föntebbi példa egy főmondattá összevonva, így jelent: A nyulat el-nem-fogó kutya rossz. Tehát állító, nem tagadó.
8. Valamint a tagadást egy hatalmasan hangsúlyozott nem mindjárt a mondat elején érezteti velünk: úgy az állítást is hasonló hangsúlylyal törekszik a nyelv mindjárt elűl kiemelni, hogy a mondat természete perczig se maradjon kétségben a hallgató előtt. Ez állító hangsúlyt csupasz igére csak akkor helyezi, ha egyáltalában nincs alkalmas szó, vagy igekötő, melyet az ige elé vessen. Annyira áll e parallelismus, állító és tagadó mondat közt, hogy szinte képletben kifejezhető.
| Tagadó: | Nem | | tudom | | leírni. | || Nem | | akar | | elmenni. | |
| Állító: | Le | | tudom | | írni. | || El | | akar | | menni. |
Tehát a nem szócskával párhuzamosan, kell az ige elé, állító mondatban is, valami, a mi hangsúlyát felvegye. Mintha az ige, magára, gyönge volna viselni az állítás erős hangsúlyát.
Igaz ugyan, hogy midőn épen nincs határozója, vagy igekötője, a csupasz ige állítva is megbírja a hangsúlyt. Ennek: nem írok — állító párhuzama ez: írok. Ennek: nem tudok írni; állítója: tudok írni. De már ennek: nem akarok elmenni, allítója nem ez: akarok elmenni (ez germanismus) hanem ez: el akarok menni.
9. A nyelv e hajlama, hogy valamint nem közvetlen az igével, hanem egy erősen hangsúlyozott nem tagadó szócskával tagad, s ezt mindjárt a mondat elejére helyezi, szintén úgy e nem-nek párhuzamosan megfelelőleg állító mondatban is kíván valamit az ige elé, oly általános, hogy e szerint két külön sora a mondatoknak áll elé, melyek olykép ellentétesek, mint: állító — tagadó, positiv — negatív, plus — minus. Hanem erről alább. Itt csak azt említem: hogy e tagadónak: nem vágok fát, nem írok levelet — allítója azért lesz fát vágok, levelet írok, hogy ne a puszta igére kelljen az állítás hangsúlyát tenni. E kérdésre: mit csinálsz? elég lenne felelni: írok, de kérdetlen is elébe vetjük: levelet írok, templomba megyek, hogy a puszta ige hangsúlyát más szónak adhassuk. S ime a tárgy „rendes” jelentő mondatban megelőzi a subjectumot és praedicatumot, a hangsúly követelése miatt.
A mi kutyánk férjhez akar menni
A szomszédé el akarja venni.
Népdal.
Tagadó volna: nem akar férjhez menni
nem akarja elvenni.
Azt tanítják, hogy:
Vágd el a particip. praesens ő, ó végezetét, a mi ott marad, a lesz az igető, resp. gyök.
Ez nem áll.
| Metsz-ő, | gyöke | met | (metél) | |
| Tetsz-ő, | gyöke | tet | (tető, tetének) | |
| Nyugv-ó, | gyöke | nyug | (-odalom) | |
| Hiv-ő, | gyöke | hi | (hitel) | |
| Lev-ö, | gyöke | le | (lehet). |
Feltételes mondatok utórészében az úgy németes használata oda riasztotta NYELVŐR-éket, hogy most a ha — úgy szókütés magyaros voltát merőben tagadják. Lássunk néhány mindennapi példát:
Ha meghozta a pénzt: úgy jól van.
Ha nekem az úr azt veti: úgy hunczfut!
Ha ez nem beteg: úgy részeg.
Forditva is:
Úgy hát pazarló, ha eladta mindenét,
Úgy nem bánom, ha te is tanácsolod.
Mind ez esetekben jó az akkor is.
De ebből nem következik, hogy helyes legyen az efféle :
Ha széttekintünk a természetben, úgy látunk növényeket, állatokat stb.
Ha a nyúl szeme héját felfeszítjük: úgy egy hártya van ott, mely stb.
Általában az úgy csak nyomatékul és módhatározóképen használtatik a magyarban.
Úgy ég a tűz, ha lobog
Úgy élek én, ha lopok.
Ha hamis az a kutya, úgy ne incselkedj vele, mert megharap.
Ha azt fogja rám, úgy elment az esze.
Ha kilelt a hideg: úgy csak maradj itthon.
Ha az öreg fizeti: úgy nem bánom.
Ha a beteg már tánczol is: úgy kutya baja.
