Túl a háborun

Túl a háborun szerző: Gárdonyi Géza

       Megérkezett hát, haza vergődött vad Oroszországból a mi házunk halottja is. Hálistennek hiánytalanúl, foltozatlanul, mint annyi más sokan, akiket itthon már a csillagos magasság lakóinak véltünk.
Regéli persze a zivatarait, a háború sok pokol-orkánját, srapnelekkel fűtött levegőt vérrel festett árkokat, barátjait, akiket a Halál keze mellőle kapott el, s más sok mindenféle gyötrelmeit, forgódásait a Halál aratótábláin.
Mondom aztán a negyedik napon:
- Ne beszélj már többet a háborúról. Bár mentől előbb elfelejthetnénk. Csak azt mondd még el: hogyan fogtak el a muszkák? Micsoda érzés az a perc, mikor a katona a vállán érzi az ellenség markát? Milyenek az arcok? Hogyan viselkednek a foglyok az első percekben, első órákban? Mit mondanak? stb. Erről nem olvastam az ujságban soha semmit. Te se beszéltél még róla. Pedighát azon kellett volna kezdened.
Vállat vont.
- Semmi különös nem volt abban. Nem viselkedett senki másképpen, mint ahogy szokott. És érezni se éreztük valami világvégének.
- Lehetetlen!
- Semmi különös. Kirendeltek bennünket a Nyeszter mellé, mint ahogy más napokon is. Tüzeltek ránk, mint ahogy mink is tüzeltünk, mint más napokon is. Csak épp hogy akkornap nagysokasággal zúdult ránk a muszka. Nagy volt a nyomás. A mi ezredünket is viszavonták. Minket állitottak vagy százhuszunkat hátvédnek. Mikor aztán minden patronunkat kilőttük, elfogtak bennünket.
- Dehát hogyan? Téged például hogyan fogtak el?
- Ott álltam az árok szélén, csak épp hogy a fejem volt ki. Egy muszka hadnagy, ahogy mellettünk rohantak el a muszkák, ránk tekintett, megismert. A husvéti barátkozásokból való ismerősöm, arról a fegyverszünetes egy-két napról. - Szervusz! - kiáltotta vígan. S lenyujtotta a kezét, hogy kisegitsen. Futott mingyárt tovább. Minket aztán két szuronyos muszka közrefogott. Én rendbe kiáltottam a maradék harcosaimat, s megindultunk be Muszkaországba, - akárcsak az egri főutcán meneteltünk volna végig.
- Nohát ha terád bizták volna, hogy megírd Krisztus urunknak a tragédiáját, elvégezted volna tizenöt sorban. Neked csak ennyi a rabságba jutásod története? Hát mégiscsak előre tudtátok ott, hogy százhúszan nem vertek vissza félmillió muszkát. Arra is gondolhattatok, hogy egy-két óra és füvet pirosit a véretek: itt a végek vége. Már hát ahogy tik hiszitek. Semmit se gondoltatok, mikor elfogtak? Semmit se éreztetek, mikor neki-indítottak a muszka panganétok közt a vad és ellenséges bizonytalanságnak?
- Nem érzett ott senki semmit. Nem gondolt ott senki semmit. Elmondhatom akár óráról-órára, percről-percre hogyan történt.
Semmi érdekesség nincs benne. És se én nem voltam nyugtalan, se a társaim, - akárcsak egy békebeli unalmas marsnak a kérdése volt volna.
Hát így történt:


Junius 7-e. Felhőtlen meleg nyári nap. Reggel 7 órakor int a hadnagyom, Csóka:
- Gyere a századdal: a víz-árokba. Parancs.
Fogjuk a puskát, megszálljuk a helyünket az árokban. Nem ásott árok, csak vízmosta. Az alján folydogál is valamelyes kis vizecske. Az emberek az árokpartnak támasztják a puskáikat: sütögetik, - ki előre, ki oldalt a szélrózsa muszka irányaiba. A mindennapi zene: ágyúmorgás, puska-ropogás, patata, golyó-sijjegés és golyó-kopogás a vasból vert fej-védeken. Néha srapnel harsan, gránát buffan, ha közel, hát harsogva reccsen a tüzében, mint a lecsapó istennyila. A szokott unalmas lárma, puskapor-bűz, közben a srapnelek kénfüstje, mint a régi kénes gyufának a szaga.