Ha van nálad tűzszerszám: úgy sebaj.
Stb. a végtelenig!
Egy apa nagyon szerette a velős puha csontot rágicsálni. Egyszer asztal felett oda kiált a kis fia: „Úgy hát kutya édes apám, ha a csontot eszi!”
Arra tanítnak, hogy:
- A talan-telen, atlan-etlen fosztó képzőkben a ta-te, at-et a lényeges rész, a lan, len csak henye toldalék, mint ebben: tehátlan, míglen. Következéskép nemcsak a tréfás paplan falu, nemcsak a neolog mondhatlan, sérthetlen, hanem a régi hitlen félék is törvénytelen alkotások.
- Ez atlan, talan nem participialis, hanem melléknévi képző, tehát nem igéből, hanem főnévből képez. E szerint járatlan, sületlen nem a járt, sült-tei ellentétes participialis forma, nem is egyenesen a jár, sül igetőtől atlan, etlen képzővel ered, hanem közben fel kelt vennünk egy járat, sület főnevet, meíy a fosztó képzővel lett járatlan, sületlen.
Ez a két tanítás egymást kizárja. Ha a ta, te, at, et nélkül nincs meg a képzőnek fosztó ereje, hogyan lehetséges a járat-lan, sület-len? És ha megvan, miért törvényellenes a hitlen, étlen, vétlen, útlan, sőt a mondhatlan, sérthetlen is?
Nem akarok ez utóbbiak szegődött ügyvéde lenni. Elismerem, hogy a nyelv hasonlíthatatlanúl több esetben a fosztó képző teljes alakját használja. Csak egy kis törvényes licentiát akarok revindicalni a költő és stilista számára, midőn az afféle szavakat, mint a fentebbi „hasonlíthatatlanúl” egy kissé nehézkesnek találja. Egy szótag nem sokat rövidít a szón: de a költő jambusába hăsonlíthat | lănûl | jobb. Hagyjuk élni őt is szegényt.
Mert nem is oly bizonyos, hogy a puszta lan csak fityegő sallang. Íme, vegyünk néhány régi szót:
| állhatat-os | figyelmet-es | szorgalmat-os |
| állhatat-lan | figyelmet-len | szorgalmat-lan |
| szerelmet-es | kellemet-es | |
| szerelmet-len | kellemet-len | stb. |
akár így:
| állhat-atos | szorgalm-atos |
| állhat-atlan | szorgalm-atlan |
| figyelm-etes | kellem-etes |
| figyelm-etlen | kellem-etlen |
| szerelm-etes | |
| szerelm-etlen |
úgy fog feltűnni, hogy az atos etes-nek fosztott alakja az atlan, etlen; a puszta os, es-nek pedig a lan, len; úgy hogy a hites hitlen, útas útlan, êtes étlen, létes létlen, sót, isten bocsá’, pirítós, pirítlan sem volnának szentségtörés a magok helyén.
Ez a magyarban nincs. A tat, tet, szenvedői képző, bármint akarnák is kiküszöbölni, hat százados történetre hivatkozik. Annyi azonban áll, hogy a szenvedő forma oly sűrű használata, mint az árja nyelvekben, ellenkezik a magyar szókötés természetével. De még inkább megvesztegeti nyelvünket a mostanában felkapott lesz segédige által képzett szenvedő: „A tanácsban el lett határozva.” Van ugyan egy részesülői szókötésünk, mind a van, mind a lesz igével: de ezek ama szenvedőtől lényegesen különböznek. Nem csupán azt fejezik ki, hogy valami történik, vagy történt szenvedőleg; hanem a történőnek teljes bevégzését is, folyamára való tekintettel, így bátran mondhatnók: „A víz-vezetés ügye, melyen a tanácsban sokáig vitatkoztak, már el van határozva. Még nem volt elhatározva, mikor Péter felszólalt és hatalmas beszédet tartott. Mihelyt, úgymond, el lesz határozva, mindjárt fognak jelentkezni vállalkozók. De a vitatkozás nagyon tartós vala, mire el lett határozva, beesteledett.” Mindezekben a bevégzést a folyamattal viszonyban gondoljuk, nincs rajta legkevesebb idegenszerűség is. De minden perfectumot, derűre borúra, lesz segéd igével csinálni, teljes barbarismus. Vagy nyelvünk fölbomlásnak indult már? Igazán arra mutatnak az ilyenek: „Ő el lett fogva; ő el van utazva!”