Délfelé Csókával beszélgetünk. Kitekint közben az árokból.
- A muszka mozgolódik, - mondja - nézd csak.
Nézem én is.
Hát csakugyan látom, hogy a távoli réten és nagy búzatáblán több muszka mozog, mint szokott: rendetlen összevisszaságban szökdelnek előre. Bukdácsolnak, bujnak a búzába. Meg fölkelnek, meg lebuknak ismét.
- Mozog, - hagyom rá, - estére alighanem támadnak.
- Tudod, hogy mink most hátvéd vagyunk? - mondja halkan, - az ezredünk háttal van már felénk.
- Majd csak szólanak nekünk is.
- Ma nem ebédelünk.
Megint felnyujtja a nyakát: nézgelődik.
- Jelentsd a...
S amikor azt mondja a, hallom, hogy golyó sittyen el közöttünk. Csáka meginog kissé, elnyaklik, dől arcra, mint a zsák. Mégcsak a kezét se nyujtja maga elé.
Fogom a telefont.
Jelentem, hogy a muszkák mozognak, és hogy a parancsnokunkat ellőtték.
- Tartani! - hallom hadi nyelven.
Tehát maradunk.
A parancsnok most már én vagyok.
- Kérek municiót és erősitést!
A munició nem jön.
Erősités se jön.
Az ebéd se jön.
Csak a muszka ágyugolyó jön egyre sűrűbben és sűrűbben. Csupa acél-cserép már az árok mélye.
Méginkább behúzódunk. Sütögetjük a puskákat. A legényeink is ki-kikukkannak és csóválgatják a fejüket.
- Az istenfáját...
Óráról-órára várom, hogy jön a telefonparancs: vonuljunk mink is vissza. Jelentgetem is időnkint:
- A muszka nagy sokaságban mozog. Segitséget kérek!
- Tartani!
Mindig csak ez az egy szó a válasz.
Öt óra tájt megint jelentem:
- Már indul ránk a muszka tenger! Mit tegyünk?
- Tartani!
Hat óra tájt jelentem:
- Lehetetlenség, kérem! Már kétoldalt is környeznek! Municiónk fogytán! Tiz perc és bekeritenek teljesen!
- Tartani!
Az embereim is kérdőn bámulnak rám. A muszkaözön már alig száz lépés, s igazán mint a vihardörgésben közelgő vizáradat: emberfejek és vilogó panganétok félelmetesen mozgó nádasa.
- Tartani!
Kérdőn nézek az embereimre:
- Mit tegyünk? Vagy foglyul esünk mingyárt, vagy meghalunk.
Ma is a szemem előtt egy Zsidey András nevü kövesdi embernek a képe, - nagy erős ember, már deresedő negyvenes, szürke nagy bajusza kocsisan kikent, - olyanformára torzul a képe, mint akinek a fogát huzzák:
- Haljunk meg! - csikorog keserün, - inkább, hogysem fogság...
A többi hallgatott. De az arcokon nem látszott semmi félelem, vagy aggodalom. Csak épp hogy komolyak voltak...
Ami municiónk volt, kilövöldöztettem hamarost háromfelé. Aztán kidobattam a puskát az árokból a már fejünknek meredő szuronyok elé. A puskazárat persze előbb mi magunk kapkodtuk ki a puskából, és tapostuk bele az árok sarába.
Akkor vált elő a porfellegből az a muszka hadnagy. Szalutált. És nyujtotta vígan a kezét:
- Szervusz!
Kihuzott az árokból. S otthagyott. Sohse láttam többé.
A nap akkor nyugodott.
Rendbe szólitottam az embereimet. Egy másik muszka hadnagy udvarias-komolyan kérdezte, hogy van-e revolverem?
- Nincs.
- Rakjátok le a hátizsákot is! Mindent!
Én csak egy rongyot dobtam le a hátamról, bizonyosan robbanó golyó rongyolta össze. A sapkámon is három lyuk, a köpönyegemben is egy. Az aluminium-kulacsomat az egyik közmuszka mingyárt a maga nyakába akasztotta.
A hadnagy intett aztán két köz-medvének. És a sorunk megindult a por-homályban. Elől egy szuronyos muszka, hátul a másik.
Ennyi volt.
- No és aztán?
- Indultunk a poros emberáradatban. Azok nyugatnak, mink keletnek.
Egy órai haladat után, megállítottak bennünket egy emeletes ház előtt. Magyarul és németül tudó muszka tisztek vallatták a legénységet az erőink és állásaink felől. Én egy alkalmas percben átoldalogtam abba a csapatba, amelyik már túl volt a gyóntatáson. A közmuszkák ott szedték el tőlünk az óránkat, pénzünket, bicskánkat, lábtekercsünket, bakancsunkat, - már hát akinek a bakancsa jónak látszott. Az enyim csupa sár volt: meghagyták.
Sötét éj volt már, mikor tovább-inditottak bennünket. Már akkor országúton. Elől egy lovas kozák. A dárdáján lámpás, csak afféle istálló-lámpás. Nem láttunk egyebet, csak azt a lámpást. És bizony ugyancsak el kellett lépkednünk a ló után. De magunktól is siettünk volna, mert golyók füttyögtek még akkor is a fejünk felett. A mieink golyói.
Nagysokára aztán kijutottunk a veszedelemből. A kozák lova is lassabban lépkedett.
Virradt.
Valami faluba értünk. A kozák itatott-etetett, hát mink is pihenhettünk kissé. Ittunk, ahonnan a ló ivott. Enni azonban nem ettünk: a konzervünk ott maradt a hátizsákban a Nyeszternél.
De olyan egykedvü volt ott mindenki, mintha a magunk hazájában marsoltunk volna és pihentünk volna közben.
Aztán tovább-marsoltunk. Mentől távolabb a foglyot a harctértől! - ez a szokás, - nehogy az ellenség a szerencse hirtelen fordulatában visszaszerezhesse az embereit.
Marsoltunk szótlanul, egykedvüen, étlenül a széles muszka országúton, muszka mezőkön, muszka dombokon által, muszka rétek, muszka gabonatáblák, lucerna-táblák, ugarak, parlagok között. Marsoltunk.
Már akkor másik kozák lovagolt előttünk. Ahányszor pípára gyújtott, megállította a lovát. Olyankor persze megállt a sorunk eleje is, s megállottak az utánok valók, megállt a sor végig az országúton.
A pípára-gyujtás nem olyan rövid művelet, mint a cigarettára-gyujtás. Bicska-keresés előzi meg nagy lomhán. Kotrás követi. A kotrás után hozzáveregetődik a pípa a nyeregkápához. Aztán külön fúvogatása következik szárnak és pípának. A dohány papiros-burkolatban van: óvatosan bontogatja a kozák, nehogy egy szál is kihulljon. Merthát osztrák dohány. A pípa is bizonyára hadi szerzemény, mert a kozáknak nincsen efféle szere a muszkák birodalmában. Dehát annál édesebb a kozáknak.
Hát tömi. A tömés is lassú és vigyázatos, nagy szakértelemmel járó művelet. Röviden hát: időbe kerül mig végre pofaközbe igazodik a pípa, és masina keresésére indulhat megint a két nagy piszkos kéz a kaftán zsebeibe.
Az országúton persze mások is jártak. Automobilok száguldottak olykor el mellettünk a harctér felé. Kozákcsapatok is porzottak elő olykor és vonultak el mellettünk. De parasztokkal is találkoztunk, russzin vagy muszka parasztokkal, akik egyik faluból a másikba igyekeztek a júniusi hő nap meleg és lószagú porában.
Egyszer hogy megint állunk a pípa tiszteletére, egy piros-selyemkendős paraszt-asszony is megáll az úton. Kosár van nála.
Néz bennünket.
Mink is nézzük, hogy micsoda szép nagy selyemkendő piroslik rajta, s úgy van kötve, mint nálunk a vasárnapra öltözött lányokon és menyecskéken: hátul a derekán.
Az asszony belenyul a kosarába és fonott kalácsot vesz elő. Töri három vagy négy darabra. Hozzánk jön és nyujtja jólélekkel.
Egyszercsak halljuk, hogy robog a kozák lova. Káromkodva ront a korbácsával az asszonynak. Az asszony rémülten fut. A kozák ostor végigcsap a hátán. A szép piros kendő a háta közepén hasadt széjjel, a reklivel együtt. Még a háta meztelenje is kilátszott szegénynek.