Rendelet: „..… az illető hatóságok utasíttatnak, hogy útazási engedélyt a katona-kötelezettek közűl csak a nyilván alkalmatlanoknak szolgáltassanak ki.”
Utazási engedély: Píripió Gáspár első korosztálybeli katonakötelezett számára, mint a ki ezen engedély tárgyában, reggel, délben, estve, ebéd alatt, hivatalos foglalatosságaim közt, szóval minden lépten-nyomon háborgatván, sőt még éjjel is bezörgetvén: a ministeri rendelet értelmében nyilván alkalmatlannak találtatott.
Encsencs, 1880. márczius 26.
szolgabíró. |
(Tréfa)
Falka ném. Falke. Tudjuk, hogy a falka csak a vadász nyelvben fordúl elő: kopó falka stb. Hajdan sólyomból tartottak falkákat, s egy sereg Falkére vitték át a madár fajnevét.
Szél ném. Seele. Ez nem tréfa. így a latin animus, görögül csak szelet (anemos) jelent.
Haj ném. Heu. A fű, melyből a széna lesz, a mező haja, innen vitték át az ember-főre.
Haj ném. Haar. Sejpített a magyar, az r-et nem tudván kimondani j-nek ejtette.
Magyar ném. Mager. Ázsiából soványan jöttek be. Bizonyítja ezt a német hungar, ungar is: hungern.
Kostök ném. Kauer és stecker. Rágj bagót belőle, aztán dugd zsebre.
Tapasz. Átkozott újítás, mint ragasz, eresz, dugasz, horpasz stb.
Vetemény. Ezt is valami elvetemedett neolog csinálta. Különben szabályszerű, de szükségtelen a vetés mellett.
Nadrág, ném. Nothrock. Mert a magyar paraszt csak kénytelenségből húzza fel.
Bors ném. Barsch. Az ízétől, mely csípős, fanyar.
Fogoly ném. Vogel. Innen vitték át a betyár rabra is: ein sauberer Vogel.
Csikós ném. Tschikosch.
Gulyás ném. Gollaschfleisch, mert azzal él.
Ember ném. Entbehren, a koplalástól.
Fogni ném. Fangen; hágni ném. hangen. Mert az akasztófára elébb fel kell hágni. A magyar örömest kihagyja az r betűt, mint redős e h. rendös, rendes.
Part ném. Bad, a víz széle, tehát fürdőhely. A magyar örömest betoldja az r betűt, péld. harcz ném. hetz, korcz ném. kotzen.
Holló ném. Kohl, a színétől.
Sas ném. Schaschiren, a gyors repüléstől.
Bagoly ném. Vogel. B. a v. helyett gyakori, péld. bakter ném. Wächter.
Eszem ném. Essen. Kulturszó levén, csak más nemzettől vehették át.
Akkor ném. Acker; vaczkor ném. wacker. A hasonlat oly közel-fekvő, hogy magyarázni fölösleges.
Süldő ném. Schild. T. i. az Ázsiából lopva beszivárgott magyaroknak egy süldő volt a czímerök.
Puszta szer szl. Pust szer.
Álmos ném. All'marsch! E szóval hajtotta befelé a czigány nemzetségét.
Taksony ném. Taxen, Mert jól megtaxálta a németeket.
Árpád ném. Karpathen. Ez nem is ember volt, hanem hegy, mint az Atlas, csak a mythología tette a magyarok vezérévé.
Bajusz ném. Beissen. Ne nyúlj hozzá, mert harapós.
Sír ném. Schreien. A magyar az s—r közé i hangzót telt, mert nem tud elűl két consonanst kiejteni.
Ri ném. Schreien. Ezt meg a rei-ből csinálta, hogy kárba ne vesszen.
Erdő ném. Erde; hordó ném. horde. Az értelem különbsége mit sem tesz.
Hanczfut. Nem a német Hund-tól, hanem egy képzelt finn + d8 g8, lapp * t g + vogul * t8 h8, mordvin * h8 f8 igétől, mely utóbbi * h (uncz) f. (ut) egy etymologia.