Délben megint váltakozott a vezető, merthát a lónak innia is kell, ennie is, nyugodnia is. A fogolynak ez nem mulhatatlanul szükséges. S öt órakor megintcsak a ló iszik és eszik.
Dehát nem zúgolódott, nem morgott ott senki. Bágyadt egykedvüség hallgatott minden arcon. Meddig visznek bennünket? Hova visznek? Adnak-e ennünk valaha? vagy soha többé? - nem gondolkodott ezen senki. A fő az, hogy mink már túl vagyunk a háborún. Nekünk már nincs többé háború. Csak a katona-ruha van még rajtunk. De nem hallunk többé ágyúszót, nem sütünk el többé fegyvert. Mink már benne vagyunk a béke csöndességében.
Marsoltunk tovább.
Este végre hát megállítottak bennünket egy ronda nagy szeszgyár előtt s betereltek az udvarára. A szesznek persze már a szaga is elmúlt onnan, de a gyár állott, és az istálói lovakkal voltak tele, a háború négylábú sebesültjeivel.
Az udvaron néhány nagy kondérban valami undorlatos szagú lé főtt: pohánka. A kanál valahogy megmaradt sokunknál, a csizmaszárban, vagy lábtekercsben: ehettünk vizben főtt csorni kását. Akkor se ettem meg, mikor hajdinának ismertem.
Nodehát végre le is fekhettünk. Két nap s közben egy éjjel mindig lábon lenni, s huszonnégy órát menetelni is, bizony nagy fáradalom. Dehát bírtuk.
A gyárnak a cefréző helyisége volt a nyugalmunk tanyája. Deszkapadló az ágyunk, szalma a vánkosunk, derekaljunk, emberszagtól nehéz, töredezett szalma.
Lefeküdtem az egyetlen lámpás alá, - afféle istáló-lámpás alá, - amely a helyiséget valamennyire megvilágította. Körülöttem szanaszét a szalmán magam ezredbeli százegynéhány fogolytársam, meg más ezredekből is vagy négyszáz magyar fogoly-sorsosunk.
Lefeküdtünk s abban a pillanatban el is aludtunk.
Nem tudom hány óra lehetett éjjel, mikor hallom, hogy ágyuznak, ropog a puska, bombák, srapnelek robbannak, harsognak, pattognak, s közben-közben a gépfegyverek ismert monoton patata-patata-szava.
Még erre nem ébredtem volna meg, - megszoktam a harc mezején, - de valami különös zajgás, kiabálás zavargott körülöttem, aminőt a háború folyamán nem hallottam.
Emberi hangok!
- Vigyázz! Szakad!... Kézigránát!... Ide! Ide! Hamar!
S odább is valami különös zagyva zúgás, fojtott kiáltások is közben. De valami hátborzongató hangok, nyögések, kiáltások, - mintha alattunk valami pincében kiáltoznának.
Fülelek.
Hát semmi ágyúszó, semmi robbanások, se fegyverropogás, se patata. Hogy is volna? hiszen hol járunk mink már a háborútól! Csak az a különös zajgás, mintha ezer ember zajongana, kiabálna, jajgatna, nyöszörögne, fuldokolna körülöttem... Dante poklába illő hangok!
- Jaj! Hamar!... A lábam!
Az első percekben persze nem tudtam, hol vagyok. De ahogy megnyitom a szememet, egyszerre megismerem a valóságot: fogság, szeszgyár...
Dehát mi ez a lárma itt körülöttem?
Egy villásbajuszú nagy baka fekszik mellettem: Zsidey. Alszik nyugodtan, édesdeden, mintha a maga ágyában fujkálná az álmot otthon Mezőkövesden.
Nézelődök szét a nagy zúgásban. Fekszik, alszik a többi is. De a zúgás, zajgás betölti a helyiséget.
Fölkelek, leakasztom a lámpást.
Hát minden fogoly-ember fekszik, alszik, szanaszét a nagy helyiségben, de valamennyinek mozog a szája:
- Üsd!... Szurd le... Megállj!... Ránk szakad!... Jóska te... Fussunk!... Ide-ide hé!... Jaj a lábam!... Kézi gránát!... Vizet!... Ne arra hé!... Üsd a kutyát!...
És más érthetetlen kiáltások, morgások, zúgások, nyögések.
Csak a testek aludtak ottan. A lelkek benne forogtak még a háborúban.