A mosó asszony 1 mos a mosó-konyhában 2, mosó kefével 3, mosó vízben 4, mosó ruhákat. 5
1. A cselekvő személy.
2. A cselekvés helye.
3. A " eszköze.
4. A " anyaga.
5. Szenvedő tárgy.
| A süketfajd, mely a fenyő rügyével táplálkozik, csontjai a konyhahulladékokban találhatók. |
| PESTI NAPLÓ. |
| Mind a napközelség, mind a napéjegyen, nem mindenkor esnek ugyanazon napra. |
| U. o. |
| Nagy, a keleti határszélhez közel fekvő megye. |
| U. o. |
| Az angol javaslatot a törökök inkább fogják elfogadni. |
U. o.
|
| Ez ajándékok visszautasíttattak, de alighanem ismétlődni fognak. |
U. o.
|
| A családi érmek, melyek vidékünkön vajmi ritkák, száma 34. |
U. o.
|
| . . . az N, N. ministerium feloszlatni fog. |
HON
|
| . . . nemcsak a múltak tapasztalásából kimagyarázni lehet, hanem . . . |
HON
|
| . . . a disznók nem lőnek bemutatva (Mezőhegyesen a Congressusnak). |
HON
|
| Magyarországon . . . csekély hőmérséksülyedés uralt. |
HON
|
| . . . ama embertelen tettnek elkövetése. |
HON
|
| . . . tekintetbe véve azon tüntetéseket, melyek egyesek által lettek inscenirozva. |
HON
|
| . . . Mandat csapatja — bár az ítélet ki lőn mondva rá, mindeddig nem oszlaték fel. CARLYLE
|
| Az osztrák bankkal nem lehet elébb tárgyalásba bocsátkozni, míg a 86 millió kérdése nem oldatik meg. |
P. N.
|
| ... a dolog természetének nem inkább felelt-e volna meg? |
P. N.
|
| Mit sem gondoljunk vele! |
HON
|
| Ő felsége (a czár) felhívja önt, hogy fejezze ki annak jó akaratát a derék hadsereg iránt, és mondja meg annak, hogy ő felsége élénk érdeklődéssel kiséri a szerbek hős harczának folytatását. (Gorcsakoff.) |
HON
|
| A hatalmak neki látnak a mediatiohoz. |
HON
|
| Oly czélból, hogy mily módon rá lehessen erőszakolni a portára a reformokat. |
P. N.
|
| . . . a conferentiák tegnap egész napon folytattak. |
P. N.
|
| . . . azon indítvány, mely szerint (hogy) az intézet szélesebb alapokra fektessék . . . |
P. N.
|
- Megjegyzés
- ↑ Arany László a következőket írta a kötet bevezetőjében 1888 márciusában:
„A nyelvészeti apróságok … nagyobb része az utolsó években, többnyire a NYELVŐR olvasgatása közben szülemlett. Atyám a NYELVŐRT keletkezése óta a legélénkebb figyelemmel kisérte; gyakran helyeselte fejtegetéseit, olykor boszankodott reá, kivált az olyan czikkekért, melyek a nyelv költői használatát túlságosan meg akarták „rendszabályozni”, és az olyan szószármaztatásokért, melyek talán igen is nagy készséggel igyekeztek valamely magyar szót német, szláv vagy latin eredetűnek bizonyítani; de ha boszankodott is, füzeteit olvasta szorgalmasan, és tele írta széljegyzetekkel. E jegyzetek egy részét 1878-ban átadta a NYELVŐR szerkesztőjének, hogy vegye hasznát ahogy tudja; ezeket a szerkesztő, (kinek elve névtelen czikkeket nem közölni) maga által választott SZALONTAI J. álnév alatt folyóirata VII., VIII. és IX. köteteiben tette közzé, onnan vettem át e gyűjteménybe. Ezeknek mintegy folytatása a TÜCSÖK ÉS BOGÁR czímü (eddig meg nem jelent) apróság, melyet atyám élete utolsó éveinek szembetegség által szerzett otiuma alatt jegyezgetett össze, időtöltésül, épen úgy, a mint a rögtönzött versikék, rébuszok, zeneszerzemények stb. keletkeztek. Mintha az édes anyanyelv géniusza, kit egész életén át híven és kegyelettel igyekezett szolgálni, egyesűlt volna a költészet és zene múzsájával, hogy aggság és kór által tétlenségre kárhoztatott napjaiban foglalkozást és időtöltést adjanak neki.
A NYELVŐRT, legalább kisebb terjedelmű czikkeit, szembaja daczára mindvégig örömmel megnézegette, még akkor is, mikor hónapok óta már semmit, napi lapokat sem olvashatott. Még az 1882. évi szeptemberi füzetben is vannak jegyzetei. Meg vagyok győződve, hogy érdemes orthologusaink, a kik egyszer-máskor magok is szívesen mulatnak a mások rovására, elértik a tréfát, s a TÜCSÖK ÉS BOGÁR egy-egy ártatlan paródiáját nem veszik zokon.” - ↑ Itt először közölve.